Penrose-tól A császár új elméjét olvasgatom mostanában, és egyik helyen a szerző azt feszegeti, honnan származik a tudatosságunk, a személyiségünk. Pusztán az agyunk felépítéséből adódik?

A konkrét példa, amit felhoz, a teleportációhoz kapcsolódik. Tegyük fel, hogy a technika eljut egy olyan szintre, hogy feltalálnak egy olyan gépet, amibe csak be kell lépni, és egy szempillantás alatt a világ egyik másik helyén találjuk magunkat. Azt is tételezzük fel, hogy a technika már teljesen kiforrott, vagyis nem fordul elő olyasmi, hogy a célállomásra érkezve a lábunk helyén a kezünket találjuk, vagy valami olyan bizarr dolog történik velünk, mint amilyet az ismeretlen költő már megénekelt a Galaxis útikalauzban:

Teleportáltunk az egyik éjjel,
Én, meg Tony, meg Mary, szegény,
Mary a mellét Tonynak adta,
S püspökfalatját kaptam meg én…

A teleportáció a gyakorlatban úgy működne, hogy az embert lebontják az indulási helyen, és a pontos másolatát felépítik a célállomáson. Vajon ebben az esetben a másolat ugyanaz az ember lenne? Az Énünk, a személyiségünk pusztán az agyunk szerkezetéből adódik, és ha készülne rólunk egy tökéletes fizikai másolat, akkor a másolat ugyanazzal a tudattal rendelkezne, mint az eredeti? Vagy esetleg van még valami plusz, amit a fizikai lemásolás nem tudna átvinni?

Ezen a problémán még mindig filozofálnak a tudósok, úgyhogy itt sem fogjuk megoldani, viszont a teleportáció kapcsán adódik egy másik kérdés, hogy amennyiben a technológia megbízhatóan működne, akkor az emberek elfogadnák-e, hogy az utazáshoz az addigi példányuknak meg kell halnia, és csak a másolat élne tovább? Bevállalnánk-e a kényelmes utazásért cserébe a folytonos meghalást, és újrateremtődést? Mert az ugye problémákat okozna, ha két teljesen egyforma ember létezne a világban. Kié a lenne pénze? A felesége? Az állása?

A Star Trek egyik epizódjában történt ilyen, amikor egy problémából kifolyólag a teleporter nem semmisítette meg Riker kiinduló példányát. Az epizód végén a szituációt úgy oldották meg, hogy az egyik példány másik nevet vett fel, és egy másik űrhajóra vezényelték, vagyis a valóságban elváltak az útjaik.

Ezzel kapcsolatban felmerült bennem a kérdés, hogy ha előadódna egy ilyen helyzet, akkor az ember könnyen megegyezne saját magával? Más emberekkel nehéz kérdésekben nem egyszerű dűlőre jutni, de mi van, ha saját magaddal kell egyezkedned, aki pontosan olyan, mint te, minden tekintetben? Vajon ez megkönnyítené a döntést? Vagy éppen ellenkezőleg, sokkal nehezebb lenne eldönteni, hogy melyik példány tartsa meg az ember addigi helyét a társadalomban, és ki legyen az, aki elbujdosik a világ másik végére, hogy ne okozzon felfordulást a másodpéldányával a korábbi környezetének?

Ki-ki belegondolhat, hogy egy ilyen esetben könnyedén dűlőre jutna-e önmagával. Én hajlok arra, hogy könnyen megegyeznék magammal, de lehet, hogy túl optimista vagyok. :)