Agyvihar

Azt írta ma az Internet, hogy friss kutatások szerint azoknak, akik naponta 6 óránál többet ülnek, megnő az esélyük arra, hogy korábban haljanak meg, még akkor is, ha amúgy végeznek valamilyen rendszeres testmozgást. Ha az eredmények helytállóak, akkor sokunkra várhat idő előtti halál, tekintve, hogy egyre többen dolgoznak számítógép mellett, és sokan még a szabadidejük egy részét is ezzel töltik.

Én próbálom a káros hatásokat kivédeni egyrészt úgy, hogy otthon egy labdán ülök, ami rákényszerít, hogy használjam egyes izmaimat ülés közben is, különben leborulok, másrészt be van üzemelve a gépen egy szünetek tartására motiváló szoftver is. Ez utóbbi eleinte idegesített, de miután megszoktam, nagyon hasznosnak bizonyult, mert ha belemerülök valamibe, akkor hajlamos vagyok huzamosabb ideig is a gépre meredni, viszont így maga a gép szól rám, hogy ideje lenne pislogni, felállni, nyújtózni, sétálni egy kicsit, stb.

De lehet, hogy érdemes lenne továbblépni, és be kellene szerezni egy lépegetős számítógépasztalt. A linkelt bekegyzésben található videót elnézve ugyan nem tudom, milyen lenne órákon át lépegetve dolgozni a gép előtt, ennek is lehetnek mellékhatásai, de a folytonos üléshez képest határozottan jobbnak tűnik. A wikipédia azt írja róla, hogy még lassan lépegetve is el lehet vele égetni 100-150 kalóriát óránként, és a folyamatos mozgás a mentális teljesítményt is javítja, így szellemi munkát végzőknek külön hasznos lehet.

Ismertek valakit, aki így dolgozik?

A minap olvastam ezt a zen tanmesét, és mivel a blog gyakran foglalkozik filozofikus témákkal, úgy érzem, ide illik. :)

Zen tanítvány: Mester, tehát a lélek halhatatlan vagy nem? Vajon túléljük-e a testünk halálát, vagy mi is megsemmisülünk vele együtt? Valóban újjászületünk? A lelkünk alkotóelemeire hullik szét, s úgy kerül vissza újra a körforgásba, vagy egységes egészként átkerül egy másik élő szervezet testébe? És az emlékeink vajon megmaradnak-e? Vagy talán az újjászületés elmélete hamis? Talán a keresztény továbbélés fogalma a helyesebb? És ebben az esetben a testünkkel együtt támadunk fel, vagy lelkünk egy tiszta szellemi, plátói birodalomba kerül?

Mester: Kihűl a reggelid.

Forrás: Raymond Smullyan: A tao hallgat

Az egyik nap egy interjút néztem, amelyben a hívő interjúalany azt a vélekedést fogalmazta meg, hogy a finomhangolt univerzum egyértelmű jele Isten munkájának, és a multiverzum elmélet kitalálói csak azért álltak elő a párhuzamos univerzumokkal, mert így akarnak menekülni az igazság elől, de hiába, mert a multiverzum léte nem bizonyítható.

Ez utóbbi kitétel elsőre logikusnak tűnik, hiszen ha léteznek is párhuzamos univerzumok, hogyan is érzékelhetnénk őket, de a tudósok már ezen a hogyanon is törik a fejüket. Kaku például az oldalsávban linkelt videón azt magyarázza, hogy ha a másik univerzumot közvetlenül nem is, de a gravitációs hatását érzékelhetjük, és a néhány éven belül üzembe állítani tervezett új űrantennától várják, hogy bizonyítsa vagy cáfolja ezeket az elgondolásokat.

De ha a multiverzum hamis feltételezésnek bizonyul is, az univerzum finomhangoltsága akkor sem jelent végleges győzelmet a hívőknek, ugyanis ott van az antropikus elv, ami kimondja, hogy semmi furcsa nincs abban, hogy a világ paraméterei éppen olyanok, hogy megfeleljenek az életnek, hiszen ha nem ilyenek lennének, akkor mi sem lennék itt, hogy ezt megállapíthassuk. Önmagában a finomhangoltság ténye tehát még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a világot meg kellett, hogy tervezzék. Mellesleg ha azt vesszük, hogy az univerzumnak csak igen kicsi része alkalmas az emberi életre, akkor meglehetősen furcsának tűnik az olyan finomhangolás, ami egy óriási univerzumot úgy tervez meg, hogy alig valahol lehessen élni benne.

A brit fizikus Paul Davies az egyik könyvében (ami nem tudom megjelent-e magyarul, de ha nem, akkor mást is érdemes olvasni tőle összeszedte, hogy jelenleg milyen álláspontok vannak a világ finomhangoltságával kapcsolatban:

• Az univerzum véletlenül olyan, amilyen, nincs semmilyen oka, hogy ilyennek kellene lennie.

• Az univerzumnak pontosan ilyennek kell lennie, ez az alaptörvényekből következik, csak még nem ismerjük ezeket a törvényeket. Ha lesz egy egyesített elméletünk, akkor egyértelmű lesz az is, hogy miért ilyen a világ.

• Az élet szükségszerűen létrejön. A világ (általunk egyelőre ismeretlen) törvényei olyanok, hogy az intelligens életnek létre kell jönnie benne.

• Létezik a multiverzum, amelyben az univerzumok mindenféle variációja előfordul, így a miénk csupán egy változat, méghozzá olyan, amelyik lehetővé teszi az életet. Ha végtelen számú ilyen univerzum van, akkor érdekes abba is belegondolni, hogy másolataink is élhetnek valahol egy másik univerzumban.

• Kvantummechanikai megközelítéssel van olyan elgondolás is, hogy az intelligens élet eleve szükséges magának az univerzumnak a létrejöttéhez, vagyis kezdetben egy multiverzum létezett a lehetséges kvantumállapotok szuperpozíciójaként mindaddig, amíg az egyik univerzumban ki nem fejlődött az intelligens élet. Ekkor a megfigyelő hatására a kvantumállapotok összeomlottak egyetlen univerzummá (lásd: Schrödinger macskája), és az az univerzum maradt csak, amelyikben az intelligencia létrejött. Így tehát nem meglepő, hogy az univerzumunk éppen megfelel nekünk, hiszen itt alakult ki az intelligens tudat először, vagyis ez került ki győztesen az univerzumok versenyéből.

• Valamilyen intelligencia hozta létre az univerzumot, és ő állította be megfelelően a szükséges paramétereket. Ez a változat természetesen csak egy újabb lépcsőfokot helyez a rendszerbe, hiszen ebben az esetben a létrehozó intelligencia létrejöttének a mikéntje kérdéses.

• Egy hamis univerzumban élünk, ami nem valódi, csupán egy szimulált virtuális valóság. Itt is felmerül az előbbi kérdés, hogy akkor a minket szimuláló intelligens lények hogyan jöttek létre.

Amint tehát a fentiekből kitűnik a látszólagos finomhangoltságból még elég sok dolog következhet. Viszont ennek a helyzetnek legalább megvan az az előnye, hogy mindenki választhat az eméletek közül az ízlése és világnézete szerint valót. B)

Autóval mentem a minap, és közben azon gondolkoztam, vajon miért nem úgy tekintek a sebességhatárra, mint ami a lehetséges maximum, vagyis miért nem tartom alatta a sebességet, és ehelyett miért arra törekszem inkább, hogy ne lépjem nagyon túl. Az 50 km/h a kevésbé forgalmas szakaszokon csigalassúnak tűnik, és igencsak oda kell figyelnem, hogy ne lépjem át túlságosan, mert akarok adni esélyt a kislányoknak a túlélésre.

