Agyvihar

Az egyik nap a Youtube-on belebotlottam egy videóba, amin Pély Barna ad tanácsokat a jazz énekléssel kapcsolatban, és bár nem mondhatnám, hogy rajongója lennék, de a videóból az jön le, hogy érti a dolgát. A videóról eszembe jutott, hogy nemrég láttam egy sorozatot, amiben a zene működését magyarázták el az alapoktól kezdve, modern és klasszikus példákon keresztül. Tudom ajánlani azoknak, akik hozzám hasonlóan nem rendelkeznek zenei képzettséggel, de érdekli őket, hogy mitől működik a zene. A melódiától a ritmuson át a harmóniáig szépen végigmennek mindenen.

Angolul nem tudóknak is van hasonló, a Pécsi Géza-féle Kulcs a muzsikához, ami a zene fejlődését követi elsősorban a klasszikus zenei stílusokra koncentrálva.

A zene fejlődésének témájához kapcsolódva zárásként ide teszem ezt a videót, amin a zenekar 5 perc alatt nyargal át a zenetörténeten. Csak győzzétek felismerni a darabokat:

Jó látni, amikor komoly zenészek nem veszik teljesen komolyan magukat, de ez persze nem egyedi dolog, hiszen korábban itt is volt már erre példa. :)

A minap belebotlottam a Wikipédián a paradoxonok listájába, és van jócskán belőlük, úgyhogy csak néhányat említek meg ízelítőnek a talán kevésbé ismertek közül:

• A barátság-paradoxon: ha valaki megszámolja a barátait, majd megkéri őket, hogy ők is tegyék meg ugyanezt, akkor az eredmény szinte minden ember esetében az lesz, hogy a barátainak több barátja, van mint neki. A látszólagos furcsasága ellenére a jelenségnek elég logikus magyarázata van. Nem is írom ide, inkább próbáljátok meg kitalálni, ha nem ismeritek. :)
• Az Abilene-paradoxon: egy csoport közösen meghozhat egy olyan döntést, aminek egyénileg a csoport minden tagja ellene van, de a kommunikáció hiánya miatt mindenki azt hiszi, hogy a többiek támogatják, ezért ő sem szólal fel ellene, így közösen elfogadják a nemszeretem alternatívát. Menedzsereknek, csoportvezetőknek hasznos lehet tudni erről a csapdáról.
• A Fenno-paradoxon: az amerikaiak általában elítélik a Kongresszust, mint intézményt, mégis megszavazzák a saját kongresszusi képviselőiket, ezzel indirekt módon támogatva a Kongresszus létét. Lehet, hogy ez nálunk sincs nagyon másképp. :)
• A tolerancia paradoxona: ha egy toleráns ember nem kedveli a nem toleráns embereket, akkor intoleráns velük szemben. Mi a helyes hozzáállás ebben az esetben számára? Tolerálja az intoleráns embereket is, és ezzel fogadja el az intoleranciát, vagy ne tolerálja őket, ezzel viszont beismerve, hogy ő is intoleráns?
• És végül egy Hegel-től származó paradoxon: a történelemből azt tanuljuk meg, hogy nem tanulunk a történelemből. Jó lenne, ha nem így lenne.

A wikis oldalon van még egy csomó paradoxon, ott lehet böngészni, illetve itt is volt már szó néhányról (szénakazal, Fermi, Jevons).

Ez is egyike azoknak a dolgoknak, amikről már hallottam korábban, de mindig újra rácsodálkozom, ha olvasok róla, ezért ide is teszem emlékeztetőnek a vonatkozó Wikipédia oldalt.

A dolog lényege az, hogy az orrlyukaink felváltva működnek, az egyik mindig el van zárva (nem teljesen, csak részlegesen, tehát lélegezni azon is lehet), és egy idő után kinyílik, és a másik záródik el részlegesen. Ki is próbálhatod, hogy felváltva befogod az orrlyukaidat, és leteszteled, hogy melyiken könnyebb lélegezni, majd ha egy idő után újra megpróbálod, akkor érezhető a váltás. Két és fél óra az átlagos idő két váltás között.

Egyes feltevések szerint a váltakozó légzésciklus célja annak ösztökélése, hogy alvás közben rendszeresen forduljunk át a másik oldalunkra, de arra nem tér ki a wiki, hogy ez miért szükséges. Talán egy beépített horkolásellenes mechanizmus lehet. :)

3 millió feletti nézettsége van az első videónak, úgyhogy lehet, hogy csak nekem új, de ez az állat a túlméretezett lábaival olyan, mintha egy rajzfilmből szökött volna meg.

Ilyen kicsiben:

És ilyen nagyban:

Egyiptomi ugróegér egyébként.

Olvasom, hogy pszichológiai kutatások is megerősítették a régi bölcsességet, miszerint a vonzó nők elveszik a férfiak eszét, és ezt szó szerint kell érteni, ugyanis ha egy férfi szép nővel beszél, akkor evolúciós ösztöneit követve kognitív erőforrásai jelentős részét annak szenteli, hogy jó benyomást tegyen a nőre.

A kísérletekben az alanyoknak egy betűsorozatot mutattak, és jelezniük kellett, ha egy betű már szerepelt korábban. Ha előtte néhány percet csevegtek egy nővel, akkor a férfiak lassabban és pontatlanabbul hajtották végre a feladatot, a nők eredményein viszont nem változtatott az előzetes csevegés férfiakkal.

