Agyvihar

Az egyik legérdekesebb pszichológiai jelenségnek azt tartom, amikor az ember megért valamit. Megértésen nem csak azt értem, amikor átlátunk egy problémát, hanem azt is, amikor más fényben tudunk látni valamit, mint korábban.


Akit kevésbé foglalkozat az önreflexió, az ezt az egészet magától értetődőnek gondolhatja, de engem minden alkalommal lenyűgöz, amikor megtapasztalom. Utólag visszanézve az ember nem érti, hogy mit nem értett korábban, hogyan nem érthette azt, ami most már teljesen világos. Vagy ha azt az aspektust nézzük, hogy más fényben látunk régebbi dolgokat, akkor az a zavarba ejtő, hogy miért nem tudtuk korábban erről az oldalról látni ezt a dolgot. Mintha egy tárgyat nézve felkapcsolnának egy lámpát, ami olyan részleteket hozna elő, amelyeket korábban nem vettünk, nem vehettünk észre, mert nem voltak megvilágítva.


Kicsit keresgéltem a neten, de nem találtam olyan írást, ami a megértés mechanizmusával foglalkozott volna. Pedig nagyon hasznos lenne megfoghatóvá tenni a működését. Én úgy vagyok vele, mint amikor azt a pillanatot akarom megfigyelni, amikor elalszom. A megértés előtti és utáni állapot között különbséget tudok tenni, de nem tudom megfigyelni magát a megértés pillanatát. Ha tudatosítani lehetne a folyamatot, akkor talán fel is lehetne gyorsítani, és nem kellene folyton nehézkesen cuppogva átevickélni az értetlenség mocsarán.


Ennek hiányában csak tapogatózni lehet, és próbálkozni, de sohasem tudom megunni az élményt, amikor ráeszmélek, hogy valami megint a helyére került. Visszanézve mosolygok a régi énemen, aki nem látta át, amit én már igen, és tudom, hogy előbb-utóbb egy új Én fog mosolyogni a jelenlegin, aki nem ért meg valami egyszerű dolgot, ami pedig ott van az orra előtt.