A többi sofőr nem reprezentatív megfigyelése alapján nekem úgy tűnik, hogy a nők jobban képesek tartani a lassú tempót, és elgondolkoztam, mitől lehet ez. Talán az lehet az oka, hogy mi férfiak régen lobogó sörényű paripákon vágtatva üldöztük a síkságon a vadakat, és bár ló helyett ma autón járunk, és a vadakat is a bevásárlóközpontból szerezzük be, de a vágtatás öröme még bennünk van valahol, és ezt a száguldással tudjuk kiélni. A nők viszont azért tartják be könnyebben a sebességhatárt, mert az ő feladatuk régen (és ma is) az volt, hogy a bóklászó gyermek nyomában lépkedjenek, nehogy valami baja legyen, és ehhez általában elég volt a tempós lépkedés, így a nőket a génjeik talán emiatt nem késztetik az autóban sem arra, hogy túlzottan a gázra lépjenek.

Nem néztem utána, hogy van-e alapja a fenti hevenyészett elméletnek, de vannak hasonló elgondolások, például a hűtőszekrényben keresgéléssel kapcsolatban: a férfiak semmit nem találnak meg a hűtőben, a nők viszont egyből bármit, aminek a feltevések szerint az lehet az oka, hogy a férfiak régen a távoli látóhatárt kémlelték a zsákmányért, míg a nők a környezetüket pásztázták a gyermekekre felügyelve, ezért egy nő gyorsabban át tudja tekinteni a közvetlen környezetet, mint a távoli tárgyakra fókuszálásra tréningezett férfi.

Nem tudom, hogy a hűtőszekrényes példa magyarázatában mennyi igazság van, de ha megállja a helyét, akkor nem lenne meglepő, ha a vezetéssel kapcsolatos különbségeket is hasonló okokra lehetne visszavezetni. B)

A múltkori, megoldatlan filozófiai problémákkal foglalkozó bejegyzés kapcsán még eszembe jutott, hogy az idézett wiki oldalon nem szerepelt a szabad akarat problémája, pedig tudomásom szerint ezen is huzakodnak még a filozófusok. A Wikipédián külön bejegyzés foglalkozik azzal a paradoxonnal, hogy a szabad akarat nem is lehetséges.

Ha ugyanis azt mondjuk, hogy a cselekedeteink determináltak, vagyis a világ állapotának ismeretében és megfelelő képességek birtokában a természeti törvények alapján ki lehet számítani, hogy mi lesz a világ következő állapota, akkor természetesen nincs szabad akaratunk, hiszen azt tesszük, amit a törvények diktálnak.

Ha viszont az ellenkezőjét állítjuk, hogy a cselekedeteink nem determinisztikusak, vagyis nem lehet előre megmondani, mit fogunk tenni, akkor sem vagyunk hatással a tetteinkre, hiszen a döntéseink meghozatalát ebben az esetben nem lehet megkülönböztetni a véletlentől.

Így tehát hiába hisszük, hogy van szabad akaratunk, mert az egyik esetben bábuk vagyunk, a másikban pedig a kiszámíthatatlan véletlen játékszerei. Kellemetlen, nem igaz? B) Aki nem akar ilyen könnyen belenyugodni, hogy nincs akarata, az olvasgathat még a témában magyarul, illetve bőségesebben angolul.

Az előző mondatban az akar szót csak megszokásból használtam. A nem belenyugvás kitétel természetesen azokra vonatkozik, akiknek a determinizmus vagy a vakvéletlen éppen ezt diktálja. ;)

Sokszor lehet olvasni fórumokon vagy blogokon, hogy valamilyen ügy kapcsán Magyarországot Abszurdisztánként emlegetik. Pedig ha valaki nyomon követi más országok híreit, akkor tudja, hogy közelről nézve minden ország egyfajta Abszurdisztán, csak mindegyik másképpen az. Itt van például az alábbi, ebbe a kategóriába tartozó eset bolgár barátainktól:

Bulgáriában a 90-es évek elején ásni kezdett a hadsereg egy falu közepén. Az ásatás először állítólagos rejtett kincsek felkutatását célozta, mindaddig, amíg egy nő jelet nem kapott a földönkívüliektől, hogy a világ első intelligens élőlénye a falu alatt van eltemetve. Egy híres látóasszony is megerősítette az információt: "odalenn egy lény van... nem férfi, nem asszony, hanem "egy sárga majom"... mit akartok vele?" Az ásatás alatt az idegenek tovább üzengettek a nőn keresztül, hogy hamarosan eljönnek ők is megnézni a munkálatokat, és mellékesen megemlítették azt is, hogy rendkívül fejlett bolgárok élnek mindenfelé az Univerzumban. A földönkívüliek betartották az ígéretüket, ugyanis egy UFO valóban felbukkant, melynek tömegek voltak szemtanúi, a falusiak mellett a katonák is, akik az ásást végezték.

2 év alatt a bolgár hadsereg több millió levát költött el a kiásott alagútra, amit végül lezártak. Az okok között szerepelt, hogy a geológusok szerint áradásveszély volt egy földalatti folyó miatt, de nem mellékes az sem, hogy semmilyen eredményt nem hozott az egész ásatás, és emiatt a katonaság kínosan érezte magát. 1992-ben a projektet az illetékes miniszter megszüntette, és a lyukat vonakodva ugyan, de feltöltötték betonnal. 2007-ben egy TV-csatorna utána akart járni az ügy részleteinek, de, mint kiderült, az esettel kapcsolatos dokumentumok és felvételek nagy része nyom nélkül eltűnt a bolgár hadsereg főhadiszállásáról.

A wikipédiás cikk semmilyen forrást nem tüntet fel, de a Google fordítója szerint a bolgár wiki oldal is említi a történetet, illetve a falu angol nevére a kereső is ad ki találatokat a témában, úgyhogy aki akar, az utánajárhat a sztorinak.

Mindenesetre ha az UFO-k valójában nem is jártak ott, annyi elmondható, hogy bár van nálunk korrupció bőven, a metrót sose fogják befejezni, és még lehetne sorolni, de legalább a mi katonaságunk nem ás két évig lyukat a földbe idegeneket keresve egy médium instrukciói alapján, úgyhogy azért vannak helyek, amelyek abszurditásban simán felveszik velünk a versenyt. :P

Az előző bejegyzés eléggé elvont témákat feszegetett, ezért ellensúlynak ide teszek egy videót, amibe hosszabb idő után futottam most újra bele, és ami a másik végletet képviseli. B)

A videón lányokat kérnek meg, hogy teszteljenek bekötött szemmel különböző ajakír márkákat férfimodellek megcsókolásával. Csakhogy a lány szemének bekötése után a modelleket titokban lecserélik:

Elég gusztustalan átverés, nem? Nehéz lehetett utána jó képet vágni a dologhoz. Legalábbis nekem hasonlóan borsódzott a hátam a látványtól, mint a kukacoknál. :P

A wikipédián sétálva láttam, hogy külön szócikk van a filozófia egyelőre megoldatlan problémáiról. Néhány példa közülük:

• A Molyneux-probléma: ha valakinek, aki vakon születik, és megtanul érintéssel különbséget tenni egy gömb és egy kocka között, visszaadják a látását, akkor képes lenne pusztán a látványuk alapján megmondani két tárgyról, hogy melyik a kocka és melyik a gömb? John Locke, aki megfogalmazta a kérdést, úgy gondolta, hogy nem lenne képes erre, mert a látás és a tapintás két független érzékelési mód. Bár ő ezt gondolatkísérletnek szánta, az orvostudomány fejlődésével egyszer akár a gyakorlatban is ki lehet majd próbálni, és az véglegesen eldönti a kérdést. B)

• Amikor régebben írtam itt arról, hogy két különböző ember mást érthet a kék és a barna szín alatt, nem néztem utána jobban a témának, pedig a qualia problémája éppen azzal foglalkozik, hogy a tudatos érzékelésnek milyen szubjektív vetületei lehetnek. A színek esetében például elképzelhető, hogy valaki a fejében zöldnek látja azt a színt, amit kéknek nevez. Az égre nézve azt mondja, hogy kék színű, de csak azért, mert megtanították neki, hogy a saját "kék" színe arra a színre utal, de belül valójában zöld eget lát.