A tanulság a fentiekből az, hogy ha férfi vagy, akkor közvetlenül vizsgahelyzet előtt ne beszélj olyan nőkkel, akiket vonzónak találsz, illetve más szituációkban sem (például munkahelyen), ha éppen olyasmivel foglalkozol, amihez a teljes szellemi kapacitásodra szükség van.

Lehet, hogy érdemes lenne megszüntetni a koedukációt, hogy ne korlátozzuk vele a férfiak agyát a gondolkodásban. B)

Néhány éve láttam már egyszer ezt a Oscar-díjas rövid animációt, és ma véletlenül újra belebotlottam a neten. Érdemes megnézni a végkifejletig, ha valaki nem ismeri. A mondanivaló nem szorul magyarázatra:

A videó eszembe juttatta a Kereket is, amit időközben leszedtek, de kerestem másikat, úgyhogy újra nézhető az is.

Aki nézne még hasonlókat, az a Wikipédián megtalálhatja az Oscar-díjas (nyertes + jelöltek) rövid animációs filmek listáját. A Youtube-on többnyire fent vannak, úgyhogy ott kényelmesen megnézhetők. A mi Oscar-díjasunk is ott van.

Nemrég botlottam bele ebbe a Dürer-metszetbe, amit nem tudom hol láttam annak idején, de emlékszem, gyerekként nagy hatással volt rám. Kicsiben nem érdemes idetenni, ezért aki nem ismeri, az itt megnézheti (a képre kattintva nagyobb lesz, majd arra is rákattintva még nagyobb). Gyermeki képzeletemet már az orr nélküli halál is megragadta, aki homokórán mutatja a lovagnak, hogyan pereg az életideje, de igazán az ördög nyűgözött le az abszurd szarvával, a disznóorrával, és a bárgyú, de vészjósló képével. Ő a legjobb figura a képen, és hirtelen nem is tudom, van-e még egy ilyen jól eltalált, karakteres, mondhatni mókás ördög a képzőművészetben. :)

A lovagot pedig természetesen elismerően néztem, hiszen gyerekfejjel érthetetlen volt, hogyan képes ilyen nemtörődöm közönyösséggel tudomást sem venni ijesztő kísérőiről.

A kép kétségtelenül mestermű, de a szobám falára azért nem tenném ki, mert ahhoz túl nyomasztó. Ha mindenképpen az itt egyszer már említett képek közül kellene választani, akkor inkább Ikaroszt választanám helyette. Vagy esetleg Manet botrányképét. B)

Nem tudom, járnak-e erre társkereső hölgyek, de ha esetleg igen, akkor talán érdekelheti őket az a trükk, amit az egyik nagy külföldi társkereső oldal hámozott ki a felhasználók adataiból. A blogbejegyzésükben részletesen le van írva az analízis, itt csak röviden összefoglalom az eredményeket.

Az egyik következtetésük az, hogy minél inkább megoszlik a férfiak véleménye egy nő külsejét illetően, annál több esélyt adnak neki. A vizsgált társkereső oldalon a felhasználók pontozhatják egymást, és a pontszámok elemzésekor az derült ki, hogy ha két nő átlagos pontszáma nagyjából ugyanannyi, akkor az kap kettőjük közül több üzenetet, akinél jobban ingadoznak a pontszámok. Vagyis például ha egy 1-5-ös skálán az egyik többségében 3 vagy 4 pontot kap, míg a másik 1-et vagy 5-öt, akkor a másodikat több érdeklődő fogja megkeresni.

Ha a nő helyes (cute), akkor a férfiak kevésbé foglalkoznak vele. Az eredmények szerint a legtöbb üzenetet azok kapják, akiket maximálisra (5) pontoztak. Viszont azoknál, akik 4-est kapnak, jobban visszaesik az üzenési hajlandóság, mint azt a csupán eggyel gyengébb pontszám indokolná.

A vizsgálódók játékelméleti alapon úgy magyarázzák az eredményt, hogy ha a férfi úgy gondolja, hogy a többieket nem érdekli a célszemély, akkor inkább bepróbálkozik, hiszen így kevesebb potenciális vetélytárssal kell megküzdenie. Ha valaki nem bombázó, de helyes, akkor még mindig nagy lehet rá az igény a többi férfi körében, ami nagyobb konkurenciát jelent.

A cikk végkövetkeztetése az, hogy a fentieket figyelembe véve a nőknek nem arra kell törekedniük, hogy a társkeresőre feltett képeiken elleplezzék azokat külső vonásokat, amikről azt gondolják, hogy a férfiaknak nem jönnek be (tetoválás, túlsúly, nagy orr, stb.). Éppen ellenkezőleg: ki kell az ilyesmit hangsúlyozni, hiszen így jobban megosztja a férfiak véleményét, és ennélfogva jobban motiválja azokat a férfiakat a kapcsolatfelvételre, akiknek amúgy bejön az alany.

