A minap fejeztem be Passuthtól az Esőisten siratja Mexikót, amiből elég jó képet lehet kapni arról, hogyan hódított meg Cortez 300 zsoldossal egy egész birodalmat. Érdemes elolvasni, bár a könyv jórészt Cortez-apológia. A szerző láthatóan kedveli a kalandort, és hajlamos elnézni neki a népirtást és a rablásokat, mert szerinte csak az ambíció tengett túl abban a drága emberben, de azért alapvetően jó fiú volt.

Na nem mintha az aztékok ártatlan báránykák lettek volna, hiszen az emberáldozattal mindig is bőségesen éltek. Most éppen O’Connell-től olvasom A kard lelkét, ami nagyon olvasmányosan, és lebilincselően ír a háborúskodás fejlődéséről. Nála olvasható az a példa, miszerint Huitzilopochtli templomának 1487-es felszentelésekor az aztékok 20000 embert áldoztak fel az ünnep alkalmából. Az áldozatok négy, egyenként három kilométeres sorban csoszogtak a templom felé, a papok pedig fanatikus sportemberekhez hasonlóan pihenés nélkül ölték őket, és vágták ki a szívüket napokon keresztül.

Az azték források egy helyen 80400 ember feláldozásával büszkélkednek, de a történészek szerint ez a szám túlzó, mert logisztikai szempontból nehezen elképzelhető ennyi áldozat rituális kivégzése 4 nap alatt. Azért ezek a történészek is érdekes emberek lehetnek, hogy azt kalkulálgatják, hány embert lehet kivégezni ennyi és ennyi idő alatt. Ha az aztékok korában éltek volna, akkor szinte látom őket magam előtt, ahogy kormányzati tisztviselőként tervezgetik az esemény lebonyolítását.

O’Connell könyve egyébként megerősített abban a feltételezésemben, hogy egy múltbeli csatában az ember akkor is könnyen elhalálozhatna a sebeitől, ha nem szenvedne halálos sérülést. Az ókorral kapcsolatban írja, hogy az akkori harcokban a résztvevők jelentős része nem a csatában hullott el, hanem utólag, a sebesülések miatti triviális fertőzésekben. Orvosi ellátás akkoriban a közharcosoknak nem is járt, csak a vezéreknek, ami azért ironikus, mert az egyszerű harcosok ezzel jobban is jártak, tekintve, hogy a korabeli kezdetleges orvostudomány általában többet ártott a betegnek, mint használt.

Mindkét könyvet ajánlom elolvasásra, de A kard lelkét különösen. Persze csak akkor, ha a kedves olvasót, nem zavarják a mészárlások, és az, hogy térdig kell gázolni a halottakban. A szerző több helyen is megjegyzi, hogy a háborúnak sokszor fontos szerepe volt, mert a termelési módszerek fejlődéséből következően a népesség többször is gyorsan megugrott, és ilyenkor kellett az új élettér. A hadsereg megindult tehát meglátogatni a szomszédokat, és ha sikerült legyőzni őket, akkor megoldódott a hely szűkösségének kérdése, de ha nem, akkor is, mert jó sokan ott maradtak a csatatéren, és a hazatérők otthon máris tágasabb körülmények között találták magukat. Ezen a ponton kicsit elmerengtem azon, hogy anyabolygónk népességnövekedését elnézve mi is egyre szűkösebben leszünk itt, és vajon mennyi idő kell ahhoz, amíg hozzánk is bekopogtat majd valaki azzal, hogy kellene neki egy kis élettér.

Utóirat: A bejegyzés címe nem saját találmány, hanem idézet egy nagy hatású számítógépes játékból. Akik hozzám hasonlóan számítógépes játékokon nőttek fel, azok bizonyára kapásból tudni fogják, hogy honnan származik az idézett szöveg. :)