• Az erkölcsi szerencse (a kifejezés nyersfordítás tőlem) problémája: a körülmények, melyekre nincs hatással, mennyiben befolyásolják az egyén személyes felelősségét a cselekedeteivel kapcsolatban? Ha valaki például szegény családba születik, akkor rákényszerülhet arra, hogy ennivalót lopjon, hogy ne haljon éhen, egy gazdag család gyermekének viszont nincs szüksége erre. Mondhatjuk akkor, hogy a szegény erkölcstelenebb, mint a gazdag? Avagy a lopás az egyiknek megengedett, a másiknak nem? A kérdés nem pusztán elméleti, hiszen elég sokszor hallhattuk a megélhetési bűnözés fogalmát az utóbbi években. A témáról az erkölcsi abszolutizmus kérdése is eszünkbe juthat.

• A szénakazal-paradoxon: a kazal akkor is kazal marad, ha elveszünk belőle egy szálat? Ha igen, mi ha, van még egyet elveszünk? És ha végül elfogy a kazal, mikor szűnt meg kazalnak lenni, és mikor változott át szétszórt szalmaszálakká? Mondhatjuk, hogy legalább 100 szál kell egy kazalhoz, de ez sem az igazi, mert 99 szál miért kevésbé kazal, mint 100? A kérdés azt a problémát feszegeti, hogyan definiálunk objektumokat a világban.

• A test és az elme problémája. Pusztán testből állunk vagy a tudatunk a testtől függetlenül létező valami? Az előbbi esetben az a kérdés, hogy a tudat hogyan jön létre az anyagból, az utóbbiban pedig az, hogyan kommunikál egymással a test és az elme, amelyek egymástól függetlenül léteznek. A témában az angolul tudó érdeklődők megnézhetik Shelly Kagan Yale-es előadássorozatát, ami ugyan nem csak erről szól, de az első 9 órában az előadó kimerítő részletességgel járja körül és cincálja szét a fontosabb filozófiai érveket a kérdéssel kapcsolatban.

• A demarkáció problémája: hogyan döntsük el, mi a tudomány, és mi nem? A kérdéssel kapcsolatban ajánlom ezt a könyvet, ami alaposan, és elég olvasmányosan járja körül a témát. Szó esik benne többek között az összeesküvés-elméletekről, az ősmagyar teóriáról, és sok más egyébről. A könyvből egy gondolatot idézek ide, ami most az eszembe jut: ha egy álláspont képviselője nem az adott terület szakértőit akarja meggyőzni, hanem a nagyközönségnek ír könyveket azzal az indoklással, hogy a hivatalos tudomány képviselői összeesküdtek, hogy elnyomják az általa képviselt nézetet, akkor erős lehet a gyanúnk, hogy áltudományról van szó. (Lásd például a Herbert Illig-féle kitalált középkor elméletet).

Az első wikipédiás linken még lehet további hasonló problémákról is olvasni. Akik pedig nem tudnak angolul, de érdeklődnek a filozófia iránt, azok megszerezhetik Stephen Law könnyen fogyasztható könyvét, amit már ajánlottam itt egyszer.

A héten Steve Pavlina (akivel már találkoztunk itt az extrém étkezése kapcsán) juttatta újra eszembe a 30 napos projektet, aminek az a lényege, hogy ha be akarsz építeni az életedbe egy hasznos szokást (például napi fél óra mozgás), akkor bevállalod, hogy a következő 30 napban minden nap csinálni fogod. A 30 napos időtartam azért jó választás, mert elég rövid ahhoz, hogy ennyit vállaljon az ember, másrészt viszont elég hosszú is, hogy ennyi ideig kitartva az új szokás mellett kiderüljön, hogy neked való-e, jobban érzed-e magad tőle, és ha igen, akkor a továbbiakban is kitarts mellette.

Az ismert emberek közül Matt Cutts-ról (a Google keresési csoportjának főnöke) tudom, hogy követi ezt az elvet, ugyanis a blogján többször is tárgyalta már a témát. Néhány példa, amit a blogról és a kommentekből vettem:

• 30 nap TV nélkül. Nekem ez nem lenne gond, mert most sem élek vele, de komoly TV fogyasztóknak érdemes lehet megpróbálkozni vele.

• 30 nap kávé/cigaretta/alkohol/stb. nélkül. Függőknek ajánlott.

• 30 napig csak saját készítésű ételt enni. A magamfajta lusta embereknek nem ajánlott. :P Egy változat: 30 napig mindig mást egyél. Egy étel se ismétlődjön.

• Olyanokat nem idézek ide, hogy 30 nap internet vagy email nélkül, mert próbáltam a mindennapokban kivitelezhető ötleteket válogatni. :D

• Polifázisos alvás 30 napig. Csak rugalmas időbeosztással és megértő családdal rendelkezőknek! :)

• Csinálj egy jó fotót naponta, és tedd fel a netre. Ez inkább olyanoknak való, akik amúgy nem szoktak rendszeresen fotózni, de megpróbálkoznának vele. Merészebbek 365 napos célt is kitűzhetnek.

• A negatív szituációk átkeretezése 30 napig. Ez hasznos szokás lehet, ha sikerül kitartani mellette. Nehezítés: ha kihagysz egy szituációt, akkor elölről kezdődik a 30 nap. B)

• Ne panaszkodj senkinek egy hónapig. Kibírnád? :)

• 30 napon át napi 15-20 perc meditáció. Ez nem sok idő, ezért könnyű lehet beilleszteni a napirendbe, és jótékony mentális hatásokkal jár, ha rendszeresen csinálod. A légzésre kell figyelni közben, és ha a gondolataid elkalandoznak, akkor vissza kell őket terelni a légzésre. Ennyi az egész.

• Napi 50 oldalt olvasni. Ezt úgy értelmeztem, hogy egyhuzamban 50 oldalt, mert úgy nehezebb. Matt azért vette be ezt is a jelöltek közé, mert ő is szenved attól, hogy a netes információáradat rászoktatta a cikkek pásztázására, nincs idő mindent alaposan elolvasni, és ha az agy erre van tréningezve, akkor nehezebb hosszú szövegeket az első betűtől az utolsóig végigolvasni. A napi 50 oldal azt célozza, hogy az ember újra visszanyerje a régi, netes idők előtti koncentráltságát olvasás közben.

• 30 napig minden nap egy önzetlen jótett egy idegennel. Az én értelmezésemben itt nem valami triviális dolog a cél (pl. előreengedni valakit az ajtóban), hanem olyasmi, amit idegennek ritkábban teszünk meg. Ez a próba járulékos, továbbgyűrűző pozitív hatásokkal is járhat (kapcsolódó mozifilm). Külföldön mozgalmakat is szerveznek ennek a gondolatnak a jegyében. Nem tudom, nálunk próbálkozott-e már valaki ilyennel, hacsak az ingyen ölelést ide nem soroljuk.

Lehetne még sorolni az ötleteket, de mutatóba elég ennyi. Ha valakinek van jobb ötlete, vagy esetleg csinált is már valamilyen 30 napos projektet, akkor a kommentekben megírhatja a többiek okulására.