Ha a kedves olvasó nőnemű társkereső, vagy van ilyen ismerőse, akkor érdemes lehet bevetni/megosztani vele ezt a trükköt, mert ha elfogadjuk a statisztikai elemzés eredményét, akkor ez legalább a kezdeti kontaktust megkönnyíti. Utána még úgyis sok buktató jöhet. :P

A társkeresőző férfiolvasók pedig azt a tanulságot vonhatják le, hogy nyugodtan rá lehet hajtani a helyes lányokra is, mert a többi vetélytárs a jelek szerint inkább a könnyebb célpontot választja, és így előfordulhat, hogy a gyakorlatban éppen a helyes lányoknál kisebb a konkurencia. B)

A héten olvastam, hogy felkerült a Youtube-ra a Baraka (amiben a majomkántálásos jelenet van) HD verziója, úgyhogy akinek bejön a dialógusmentes, képekre építő stílus, az itt megnézheti jó minőségben.

Hamarosan jön a folyatása is, valószínűleg jövőre, de aki addig is nézne hasonlót, az utánanézhet a Qatsi-trilógiának (Koyaanisqatsi, Powaqqatsi, Naqoyqatsi), amelynek első darabja a Baraka előfutárának tekinthető.

Ezekről a filmekről azt kell tudni, hogy nincsen hagyományos értelemben vett történetük, csak a képek váltakoznak (az elsőben például a természet a központi motívum), és alattuk megy a zene. Esti ellazuláshoz nem rosszak, feltéve, hogy az ember nem pergő történetre vágyik éppen. :)

Olvasom, hogy az ausztrál bennszülötteknél az a szokás, hogy mindenkinek tilos az anyósával közvetlenül beszélni. Tisztelnie kell őt, de el kell kerülnie. Az anyós ezen felül nem étkezhet együtt a menyével/vejével és annak házastársával. A férjen/feleségen keresztül viszont kommunikálhatnak az anyóssal, így létezik ugyan kapcsolat, de közvetlen kontaktus nélkül.

A wiki szerint ez a szokás azért alakult ki, hogy elkerüljék a szokásos családi súrlódásokat. Ezek az ausztrál bennszülöttek tudnak valamit. :P

Nemrég az alvópozíciókról olvasgatva megtudtam, hogy a WC-gurigához hasonlóan az alvási helyzetből is lehet következtetni a személyiségre.

Íme a leggyakoribb pozíciók listája (a zárójeles százalék jelzi, hogy mennyien részesítik előnyben) az alváskutatók által megállapított kapcsolódó személyiségjegyekkel:

• Magzat (41%): A magzati pozíciót választók kívül kemények, de belül érzékenyek. Az első találkozáskor szégyenlősek lehetnek, de hamar ellazulnak.
• Farönk (15%): Az alvó az oldalán fekszik karjaival a teste mellett. Ezek az emberek könnyedek, társaságkedvelők, megbíznak az ismeretlenekben, hiszékenyek.
• Vágyakozó (13%): Az oldalán alszik karjait maga elé téve. Nyitott személyiség, de gyakran gyanakvó és cinikus. Lassan határozza el magát, de ha döntött, akkor utána már nem változtatja meg az elhatározását.
• Katona (8%): A hátán fekszik, karjait maga mellé fekteti. Ezek az emberek csendesek, visszafogottak, nem szeretik a felhajtást. Magas mércét tűznek ki maguk és mások elé.
• Szabadesés (7%): A hasán fekszik, karjait a párna köré fonja, a fejét oldalra fordítja. Társaságkedvelő, hetyke személyiség, de a felszín alatt ideges és érzékeny lehet. Nem szereti a kritikát és az extrém helyzeteket.
• Tengeri csillag (5%): A hátán fekszik karjaival a párna körül. Jó barát, mindig kész meghallgatni másokat, és segíteni, ha kell. Nem szereti, ha a figyelem középpontjában van.

Kicsit olyan, mint valamilyen tudományos horoszkóp, nem? :) Viszont könnyen ellenőrizhető, mert mindenki megnézheti, hogy a kedvenc pozitúrája mellett felsorolt tulajdonságok illenek-e rá.

Horkolásban szenvedőknek (vagy ilyen családtaggal rendelkezőknek) a cikkből még hasznos információ lehet, hogy a katona és a tengeri csillag pozíciókban a legjellemzőbb a horkolás, így más alvóhelyzet választásával ki lehet küszöbölni a kellemetlen hanghatást. De ha valakinek nem fűlik a foga ahhoz, hogy elhagyja a megszokott pozícióját, akkor sincs minden veszve, mert ropogó bogarakat is alkalmazhat a zavaró hangok elnyomására. :P

Mostanában Kepes András Polgár Juditról szóló könyvét olvasom, ami elég olvasmányos, úgyhogy tudom ajánlani azoknak, akik hozzám hasonlóan nem követték, követik a sakkvilág eseményeit, mert sok mindent meg lehet tudni belőle a témáról.

Illusztrációnak ideteszek egy videót arról, hogyan játszik villámsakkot egymással két nagymester. Akik nem szoktak sakkversenyeket nézni, azoknak valószínűleg meglepő lesz a tempó. :)

Egyébként Juditról is vannak videók, itt például szimultánt játszik 30 emberrel. Természetesen a Youtube nem lenne Youtube, ha a videó legmagasabb pontszámú kommentje nem azt feszegetné, hogy miért nem meztelenül szimultánozik inkább. :P

Angolul tudóknak ajánlom az alábbi videót is Kaszparovval, aki az utóbbi időben inkább politizál, pedig tudhatná, hogy Putyinnal nem jó kikezdeni, de eddig megúszta kisebb figyelmeztetésekkel.

