A könnytár blogon éppen Nelson admirálisról olvastam, és ennek kapcsán eszembe jutott, hogy halála után a testének kalandos sorsa volt, amíg elnyerte végső nyugvóhelyét.
Volt már itt szó olyan esetekről, amikor emberek a haláluk után még aktívan tevékenykedtek egy ideig, amíg a földbe nem kerültek. Nelson ebből a szempontból elég passzívan viselkedett a halála után, de egy bejegyzést az ő sztorija is megérdemel.
A trafalgari csatában az angolok nagy győzelmet arattak az egyesített francia-spanyol flotta felett. Üröm volt azonban az örömben, hogy egy ellenséges mesterlövész meglőtte Nelsont, aki az ütközet végére meg is halt. A csata hősének természetesen ünnepélyes temetés járt, nem temethették csak úgy a tengerbe, ezért fogtak egy hordó brandyt, és szőrtelenítve, ruhátlanul eltették benne az admirálist, mint a befőttet.
Útban hazafelé a hordót többször is újratöltötték, rossznyelvek szerint azért, mert a tengerészek nem akarták elpazarolni a jófajta brandyt, és titokban rájártak az admirális hordójára. Őrséget is állítottak a hordó mellé, amire bizonyára csak a tiszteletadás miatt volt szükség. A folyadékcserék során a keveréken is módosítottak, egyharmad borpárlattal hígítva a brandyt. Talán fogytán volt az eredeti alapanyag.
Angliában kivették a hordóból a hadvezért, és ólomkoporsóba tették, amit újfent brandyvel töltöttek meg, valamint befűszerezték kámforral és mirhával is a változatosság kedvéért. Az ólomkoporsót egy faládába zárták (talán okultak az előzményekből), és az admirális brandyben úszva végül megérkezett Londonba, ahol nagy pompával temették el.
Nem tudom, hogy Nelson nagyivó volt-e életében, de valószínűleg soha nem lehetett úgy berúgva, mint halála után. :)