Visszatérve Steve Pavlina-ra, ő most azt találta ki, hogy 30 napig nem tervez semmit előre, hanem azzal foglalkozik, ami éppen az eszébe jut. Steve nagyon komolyan veszi az ilyen próbákat, nem lazsálja el, úgyhogy már előre aggódik is, hogy az egyik váratlan döntése miatt az élete esetleg más vágányra siklik, ahonnan nem lesz visszaút. A projektje kicsit a pénzfeldobásos életstratégiára emlékeztet, amikor a véletlen dönti el, melyik lehetőséget választjuk egy adott szituációban.

Az ilyen célok nem valók a normális embereknek, de a pénzfeldobásos linken van egy enyhébb változat, ami kicsit hajaz erre: egy hónapig ne mondj semmire nemet. Ha valaki kalandvágyó, és bevállalja, akkor ebből is érdekes dolgok sülhetnek ki. B)

Az egyik nap éppen arról olvasgattam, hogy hányféleképpen feldolgozták már a Dragostea Din tei-t, és az egyik feldolgozás, a zenekari változat operaénekesekkel, kiemelkedett a többi közül:

Elkezdtem kicsit keresgélni, és mint kiderült, ez a zenekar már feldolgozott mindenféle komoly és komolytalan zenét is. A fenti dal két énekesnővel sem rossz az ő változatukban:

Aztán itt van például tőlük az Aserejé (Las Ketchup) a vége felé egy rövid, de nagyszerű szoprán szólóval. Az eleje becsapós. :)

A Loituma neten felkapott a cappella dalát is sorra kerítették. Ez annyiban lóg ki a sorból, hogy eredetiben is színvonalas, ellentétben az előbb említett tinglitanglikkal:

Ha tinglitangliról van szó, akkor ide teszem még a tinglitangliság csimborasszóját, a magyar eredetű (bár talán inkább titkolni kellene, hogy mi találtuk ki) gumimacis dalt. Ebben az esetben nem volt nehéz túlszárnyalni az eredetit:

Tetszik, amikor komoly dologra is képes embereknek nem derogál bolondozni egy kicsit. Maksim jut eszembe erről, bár ő inkább az öltözékével pukkasztja a polgárokat, nem a zenéjével.

Mellesleg a kapcsolódó videókat nézegetve kiderült, hogy a fenti zenekar számára nem is kell feltétlenül komolytalan zene alapanyagnak. A komoly zenét is simán el tudják komolytalankodni. :P

Az egyik nap éppen egy 18. századi sebész, Robert Liston, életrajzát olvastam a Wikipédián, ami jól érzékelteti, milyen lehetett betegnek lenni annak idején, A tisztaságot például teljesen komolytalan dolognak tartották, és az orvosok véres köpenyben dolgoztak (ami bizonyára nagyon megnyugtató volt a páciensek számára). Minél több megszáradt vér volt a köpenyen, annál büszkébb volt a sebész, hiszen ez a szakmai tapasztalatának a jele volt. A higiéniáról úgy tartották, hogy annyit ér, mintha a hóhér manikűrözné a körmeit a kivégzés előtt.

Érzéstelenítés hiányában a beteg fájdalmának csökkentése, illetve túlélési esélyeinek növelése érdekében az operáció gyorsasága volt a fő szempont, és Liston-t az egyik leggyorsabb pengéjű orvosnak tartották. A leírások szerint úgy ugrott oda a beteghez, mint egy párbajozó, és miután odakiáltott a nézelődőknek, hogy mérjék az idejét, villámgyorsan nekilátott vagdosni.

A Wikipédia felsorolja a négy leghíresebb esetét is:

• Egy műtét során 4 perc alatt távolított el egy 20 kilós heretumort, amit a páciensnek addig talicskán kellett tolnia maga előtt.

• Egy alkalommal összevitatkozott az egyik kollégájával, hogy egy fiatal fiú nyakán tályog van-e vagy veszélyes ütőértágulat. "Ki hallott már ütőértágulatról ilyen fiatalon?", kiáltott az impulzív doktor, és zsebéből előkapva kését beleszúrt a kérdéses pontba, ami ütőértágulatnak bizonyult, és így a vágás a fiú életébe került.

• Egyszer 2 és fél perc alatt amputált egy lábat, de a műtét hevében a páciens heréit is lenyisszantotta.

• Egy másik alkalommal szintén 2 és fél perc alatt amputált egy lábat (a beteg üszkösödés miatt később meghalt), de egyúttal fiatal asszisztensének ujjait is levágta (aki szintén belehalt a sérülésbe), továbbá áthasította az egyik néző kabátjának szárnyát, aki annyira megijedt, hogy esetleg valamilyen létfontosságú szervébe vágtak bele, hogy a félelemtől holtan esett össze. Ez az egyetlen ismert műtét a történelemben, ami 300 százalékos halálozási rátával zárult.

Amúgy Liston nagy tiszteletnek örvendett kortársai körében, segítette a szegényeket, törődött a betegekkel, úgyhogy alapvetően nem volt rossz ember, de hát ilyen idők voltak azok. :P

A héten eszembe jutott valamiről ez az alapfilm (csak linkelem, hogy ne kelljen leírnom a borzasztó magyar címét), amit valószínűleg mindenki ismer. Ha mégis van valaki, aki nem látta, az ne is olvasson tovább, inkább nézze meg (az angolosok mehetnek egyből a Youtube-ra). Az alapszituáció (amit egyébként máshol is sikerrel alkalmaztak, ahogy azt például a sci-fi kedvelők jól tudják) az, hogy ugyanaz a nap ismétlődik folyton, és ennek kapcsán felvetődik a kérdés, hogy hány napba telik, amíg a főszereplő problémája megoldódik?

Nyilván hosszú időről van szó, én néhány évet tippeltem, hiszen igen sok mindent magas szinten megtanul közben (például zongorázni), de ahogy olvasom, a rendező szerint 30-40 év telhetett el a filmben, mivel általában legalább 10 év szükséges, hogy valamiben igazán jó legyen az ember, és ehhez még hozzá kell adni a tévutakra elpazarolt éveket is. Annak idején a filmet látva átfutott az agyamon, hogy érdekes lenne egy ilyen helyzet, ahol különböző megközelítéseket ki lehetne próbálni ugyanazokban a szituációkban, de 30-40 évet azért nem vállalnék be ebből. B)

Viszont eszembe jutott egy másik variáció, ahol szintén ugyanaz a nap ismétlődne, de mindenki tudná, hogy ismétlődik, nem csak egyvalaki. Jobban belegondolva azonban rájöttem, hogy ez a változat valószínűleg totális anarchiába torkollana. Elvégre bárki megtehetne következmények nélkül bármit, viszont mindenki emlékezne arra, hogy ki mit tett, ami az emberi természetet ismerve oda vezetne, hogy minden nap lenne valaki, aki elégtételt akarna venni valamelyik korábbi sérelemért, és így tovább... :P

Gondoltátok volna, hogy a Wikipédián rendkívül részletesen kidolgozott szócikk van a WC-papír guriga forgási irányáról? Az emberek többsége ugyanis határozott nézeteket vall arról, hogy az a változat-e a helyes, amikor a papír a guriga tetejéről adagolódik, és a lelógó vége a felhasználó felé esik, vagy az, amikor a a papír alulról jön, és a lelógó vége a fal felé néz.

Mindkét változat mellett vannak érvek:

A felülről tekeredés pártján levők azt mondják, hogy ez az elhelyezés tépésnél csökkenti a falhoz érés esélyét, így nem plántálunk véletlenül bacilusokat a falra, mindenféle kórokozót terjesztve ezzel a WC használói között. Ezen kívül ha a papír felülről jön, akkor könnyebb megtalálni és megragadni a végét, továbbá a mintás papírokat úgy tervezik, hogy felülről adagolva legyenek esztétikusak.