A sakkozással kapcsolatban megkerülhetetlen klasszikus Zweig Sakknovellája is. Gondolom, sokan olvasták, de ha valaki mégsem ismerné, akkor itt megtalálható.

Amúgy engem a sakk, mint játék, nem érdekel különösebben, de a sakkozás világa önmagában is érdekes annyira, hogy nem-sakkozóként is szórakoztató róla olvasni. :) Ez a bejegyzés azoknak íródott, akik hasonlóan vannak ezzel.

Nemrég olvastam egy Scientific American-cikket arról, hogy miért élnek tovább a nők, mint a férfiak, és a cikkben a gerontológus szerző kifejtette, hogy az egyik megközelítés szerint az élet hosszúsága attól függ, hogy biológiai szempontból mennyire számít eldobhatónak az alany teste.

A fajfenntartás mechanizmusában a nőnek hosszabb szerep jut, hiszen a férfi hamar elvégzi a dolgát, a nőnek viszont ezután még ki kell hordania, és szoptatnia is kell az utódot, vagyis ebből a szempontból fontosabb, hogy a nő teste legyen a tartósabb. A tartósság feltétele, hogy a test jobban tudja javítani a különböző károsodásokat, és állatkísérletekkel kimutatták, hogy a nőstények testének sejtjei jobban tudják javítani a hibákat, mint a hímekéi. Ha viszont a nőstényekből eltávolítják a petefészket, akkor ez a különbség eltűnik, és ez fordítva is igaz: ha a hím állatokat kasztrálják, akkor azok tovább élnek.

De mi a helyzet az emberrel?. A fentiekhez hasonló kísérletet embereken nyilván nem lehet végezni, viszont elmebetegeknél régebben gyakori eljárás volt a kasztrálás, és néhány száz ilyen ember adatainak vizsgálatából kiderült, hogy a kasztrált férfiak átlagosan 14 évvel éltek tovább, mint kasztrálatlan társaik.

Van tehát egy lehetséges mód a férfiélet meghosszabbítására, de, hacsak politikai okokból vagy vallási megfontolásból nem kényszerül rá az ember, ez a néhány plusz év nem biztos, hogy megéri az áldozatot. :P

Ma újra belefutottam ebbe a videóba, ami azt demonstrálja, hogyan lehet pusztán vonalak húzogatásával összeszorozni két számot, és gondoltam, ideteszem, hátha jár itt olyan valaki, aki érdekesnek találja, és még nem ismeri. Állítólag a japánok szoroznak így:

A minap a kezembe került egy könyv Lin Yutang-tól, aki Amerikába emigrált kínaiként sokat tett azért, hogy írásaiban megismertesse a Nyugatot a kínai életfilozófiával. Ezt a könyvét 1937-ben írta, és itt van belőle egy részlet, amit akár most is írhatott volna:

Vajon az élet tényleg megér minden fáradozást? Egészen addig, hogy lelkünket testünk rabszolgájává változtatjuk? A tétlen élet filozófiájának szellemisége megtiltja ezt. Szerintem a következő hirdetés fejezi ki leginkább az amerikai jelleget: "A majdnem jó nem elég." A száz százalékos eredményre törekvés már-már obszcénnak látszik. Az amerikaiakkal az a baj, hogy amikor valami majdnem jó, akkor azt még jobbá akarják tenni, miközben a kínaiaknak az, ami majdnem jó, az már teljesen jó. Az amerikaiak három nagy bűne szerintem az eredmény-orientáltság, a pontosság és a vágy a teljesítményre illetve a sikerre. S éppen ezektől a dolgoktól boldogtalanok és idegesek ennyire az amerikaiak. Ellopják önmaguktól elidegeníthetetlen jogukat a semmittevésre, és megfosztják magukat számtalan jó, tétlen és gyönyörű délutántól. Abból a meggyőződésből kell kiindulni, hogy a világban nincsenek katasztrófák, s a dolgok elvégzésének nemes művészete mellett létezik egy még nemesebb művészet: ha hagyjuk a dolgokat elvégezetlenül. [...] A hatékonyság ellen nem az a kifogásunk, hogy általa a dolgok el lesznek végezve, hanem az, hogy nagy időtolvaj, mert ellopja tőlünk azt az időt, amit azzal töltenénk, hogy jól érezzük magunkat; és az is, hogy felőrli az idegeinket, amikor megpróbáljuk tökéletesen elvégezni a dolgunkat.

A fentieknek számomra nem az a lényege, hogy senki ne csináljon semmit, hanem inkább az, hogy érdemes elgondolkozni azon, miért csináljuk úgy a dolgainkat, ahogy. Miért akarunk minél hatékonyabbak lenni, minél több dolgot belezsúfolni az időnkbe, minél jobb teljesítményt elérni? A válasz persze kézenfekvő: hogy több pénzünk legyen, magasabb pozícóba juthassunk, stb.