A hívei szerint viszont az alsó változat az esztétikusabb, mert a lifegő véget el lehet rejteni a guriga mögött, és ezzel annak is elejét lehet venni, hogy a gyerek vagy a kutya a végébe csimpaszkodva letekerje az egész gurigát.

Próbálkoztak olyan felmérésekkel is, hogy melyik változat fogyasztja a kevesebb papírt, de az eredmények nem voltak egyértelműek, pedig a papírspórolás praktikus szempont lehetne a döntésnél.

A statisztikák szerint az emberek 60-70 százaléka a felülről letekeredő változatot részesíti előnyben, és a férfiak a nőknél hajlamosabbak észrevenni, ha a guriga nem a nekik tetsző módon van felhelyezve. Egyesek számára ez annyira lényeges kérdés, hogy vendégségben átfordítják a gurigát, ha ott "rosszul" használják, ami nem túl udvarias viselkedés a házigazdákkal szemben, akiknek nyilván megvan a saját preferenciája.

A guriga irányából egyesek a személyiségtípusra is következtetnek. Ha felülről tekersz, akkor szereted a szervezettséget, a kezedbe veszed a dolgok irányítását, és általában túlteljesítesz az életben. Ha alulról húzod, akkor laza vagy, megbízható, és olyan kapcsolatokat keresel, amelyek szilárd alapra épülnek. Ha pedig mindegy, hogy merre forog a guriga, akkor konfliktuskerülő típus vagy, értékeled a rugalmasságot, és szereted az új helyzeteket.

A papír iránya egyes házasságokban is konfliktusforrás lehet, ha a felek mereven ragaszkodnak a saját rendszerükhöz. Ennek elkerülésére élelmes emberek feltalálták a forgatható WC-gurigát, amit mindenki úgy használhat, ahogy ő szereti.

Összességében a kérdés a banán bontásának problémájára emlékeztet: elsőre triviálisnak látszik, és csak ha jobban mögé néz az ember, akkor derül ki, hogy milyen mélységei vannak. :P

Régebben láttam egy filmet, ami azt boncolgatta, hogy miért stresszelünk annyit manapság a társadalmi státuszunk miatt. Az emberek többsége sokat görcsöl azon, hogyan legyen sikeres (jó állás, sok pénz, stb.), illetve, ha sikeres, akkor azon, nehogy elveszítse mindezeket. A film sok mindenre kitér különböző példákkal (köztük szokatlanokkal is: egy TV-s hittérítő például azt a nézetet vallja, hogy Isten a számára kedves embereknek ad sok pénzt, tehát abból lehet tudni, hogy Istennek tetsző életet élsz, hogy gazdag vagy), aki akarja, megnézheti, itt most csak a történeti kitekintésből idézek az elejéről.

Régen az emberek sokkal kevesebbet stresszeltek a társadalmi státuszuk miatt, kevésbé kellett izgulniuk, mivel a társadalmi osztályok között nem volt átjárás. Ha valaki kézművescsaládba született, akkor felnőve jó eséllyel ő is ezzel foglalkozott. Olyasmi, hogy az egyszerű emberből püspök vagy nagyobb úr lehetett, csak nagyon ritkán, szerencsés esetben fordult elő, és inkább csak a kivétel volt, ami erősítette a szabályt.

A mi időnkben azonban más a helyzet, ugyanis most elvben bárkiből bármi lehet, ezért az emberek a legsikeresebbekhez hasonlítják magukat. A demokratikus társadalmi berendezkedés magával hozta azt az érzést, hogy ha nem vagyunk kiemelkedően sikeresek, akkor vesztesek vagyunk, hiszen ott van előttünk a lehetőség, csak élni kellene vele. A környezetünkben élő sikeres emberek növelik az ilyen irányú szorongásainkat, hiszen ha nekik sikerült, akkor nekem nyilván a saját lúzerségem miatt nem jön össze a dolog. A film megemlíti az osztálytalálkozót is, mint egy tipikus traumatikus helyzetet ezzel kapcsolatban. Ott a legtöbb ember a legjobb formáját szereti mutatni, mert olyanokkal találkozik, akikkel régen egyenlő volt, egy helyről indultak, így ilyenkor különösen fájó, ha sokkal sikeresebben teljesítő egykori társakkal találkozik össze az ember.

És hogy mi ebből a kiút? Egyrészt fel lehet ismerni az egész versenyfutás irrealitását. Elvégre nem lakhat mindenki a Rózsadombon, vagy lehet bankvezér. Ilyesmi az össznépességből nyilvánvalóan csak nagyon keveseknek jöhet össze az egyéni képességektől függetlenül is. De ha ez nem lenne elég meggyőző ("Persze, hogy csak keveseknek jön össze, de ha én nem vagyok köztük, akkor lúzer vagyok!"), akkor ott a klasszikus recept, hogy tudatosítani kell, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben, illetve meg kell tanulni a jelen pillanatra koncentrálni.

Persze könnyű ezt mondani. :) Mindenesetre a tanulság az lehet, hogy a társadalmi szabadság természetesen jó dolog, de leginkább csak akkor, ha az emberek tudnak vele megfelelően élni, és nem arra használják, hogy a saját lúzerségük bizonyítékait keressék a világban. :P

Az egyik nap a szúnyogokkal küzdve felmerült bennem a gondolat, hogy miért létezik egyáltalán egy ilyen valószínűtlen állat, amelyik rám száll, és aztán belém szúr egy csövet? Ha az intelligens tervezés igaz lenne, akkor a tervező bizonyára nem illesztett volna egy ilyen kellemetlen állatot a rendszerbe, de tervező hiányában a vak órásmester a szuboptimális zsiráf mellett megajándékozott minket a csodálatos szúnyoggal is.

Mindenesetre, ha már így vagyunk vele, elmentem a Youtube-ra megnézni, hogyan szúrja át ez a szeretetreméltó állat a bőrömet, és találtam is róla videót, de aztán jobban lekötött egy másik videó, amin csipesszel piszkáltak ki éppen dolgokat egy vidám egyén hátából. Az áldozatot a videó szerint szórakoztatta a dolog, mert gondosan felhívja a csipeszes nő figyelmét, hogy ne dobja el, amit kihúz belőle, mert ő is meg akarja nézni. Aki borzongásra vágyik, itt megnézheti:

Ezt persze nem szúnyog okozza, hanem egy másik nagyszerű találmány, a kedves bagócslégy, melynek létezése számomra elég nyomós ok arra, hogy ezentúl kevésbé vágyakozzak trópusi tájakra utazni. :P

Egy művészettörténeti BBC dokumentumfilmet ajánlok azoknak, akik érdeklődnek az ilyen témák iránt. Magyar változatot nem találtam, úgyhogy csak az angolosok tudnak kezdeni vele valamit, ami sajnálatos, mert egy jól összerakott dokumentumfilm-sorozatról van szó.

Az alábbi epizód témája Caravaggio, aki zseniális festő volt és egyben egy elég utálatos ember. Folyton botrányokba keveredett, kötekedett, összetűzéseket provokált, és még gyilkossá is vált a végén. A tetteiért a művészetén keresztül próbált bocsánatot nyerni, és a film be is mutatja ezeket a műveket szépen elmagyarázva, hogy miért számítottak forradalminak annak idején:

Ezen kívül egyelőre még csak egy (szintén kiváló) epizódot láttam a sorozatból, ami Berniniről, a szobrászról szólt, aki szintén zseniális volt, és szintén rendkívül ellenszenves alak. A nagy tehetséggel a jelek szerint gyakran párosul nagy egó is.

Az általam eddig látottak alapján a sorozat többi epizódja is érdekes lehet. Nem tudom, van-e hasonló magyar sorozat a művészetről, de nálunk is csinálhatna ilyen filmeket a köztévé, elvégre a magyar történelemről is össze tudtak hozni egy elég érdekes sorozatot.