Lin Yutang ennek kapcsán megjegyzi, hogy a hatékonyságnak természetesen megvan a maga haszna. Például az amerikai csapokat jobban kedveli, mint a kínaiakat, mert az amerikai csapok nem csöpögnek. De hagyjuk a hatékonyságot másokra, mondja. Mindig lesznek olyan bolondok, akik hajlandóak hajszolni magukat, törekedni a pénzért, pozícióért, ők majd elrendezik ezeket a dolgokat. A bölcsek pedig ennek köszönhetően élvezhetik a nyugodt életet, és nem kell ilyen dolgok miatt aggódniuk.

Kétségtelenül van némi cinizmus ebben a filozófiában, de bölcsességnek sincs híján. Mindenki eldöntheti, hogy a kettő közül melyik utat találja szimpatikusabbnak. B)

Adalékként a szabad akarat korábban említett problémájához ideteszem ezt a videót, amiből kiderül, hogy a kísérletek szerint a tudatos döntéseink eredményét már hat másodperccel a döntés előtt ki lehet mutatni az agyunkban, vagyis a tudatalattink a döntés tudatosulása előtt hat másodperccel már meghozza a döntést:

Ez természetesen még nem cáfolja a szabad akarat létezését, de jól illusztrálja azt, hogy a tudatos működésünk alapján problémás erről a kérdésről gondolkodni, hiszen a szabad akarattal tudatosan meghozott döntés, amit érzékelünk, csak illúzió, a tényleges döntés ezt megelőzően már megtörtént a mélyebb rétegekben.

Mint tudjuk, egyes tudósok szellemes kísérleteket találtak ki a halál utáni élet bizonyítására, és ahogy olvasom, más hasonló témák tudományos megközelítésével is próbálkoznak. Most éppen a jövőbelátás van soron, és hamarosan meg is jelenik az egyik neves pszichológiai kiadványban egy publikáció, ami 8 évnyi munka eredményét foglalja össze, és az eredmények szerint a jövőbelátás megfelelő kísérletekkel statisztikailag kimutatható.

Az egyik kísérletben a résztvevőknek szavak listáját mutatták meg, majd megkérték őket, hogy próbálják felidézni a látott szavakat. Ezután a kezdeti listából véletlenszerűen kiválasztottak néhány szót, és megkérték a résztvevőket, hogy gépeljék le őket. Az eredmények szerint azokat a szavakat, amiket a végén legépeltek, az előző lépésben sikeresebben idézték fel emlékezetből, vagyis a véletlenszerűen kiválasztott szavak utólagos gépelése hatással volt a kísérlet korábbi szakaszára.

Egy másik kísérletben az alanyoknak képekről kellett véleményt mondaniuk, de előtte tudat alatt befolyásolták őket azzal, hogy egy pillanatra egy szót villantottak fel előttük a képernyőn. Ha például a "ronda" szót villantották fel, akkor az alanyoknak több időbe tellett eldönteni, hogy egy cica képe kellemes-e vagy nem, mint amikor a "gyönyörű" szóval befolyásolták őket. Ezután megfordították a kísérletet, és visszafelé is működött, vagyis, ha jól értem, a befolyásolás akkor is kihatott a döntéshez szükséges időre, ha a kép megnézése és a döntés után villantották fel a befolyásoló szót.

Érthetően sokan szkeptikusak az ilyen eredmények hallatán, de a bírálók egyelőre nem találtak módszertani hibát az eljárásban, és már el is kezdődtek a próbálkozások a kísérletek reprodukálásra. Feltételezve, hogy megerősítik az eredményeket, praktikusan vizsgáknál jól lehetne használni az effektust, hiszen a vizsga után az ember egyszerűen átnézné újra a nehezebb tételeket, és így jobban tudna rájuk emlékezni korábban, a vizsga alatt. :P

Mellesleg ha működik a dolog, attól szerintem még nem biztos, hogy jövőbelátásról van szó. Az is lehet, hogy fordítva kell nézni, és retrokauzalitás van a háttérben, vagyis az utólagos szóolvasgatás visszahat a korábban végrehajtott tesztre. Ezzel tehát befolyásolhatnánk a múltat, ami elég bizarr gondolat, de miért lenne bizarrabb, mint a jövőbelátás? :P Persze ez a lehetőség csak akkor akkor jöhetne szóba, ha létezik a szabad akarat, ami egyáltalán nem biztos.

De ha a retrokauzalitástól el is tekintünk, az eredeti felvetéssel, a jövőbelátással kapcsolatban is maradok inkább szkeptikus, amíg ki nem jönnek a független tesztek eredményei. Mindenesetre elég érdekes lenne, ha tényleg bebizonyosodna a dolog. B)

A minap újra szembesültem azzal a problémával, hogy a borotvák hamar elvesztik az élüket, és gyakran kell cserélni őket, amikor eszembe jutott az alábbi videó, melynek készítője farmernadrágon élezi a borotvát:

Ki is próbáltam egy régi farmerrel, és mintha tényleg használt volna, de ez már egy eléggé leharcolt borotva volt, lehet, hogy igazából akkor fejti ki a módszer a teljes hatását, ha az első használattól kezdve rendszeresen alkalmazzuk. Állítólag így sokkal tovább tart a penge, ami különösen drágább borotváknál lehet hasznos. Próbáltatok már így borotvát élezni?