Az angolul nem tudó érdeklődőknek midenesetre kárpótlásul ide teszem a magyar Wikipédia Caravaggio szócikkét, ami elég korrekten ki van dolgozva.

Olvasom, hogy friss kísérletek szerint, ha elkötelezed magad egy cél mellett, akkor kevésbé leszel hatékony a feladat megoldásában, mint ha kérdőjelesen állsz hozzá a témához.

Ha például elhatározod, hogy mindennap fogsz mozogni egy kicsit, akkor kevésbé tudsz majd kitartani az elhatározás mellett, ha viszont kérdés formájában motiválod magad ("Fogok futni mindennap?"), akkor tovább kitart a lendület. A dolog magyarázata a pszichológusok szerint az lehet, hogy konkrét kijelentést használva az agy hajlamosabb valamilyen merev külső mércéhez kötni az elhatározást, ami csökkenti a hatékonyságot. Ha viszont kérdőjelesen állsz a dologhoz, akkor nyitottabb leszel a probléma iránt, és jobban tudod motiválni magad, mert a kérdés hatására mélyebben magadba nézel, és így hatásosabb belső motivációkat találhatsz, mint a szimpla kijelentéssel.

Vagyis ha valami nagyon nem megy (pl. leszokás a dohányzásról, testedzés, stb.), akkor új megközelítésként érdemes megpróbálni elfelejteni a szilárd elhatározást, és inkább megkérdezni magadtól, hogy fogsz-e változtatni az életmódodon. Csak aztán nehogy az legyen a belső válasz, hogy nem. B)

Nemrég eszembe jutott Heidemarie kalandja az űrbéli táskával, és ennek kapcsán felötlött bennem, hogy vajon hogyan fújnak orrot űrséta közben?

Az űrállomás ebből a szempontból nyilván kevésbé problémás hely, ott csak az egyéb dolgok elvégzéséhez kell speciális szerkezet, és ezekhez a dolgokhoz van beépített pelenka az űrruhában is. (Ezt a technikát mellesleg egyes űrhajósok alkalomadtán a Földön is alkalmazzák).

Az orral kapcsolatos műveletek viszont a zárt sisakban problémásak lehetnek. Keresgéltem egy darabig, és úgy tűnik, hogy a vakarás megoldható a sisak belső szerkezetein való dörzsöléssel, illetve a tüsszentéssel kapcsolatban arra törekednek, hogy ha már mindenképpen kell, akkor legalább ne az üveget tüsszentsék össze, hanem bármi mást a sisakon belül, mert tisztításra nincs mód (bár egy kis belső ablaktörlőt el tudnék képzelni :). Az orrfújás azonban egyelőre megoldatlan probléma, ami nem apró kellemetlenség lehet, ha éppen el van dugulva az űrhajós orra. Egy erőteljes fújással talán meg lehetne szabadulni a kellemetlen váladéktól, de ez viszont egyéb kellemetlenségeket okozhatna a sisak belsejében. :P

Amikor űrutazásról hallunk, akkor általában romantikus leírásokat kapunk, és a fentiekhez hasonló kényelmetlenségekről jóval kevesebbet hallani. Nyilván nem véletlenül, mert a gyakorlatban ezek azért erősen csökkenthetik az űrbeli munka romantikus jellegét. B)

Régen volt már orvoslástörténeti bejegyzés, ezért ide teszek egy témába vágó érdekességet, amit nemrég olvastam.

1822-ben történt, hogy Alexis St. Martin-t véletlenül meglőtték egy muskétával, és a lövés ökölnyi lyukat vágott az oldalán a gyomráig. Egy helyi orvos kezelésbe vette, de a sebesülés olyan súlyos volt, hogy nem reménykedtek túlságosan a felépülésében. 17 napig minden étel, amit megevett, eltávozott a gyomrából az oldalán levő lyukon, ezután viszont a gyomra újra elkezdett működni, és a nyílás külső széle összenőtt a gyomor falával, vagyis a lyuk állandósult az oldalán.

Az orvos meglátta a nagyszerű lehetőséget az esetben az emésztés tanulmányozására, és felfogadta szolgálatába a gyógyult beteget, hogy kísérletezhessen rajta. A kísérletek úgy zajlottak, hogy egy madzagra kötve ételt lógatott a lyukon keresztül az alany gyomrába, majd egy idő után kihúzta, hogy megtudja, mennyit emésztett rajta a gyomor. A kísérletek tíz éven át folytak, könyv is született belőlük. A wikipédia feljebb linkelt oldalán látható is egy kép a könyvből, ami a lyukat ábrázolja, és a kapcsolódó anyagok között az egész könyv is megtalálható, ha valaki éppen erre vágyik.

Az esetről olvasva azon gondolkoztam, hogy vajon egy orvos részéről mennyire etikus és biztonságos, ha kívülről madzagot lógat egy egészséges ember gyomrába. Még ha feltesszük is, hogy a madzag tiszta volt, valószínűleg nem használ a testnek, ha kívülről belelógatnak dolgokat, és azután kicibálják őket onnan. Ráadásul a kísérletek néha fájdalmasak is voltak, az alany látása időknként elhomályult, szédült, meg ilyenek. Orvosunk azonban nem zavartatta magát emiatt, és tagadhatatlan, hogy a tudomány is haladt előre ezzel egy kicsit, és a jelek szerint még a páciensnek sem lett különösebb baja tőle. 86 éves korában halt meg ugyanis, de akkor is banális okból, mert elcsúszott a jeges lépcsőkön, vagyis a lyuktól még valószínűleg eléldegélhetett volna egy darabig.

Itt elgondolkoztam, hogy mit írhatnék még a végére, de az orvosról és a biztonságról teljesen nem ide illő módon Laurence Olivier klasszikus jelenete jutott eszembe, amelyben Dustin Hoffmann-t faggatja arról, hogy biztonságos-e, úgyhogy ide is teszem azoknak, akik nem látták a filmet:

A jelenet bővebb, angol változata az események folytatásával itt található, de aki fél a fogorvostól, az ne nézze meg. B)

A 13-as számtól való babonás félelem közismert, de csak most tudtam meg, hogy milyen szép neve van hivatalosan: triszkaidekafóbiának hívják. Közismert az is, hogy emiatt sok helyen nem számozzák a 13. emeletet a házakban, de azt már túlzásnak éreztem, hogy a BMW müncheni székházában ezért kihagyták az egész emeletet:

Az ázsiaiak, akik a 4-es számtól félnek, még erre is rátesznek egy lapáttal, mert a liftekben a babona miatt nincs gombja se a 4. se a 14., és persze a 13. emeletnek sem.

Az egész eszetlenségnek tűnik, de beugrott róla az a vita, ami a matematikával kapcsolatban zajlik arról, hogy a matematikai objektumokat felfedezzük-e vagy feltaláljuk. Amennyiben az első megközelítés lenne az igaz, és kiderülne, hogy a számok valóban az emberi elmétől függetlenül léteznek a világban, akkor talán még az is elképzelhető, hogy az egyes számoknak, mint a világban önállóan létező entitásoknak, valóban van hatása a világ többi részére.