A módszer működési elve amúgy a farmer szövésében rejlik, de valahol azt olvastam, hogy akkor is működik a dolog, ha az ember a videón látható módon az alkarján húzogatja a borotvát, de ezt a változatot még nem próbáltam. :P

Olvasom, hogy az Otis liftekben a 90-es évek eleje óta az ajtózáró gomb nem csinál semmit, az irodaépületekben a termosztát sokszor csak oda van csavarozva a falra, de nem szabályozza a hőmérsékletet, és New Yorkban a gyalogosátkelőknél a jelzőgombok 75%-a ki van kötve, vagyis a gomb nincs hatással a lámpa váltására. Mindez azért, mert ezek a rendszerek szépen működnek automatikusan is, de az emberek jobban érzik magukat, ha látszólag van lehetőségük befolyásolni a dolgokat.

A gyalogosátkelőkkel nem tudom, mi a helyzet nálunk, de Otis liftben nyomtam már meg a bezáró gombot, és nagy légterű közös irodákban is szabályoztam már a hőmérsékletet a fali termosztáttal. Ezek szerint lehet, hogy hiába, de tényleg jobb érzés volt, hogy látszólag hatással lehettem a dolgokra. :)

Ha modern irodaépületben dolgoztok, akkor lehet, hogy nektek is kevesebb hatalmatok van a gépek felett, mint eddig gondoltátok volna. B)

Nemrég láttam az Eredetet, és elég jónak találtam, bár furcsa volt, hogy a szereplők külön tárgyakat használtak az ébrenlét tesztelésére, hiszen a tudatos álmodás művelői már egyszerűbb módszereket is kitaláltak erre. Mindenesetre a film kapcsán botlottam bele az álomkeltetés szócikkbe a Wikipédián, ami azt fejtegeti, hogyan lehet álmokat tetszőlegesen választott témák köré szervezni.

Ezt a lehetőséget sokféleképpen ki lehet aknázni egyéni ízléstől függően (repüléses álmok előidézése, stb.), de nekem a problémamegoldásra való felhasználása tűnt a legérdekesebbnek. Sokszor hallani olyat, hogy valaki az álmában bukkant rá egy nehéz probléma megoldására, ezért nem lenne haszontalan, ha ezt tudatosan is lehetne alkalmazni, nem csak alkalomszerűen. A wiki által linkelt Scientific American-cikkben bővebben is tárgyalják az álmok irányításának kérdését, de a problémamegoldással kapcsolatos felhasználás alapvetően két lépésből áll:

Egyrészt elalvás előtt a problémára kell koncentrálni, hogy amikor elalszol, akkor éppen az járjon a fejedben. Ez kézenfekvően hangzik, de nem könnyű megvalósítani a gyakorlatban, ha az ember agya nincs arra tréningezve, hogy egy dologra tudjon huzamosabban koncentrálni, és ehelyett összevissza csapong. A koncentrációs készség fejlesztése gyakorlással hasznos lehet a jobb eredmény érdekében.

Másrészt nem szabad gyorsan kiugrani az ágyból felkelés után, mert a közvetlenül az ébredés utáni félig éber félig alvó állapotban az ember még emlékszik az álom részleteire, mielőtt végleg elillanna az egész. Ehhez annyit tennék hozzá, hogy aki nem szokott emlékezni az álmaira, és álmokkal akar problémákat megoldani, annak érdemes előbb begyakorolni az emlékezést, hogy ne felejtse el a megoldást, ha esetleg jutna valamire.

Aki pedig lusta a gyakorláshoz, de mégis szeretné kipróbálni az alvásos problémamegoldás technikáját, az alkalmazhatja Edison módszerét is, és keríthet egy maréknyi csapágygolyót. B)

Nemrég belebotlottam egy cikkbe, ami azt taglalta, hogy a lefolyókban a déli féltekén is ugyanabba az irányba forog a víz, mint északon, ugyanis a forgás iránya nem a féltekétől, hanem a lefolyó alakjától függ, és ennek kapcsán megnéztem a Wikipédián, hogy van-e szócikk a hasonló gyakori tévhitekről.

Természetesen van, és mutatóba találomra kiválasztottam néhány példát különböző témakörökből. A többségüket jól tudtam, de valószínűleg mindenki talál benne egy-két dolgot, amiben eddig tévesen hitt:

• Közkeletű hiedelem, hogy a kínai nagy fal az egyetlen tárgy, ami a Holdról is látható. Nincs így. A Holdat megjárt űrhajósok semmilyen földi tárgyat nem láttak onnan.
• A Föld gömbalakját nem a középkorban fedezték fel. Már az ókorban is tisztában voltak vele, ahogy már itt is volt szó róla egyszer.
• Nincs bizonyíték arra, hogy a vikingek szarvakat hordtak volna a sisakjukon.
• Marie Antoinette nem mondta, hogy "egyenek kalácsot", amikor megtudta, hogy a francia parasztoknak nincs kenyere.
• A szusi nem nyers halat jelent, és nincs is benne mindig nyers hal. A szusi a rizsre utal, amire különböző feltétek kerülhetnek, köztük nyers hal is.
• A borotválástól a szőrzet nem lesz erősebb és vastagabb. Az olyan szőrszál vége, amit még nem vágtak, elvékonyodó, míg a levágott szőrnél nincs ilyen elvékonyodás, ezért látszik vastagabbnak.
• A haj és a köröm nem nő tovább az ember halála után. Valójában a bőr zsugorodik össze, és ez kelti a növekedés illúzióját.
• Ha kimegyünk a hidegbe, az nem növeli a megfázás kockázatát.
• Nem a fejünkön veszítjük a legtöbb testhőt. Ott ugyanannyi hőt veszítünk, mint a test bármely más részén.
• A lemmingek nem lesznek tömegesen öngyilkosok sziklákról leugorva vándorlás közben. Ismeretlen területen előfordul, hogy lezuhannak egy szikláról, de ez véletlen, nem szándékos.
• A denevérek nem vakok, van szemük, és látnak is vele, az echolokációt csak a látásuk kiegészítéseként használják. (Lazán kapcsolódik: egy kutya is tud echolokációval tájékozódni, ha éppen szem nélkül születik.)
• Az evolúció nem állítja , hogy az ember a majomtól származik. Az elmélet csupán azt mondja, hogy az embereknek és a majmoknak volt egy közös őse 40 millió évvel ezelőtt. Az is lehet, hogy mi azután még úszkáltunk a vízben egy kicsit, ezért vagyunk csupaszok szemben a majmok szőrösségével.
• A Biblia sehol sem mondja azt, hogy éppen három bölcs látogatta meg születésekor a gyermek Jézust, és azt sem, hogy a látogatók királyok voltak. A szövegben három ajándékról van szó, és ebből gondolta az utókor, hogy akkor bölcsből is három volt.
• A bibliai tiltott gyümölcsöt általában almának hisszük, holott a szövegben nem szerepel, hogy milyen gyümölcsről van szó.
• A szeplőtelen fogantatásnak nincs köze Jézus születéséhez, ugyanis Mária születésére vonatkozik.
• A dzsihád szó nem feltétlenül jelent szent háborút. Az arab szó küzdelmet, törekvést jelent, és a muszlim jogtudósok többsége ezt spirituális küzdelemként értelmezi, nem háborúként.
• Nem Edison találta fel a villanykörtét. Ő csak továbbfejlesztette, hogy praktikusan használható legyen, de ezt mások is megtették vele párhuzamosan.
• Nem Marconi találta fel a rádiót, csupán modernizálta a nyilvános műsorszórás céljára.
• Az évszakokat nem az okozza, hogy a Föld közelebb van a Naphoz nyáron, mint télen. A valóságban amikor az északi féltekén nyár van, akkor a Föld távolabb van a Naptól.
• A bikák nem dühödnek fel a vörös színtől, ugyanis nem is látják a vörös és a zöld színeket. A vörös szövet anyagának mozgása dühíti fel őket, nem a színe.
• Nincs bizonyíték arra, hogy a gyenge fénynél olvasás, vagy a TV közelről nézése rongálja a szemet.
• A cukor nem okoz hiperaktivitást a gyerekeknél. Az eltérő viselkedés pszichológiai okokra vezethető vissza, nem a cukorra.
• A levegő nagy része nitrogén, nem oxigén. A száraz levegő nagyjából 78% nitrogént és 21% oxigént tartalmaz.
• Agyunknak nem csak 10 százalékát használjuk.

Véletlenül odatévedtem a Wikipédia leghosszabb szó szócikére, és a magyar nyelvnél a szokásos rekorderekre számítottam, de valaki demonstrációs célból beírta ezt a szörnyeteget is:

összetettszóhosszúságvilágrekorddöntéskényszerneurózistünetegyüttes-megnyilvánulásfejleszthetőségvizsgálatszervezésellenőrzésiügyosztály-létszámleépítésellenesakciócsoporttagságiigazolványmegújításikérelem-elutasítóhatározatgyűjteményértékesítőnagyvállalatátalakításutó-finanszírozáspályázatelbírálóalapítványkuratóriumelnökhelyettesellenes-merényletkivizsgálóbizottságiüléselnapolásiindítványbenyújtásiforma-nyomtatványkitöltögetésellenőrizhetőség-próba

Megpróbáltam egyben magam elé képzelni a jelentését, de csak hozzávetőlegesen sikerült. :P

Először a lebegéskabin miatt akadt meg a szemem ezen a cikken, de ez csak a felvezető volt ahhoz, hogy utána a szerző az időhöz való viszonyunkat boncolgathassa. A cikk szerint 40 éve még azon tanakodtak a filozófusok és a szociológusok, hogyan fogjuk azt a rengeteg szabadidőt értelmesen kitölteni, amihez a technika fejlődésével a közeljövőben bizonyosan hozzájutunk. Ehhez képest az emberek manapság stresszesebbek, úgy érzik, hogy kevesebb idejük van, és a felmérések szerint egy órával kevesebbet is alszunk, mint a szüleink generációja.

A mobiltelefon kapcsán máshol is emlegették már, hogy a használatával az idő mintha folyékonnyá válna. Nem kell például pontos időponthoz kötni egy találkozót, mert ha valamelyik fél késik, akkor egyszerűen szól a másiknak, így a találkozó időpontja rugalmasan kezelhető. A mobillal, a számítógéppel és a hasonló eszközökkel most már mindig, mindenhol elérhetőek vagyunk, ezért az élet időbeli keretei egyre inkább elmosódnak. Egyre kevésbé van szükség arra, hogy konkrét időponthoz kössük a munkát, a szórakozást, a találkozásokat, és ezért logikusan több időnk kellene, hogy legyen mindenre, mert hatékonyabban tudjuk kezelni az időnket, de általában mégis inkább az időhiányt érezzük.