Ha ez netán igaznak bizonyul, akkor néhány száz év múlva a mi mai tudatlanságunkon hüledezhetnek majd az akkoriak, hogy nem hittünk azoknak az embereknek, akik jó okkal figyelmeztettek minket az egyes számok káros hatásaira. :P Ez persze elég vad spekuláció, úgyhogy inkább továbbra sem hiszek a 13-as szám negatív kisugárzásában. Kellemetlen is lenne, ha hinnék benne, mert jelenleg a 13-as szám alatt lakom. B)

Egyik nap a plusz jelről olvasgattam, és megtudtam, hogy az izraeli iskolák nem használják ezt a jelet a matematikaoktatásban, mert a vallásos zsidók attól félnek, hogy a plusz jel használata ártalmas keresztény propaganda lenne (hiszen úgy néz ki, mint a kereszt), ezért az összeadást inkább egy másik jellel jelölik. Arrafelé vannak furcsa dolgok a vallással kapcsolatban, de a matematikát összekeverni a hittérítéssel elég szemellenzős hozzáállásnak tűnik. A Wikipédia nem tud arról, hogy a törökök vagy az arabok nem használnák a plusz jelet, pedig nekik is bőven lenne okuk a kereszttel szembeni ellenérzésre.

Természetesen ez a fajta szemellenzősség más vallásoknál is előfordul. Az előző bekezdésben linkelt egyik korábbi bejegyzés megemlíti például a Brian életét, amit keresztény közösségek nyomására istenkáromlás miatt tiltottak be több helyen, többnyire úgy, hogy nem is látták előtte a filmet, csak hallottak róla. Pedig aki látta, az tudja, hogy a film nem Jézust gúnyolja (a Hegyi Beszéd jelenetében az igazi Jézus is megjelenik, akit a Bibliának megfelelően ábrázolnak a készítők), hanem a vallási fanatizmust és az álszentséget. A filmet megnézés nélkül betiltók nagyszerűen demonstrálják éppen azt a fajta viselkedést, amit a film kifiguráz.

Amúgy a vallási fanatikusok (nem a hívők általában, velük nincs baj, csak a fanatikusokkal) ezekkel a tiltakozásokkal akaratlanul is szép bizonyságát adják a hitük gyengeségének. Hiszen az a hit, amit egy összeadásjel leírása vagy egy film megnézése megingathat, eleve nem lehet túlságosan sziklaszilárd ugyebár. :P

Az egyik este felnéztem a Holdra, és arra gondoltam, nem kevés intellektuális merészség lehetett annak idején az ókori görög filozófusokban, hogy nekiálltak kozmológiai elméleteket gyártani úgy, hogy esélyük sem volt, hogy valaha megtudják, igazuk van-e. Persze nem is találták el elsőre a helyes modellt, a csillagokról például azt gondolták, hogy lyukak egy henger alakú fekete paláston, ami körülveszi a Földet, és a fényük a palást mögött égő tűz fénye, ami átszűrődik a lyukakon. Végül is, ha belegondolunk, egész logikus az elképzelés, ha az ember csak abból tud kiindulni, amit a Földről szabad szemmel láthat. Azt viszont jól tudták, hogy a Föld gömbölyű és a saját tengelye körül forog, és Arisztarkhosz még arra is rájött, hogy a Föld a Nap körül kering, de erről aztán az emberek évszázadokra elfelejtkeztek, és inkább továbbra is a Földet helyezték a középpontba, amíg nem jött Kopernikusz, hogy újra feltalálja a heliocentrikus világképet.

Természetesen jó oka volt annak, hogy a Földet szerették volna a középpontban tudni, mindenki magától értetődőnek gondolta ugyanis, hogy a Föld (és vele együtt mi is) a világmindenség középpontja, és igencsak nagy lelki megrázkódtatás volt az akkori emberek számára amikor kiderült, hogy nem főszereplők, csak statiszták vagyunk a nagy színjátékban. Ezért is nem szerették Giordano Bruno-t, aki ráadásul kitalálta azt is, hogy a csillagok ugyanolyan napok, mint a miénk, és azok körül is a Földhöz hasonló bolygók keringenek, ahol talán szintén élnek emberek. Bruno, mint tudjuk, rajta is vesztett a máshol lakó lények emlegetésén, akikről viszont eszembe jutott az a nemrég olvasott cikk, amelyben Hawking meglehetősen xenofób módon viszonyult szegény idegenekhez, és ennek kapcsán felötlött bennem a kérdés, hogy vajon miért nincsenek még itt ezek az idegenek, ha léteznek? Elvégre az Univerzum elég nagy, hogy máshol is legyen élet, csak az általunk megfigyelhető részében vagy 170 milliárd galaxis van, amelyek egyenként milliónyi vagy akár trilliónyi csillagot is tartalmazhatnak. Persze vannak, akik azt mondják, hogy az idegenek már jártak itt, de az a történet számomra elég nehezen hihető, hogy idejönnek űrhajón egy másik csillagrendszerből vagy pláne egy másik galaxisból, és aztán az úticélhoz érve totálkárosra törik a hajót az új-mexikói sivatagban.

Az idegenek hiányával kapcsolatban voltak ötleteim (pl. hogy semmi nem indokolja, hogy ne éppen mi legyünk az elsők, akik technikai civilizációt alakítottak ki az Univerzumban), de a Wikipédiára ellátogatva kiderült, hogy ráérő emberek már alaposan végiggondolták ezt a kérdést, és akkurátusan összeszedték a lehetséges okokat is, úgyhogy akit részletesen érdekel a téma, az ott olvasgathat, itt csak szemezgetek belőle.

Ésszerű feltételezés lehet, hogy ha az idegen lényeket nem is, de a szondáikat már észlelnünk kellett volna, amiket hozzánk hasonlóan bizonyosan ők is szétküldtek az Univerzumba. Ilyeneket eddig nem találtunk, de lehet, hogy fel sem ismernénk őket. Elég ha Clarke harmadik törvényére gondolunk, miszerint bármilyen technológia, ami hozzánk képest meghalad egy bizonyos fejlettségi szintet, megkülönböztethetelen lenne számunkra a varázslattól.

Egy másik lehetőség, ami nem jó hír nekünk, hogy az intelligencia esetleg önmegsemmisítő természetű valami, vagyis létrejött már máshol is az élet, de szépen el is pusztította önmagát. A mi jelenlegi fejlődésünk irányvonala sem zárja ki ezt a lehetőséget, ahogy azt sem, amitől Hawking fél, hogy az erősebb pusztítja el a gyengébbet, vagyis ha a civilizációk nem önmagukat pusztítják el, akkor valószínű, hogy a fejlettebbek írtják a fejletlenebbeket, ha azok elérnek egy olyan szintet, hogy már veszélyessé válhatnának.

De a legvalószínűbb feltételezés az, hogy ha létezik is valahol intelligens élet, az Univerzum olyan észbontóan nagy, hogy praktikusan nem lehetséges a kapcsolatfelvétel, mert túl nagyok a távolságok. A múltkor olvastam például a Sloan Nagy Falról, ami az Univerzum legnagyobb ismert struktúrája, egy 1,37 milliárd fényév hosszúságú galaxishalmaz. Egy ilyen szénakazalban kicsi az esélye, hogy két tű találkozzon egymással. Létezik is erre egy Flash-játék, amiben egy csuszkát húzogatva meg lehet nézni, hogyan viszonyulnak a dolgok méretei egymáshoz a világban, és bizony elég aprócsák vagyunk. :)

Erről eszembe jut Carl Sagan, aki a Voyager-1-gyel 6 milliárd kilométer távolságról készíttetett egy felvételt a Földről, és ezzel a képpel szépen illusztrálta, hogy az a sok minden, amit a civilizációnkkal kapcsolatban fontosnak érzünk, minden, ami valaha létezett, mindössze egy kis, halványkék pontban összpontosul az Univerzum rengetegében:

Ha az idegenek léteznek, és van humorérzékük, akkor kétségtelenül jól mulatnak a beképzeltségünkön. :P

Létezik a testünkben egy ideg, ami az agyból a gégéhez fut, és a hangadást, a nyelést, a lélegzést vezérli. Az embernél ez az ideg elmegy egészen a mellkasig, ott visszafordul, és így jut el a gégéhez. Ez a kitérő felesleges tervezési hibának tűnik, amit gondosabb tervezéssel nyilván el lehetett volna kerülni.

A minap láttam egy videót, ahol boncolással követték végig az ideg útját, de a szokásoktól eltérően most nem embert boncoltak, hanem zsiráfot. A zsiráfnál ugyanis ugyanez az ideig lemegy egészen az agytól a nyak aljáig, ott visszafordul, és így jut el a gégéhez. Íme a videó azoknak, akiket nem dúl fel lelkileg a zsiráfnyiszálás:

Az agy és a gége távolsága a zsiráfban kb. 5 centi, úgyhogy szembetűnő tervezési hibának látszik a nyak hosszát kétszer bejárni az ideggel. Dawkins a videóban fel is hívja a figyelmet, hogy erre nehéz lenne azt mondani, hogy intelligens tervezéssel készült, viszont az evolúcióval nagyszerűen magyarázható, hiszen a zsiráf vízben úszó őseinél még rövid volt az ideg, majd a nyak fokozatos hosszabbodásával idomult a változó felépítéshez, vagyis a jelenlegi állapot az egymásra épülő fejlődési szakaszok maradványa.

Lusta voltam jobban utánanézni, de egy felületes keresés alapján erre az egyik ellenérv az volt, hogy nem ismerjük Isten prioritásait, és lehet, hogy volt más dolga is, mint a zsiráf nyakát optimalizálni. Ez elég gyenge érv, hiszen egy végtelen hatalmú lény nyilván nem a prioritások nyomása alatt dolgozik, és amit csinál, az nyugodtan lehetne egyből tökéletes. Mások szerint mi igazából nem tudjuk megítélni, hogy ez optimális felépítés-e. Lehet, hogy jó oka volt annak, hogy Isten így alkotta meg ezt az ideget, és így működik a lehető legjobban. Ez sem tűnik túl erős érvnek, amíg valaki meg nem tudja magyarázni, hogy miért jobb, ha az impulzus hosszabb úton jut el a vezérelt szervig, ami egyrészt tovább tart, másrészt nagyobb az esélye annak is, hogy egy nyaki sérülésnél a hosszú ideg megsérül.

Feleslegesnek látszik erőltetni az intelligens tervezés nehezen védhető elméletét, hiszen a hívőknek ott van az egyházak többsége által is elfogadott álláspont, miszerint az evolúciót Isten hozta létre, vagyis közvetve ő teremtett mindent. A fiatal Föld elmélet hívei erre azonban azt mondják, hogy ha elfogadjuk, hogy a Biblia nem szó szerinti igazságokat közöl, hanem csak allegóriákat, akkor Istent lefokozzuk a rések Istenévé, azaz csak azokon a területeken jut neki tér, amelyekre még nem adott választ a modern tudomány. Ebben kétségtelenül igazuk van, de ahogy a tudomány fejlődése mutatja, ez ellen amúgy is hiába próbált az egyház védekezni a történelem során, úgyhogy ilyen értelmetlen csatákat kár vívni.

Másrészt viszont győzelmi zászlókat sem kell lobogtatni, mert a fejlődési folyamat során érezhetően el is veszett valami, és a tudomány úgy győzedelmeskedett, hogy a vallást ugyan háttérbe szorította, de a régi válaszok helyett az élet végső kérdéseire nem tudott kielégítő új válaszokat adni. Ahogy Koestler írta az Alvajárók végén:

Laboratóriumi műszereink mutatói csak másféle táncoló árnyak egy másik barlang falán.

Egy blog kommentjeiben nemrég tanúja voltam, ahogy egymásnak estek a résztvevők, és arra gondoltam, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az emberek közötti kommunikáció, ha lenne valamilyen egyszerű alapelv, amit gyerekkorban megtanítanának mindenkinek, és azt követnénk a mindennapi érintkezésben. Az Aranyszabály egy lehetséges jelölt erre a célra, de azzal vannak problémák, ahogy az agresszívebb "szemet szemért" elvvel is, ezért praktikusabb lenne például Hanlon borotvájának egyik variációját használni:

Sose tulajdonítsd a rosszindulatnak azt, ami butasággal is megmagyarázható. Ne tulajdonítsd butaságnak azt, ami a tudatlanság miatt is lehet. És ne feltételezd, hogy az ellenfeled tudatlan – amíg nem győződtél meg róla, hogy nem te vagy az.

Ezt az elvet alkalmazva sok felesleges vitát és félreértést el lehetne kerülni az életben. Csupán az a hátránya, hogy ha az ember mindig így áll hozzá a többiekhez, akkor ritkábban lehet egy jót anyázni. :P

Az egyik nap éppen Abu Abdullah Muhammad Ibn Abdullah Al Lawati Al Tanji Ibn Battuta-ról olvastam, aki érdekes figura volt, mert az életéből közel 30 évet töltött el utazással a világ különböző tájain. Bejárta Afrika északi és nyugati részét, az Arab-félszigetet, Kelet-Európát, a Bizánci birodalmat, Közép-Ázsiát, Indiát, Pakisztánt, Kínát, a Fülöp-szigeteket és még számtalan további helyet Ázsiában. Ez még mai szemmel is szép teljesítmény, de az akkori utazási viszonyokat figyelembe véve különösen az, ugyanis 1304 és 1368 között utazgatott a világban.

Az utazásairól utólag írásos feljegyzést is készített, amelyben az egyik helyen meglepő kellemetlenségről számol be. A Mali birodalomban nyolc hónapot töltött el a szultán vendégeként, és ezalatt hívő muszlimként meglehetősen meg volt botránkozva azon, hogy a női rabszolgák, a szolgák, de még a szultán lányai is anyaszült meztelenül mászkáltak a palotában. Az efféle szabadosságok manapság nem annyira meglepőek, de egy középkori útleírásban szokatlan ilyet olvasni, mert általában hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy régen erkölcsösebbek, szemérmesebbek voltak az emberek, de ahogy a példa is mutatja, ez nem egészen így volt. :P

Persze lehet mondani, hogy ez nem Európában történt, és az elmúlt századokban itt nem volt helye az ilyenfajta erkölcstelenségnek. Ennek kapcsán eszembe jutott egy régebben olvasott cikk, ami egy kevésbé közismert, a 17. századi Angliában és Hollandiában meghonosodott divatról szólt. Abban az időben elterjedtek ugyanis az elöl mélyen kivágott ruhák, és a kivágás olyan mértékű volt, hogy a viselőjének a melleit is fedetlenül hagyta. És ez nem csupán az alacsonyabb rendű asszonyok hóbortja volt, éppen ellenkezőleg, az elit honosította meg francia mintából kiindulva. Kezdetben, mielőtt a polgárság körében is elterjedt, ez a viselet a felsőbb osztályok kiváltsága volt. Maga a királynő is ilyen ruhát viselt az udvarban.

Az új módi mögött meghúzódó gondolat a cikk szerint egyrészt az volt, hogy a szabadon hagyott, hibátlan mell akkoriban fontos eszköz volt a nők számára, hogy kimutassák az erényességüket(!), másrészt a férjek is büszkék voltak arra, hogy a feleségük ilyen módon tárja a világ elé női szépségét. Ami tehát régen erkölcsösnek számított, az a mából visszatekintve akár botrányosnak is tekinthető, ezért tévedés azt hinni, hogy a mi korunk sokkal erkölcstelenebb lenne az elmúlt századoknál. Az erkölcs nem romlik, csak átalakul. B)

Amúgy érdekes módon a fent vázolt viseletet a kosztümös filmekben nem domborítják ki kellőképpen, pedig a történelmi hitelesség és a nézők pontos tájékoztatása szempontjából igazán nem mellékes, hogy akkoriban milyen ruhát hordtak az előkelők. :P