Nekem erről a Jevons-paradoxon jutott az eszembe, ami szerint minél hatékonyabban használunk egy erőforrást, annál többet fogyasztunk belőle. Ha például hatékonyabb autómotorokat gyártanak, amelyek kevesebb üzemanyagot használnak, akkor nem azt mondjuk, hogy "milyen nagyszerű, hogy spórolhatunk a benzinen", hanem inkább azt, hogy "mostantól olcsóbban autózhatunk, ezért hosszabb utakra fogunk menni a kocsival". Lehet, hogy az idővel is hasonlóan vagyunk: ha rugalmasabban használjuk, akkor nem többet lustálkodunk, hanem igyekszünk inkább minél több dolgot belegyömöszölni a plusz időbe.

A cikk szerzője más gondolati vágányon haladt, mint én, ő az idő okozta stresszet a választási lehetőségekre vezeti vissza. Szerinte azzal, hogy az idő szokásos keretei eltűnnek az életünkből, egyszerre túl sok lehetőségünk van arra, hogyan osszuk be az időnket, és ahogy a választási lehetőségekkel kapcsolatos vizsgálatokból már kiderült, a lehetőségek számának növekedése nem örömöt okoz, hanem éppen hogy frusztrálóan hat, ugyanis így nehezebb dönteni, és utólag kevésbé vagyunk elégedettek a döntésünkkel, mert hátha választhattunk volna jobban is.

Dan Gilbert előadásai ugranak be erről, aki különböző szemléletes példákkal demonstrálta, hogyan befolyásolja a választási lehetőségek száma az elégedettségünket. Nem emlékszem, hogy az alábbi kettő közül melyik előadásában volt erről szó, de minden előadása érdekes, ezért mind a kettőt érdemes megnézni, ha érezted már úgy, hogy stresszel a túl sok választási lehetőség. Az egyiket ennek a bejegyzésnek a végén linkeltem, a másik pedig itt található. (Mindkettőhöz van magyar felirat is, amit a videó alatti dobozból kiválasztva lehet bekapcsolni).

A héten egy beszélgetésben előkerült a hegymászás, és ennek kapcsán eszembe jutott, hogy nemrég olvastam arról, hogy a Mount Everest tele van szanaszét heverő holttestekkel. A hegymászás iránt mérsékelten érdeklődő emberként eddig azt hittem, hogy aki meghal, és elérhető helyen van, azt lehozzák, de, ahogy a Wikipédia is írja, olyanok odafent a környezeti viszonyok, hogy a testek lehozása kockázatos lenne, ezért a halottakat általában egyszerűen hátrahagyják. Jelenleg nagyjából 150 test hever odafent, gyakran a mászóútvonalak mellett. Itt van képes bizonyíték is, ha valaki kételkedne.

A hegymászásnak erről a vonatkozásáról nemigen hallunk, pedig a mászóknak lelkileg sem lehet mindennapos élmény a holttestek között haladni felfelé. Kissé lerombolja a hegymászással kapcsolatos romantikus elképzeléseket, nem igaz?

Amúgy nem rossz nyugvóhely a Mount Everest. Az égbe temetést juttatja az eszembe.

A minap egy Bjarne Stroustrup interjút olvastam (azoknak, akik nem foglalkoznak programozással, valószínűleg nem lesz ismerős a neve, de elég annyit tudni róla, hogy nem buta ember), aki a hordozható okostelefonok és hasonlók kapcsán mellékesen megjegyezte, hogy az a baj velük, hogy az elmélyültség ellen hatnak. Egyrészt nagyon hasznos, hogy meg lehet rajtuk menet közben nézni információkat, de az állandó köldökzsinór a világ többi részéhez, az elérhetőség, a folyamatosan szóló zene a fülhallgatóban, és a többi nem teszi lehetővé a csendes elmélyülést.

Stroustrup megjegyzése ugyanazt feszegeti, mint amiről az üresség kapcsán volt szó, hogy vajon ez az állandó ingerkeresés, ami a netes világra annyira jellemző (ha van egy kis idő, akkor azonnal meg kell nézni az új híreket, leveleket, üzeneteket), milyen hatással van az agyunkra? Jót tesz ez a folytonos stimulálás, hogy a gondolatoknak alig vagy soha nincs idejük kicsit leülepedni?

Hasonlatként az jutott eszembe erről, hogy a szellemi elmélyülés olyan, mintha egy tó partján ülve megvárnám, hogy elsimuljon a tó vize, és így meglátnám, mi van a felszín alatt. Az ingerkeresés pedig olyan, mintha egyfolytában kavicsokat dobálnék a tóba, és nézném a felszínen kialakuló érdekes alakzatokat, ahogy a hullámok összeütköznek egymással.

Érdekes lesz elnézni, hogy milyen világot fog építeni az a generáció, amelyik ebben az állandó pörgésben nő fel gyerekkorától fogva. Képesek lesznek vajon belátni a felszín alá is, vagy csak fodrozzák majd? Születhet a szüntelen külső ingerkeresésből mély gondolat?