Agyvihar

A Kopi Luwak a világ legdrágább kávéja: egy kiló ára 240 és 1200 USA dollár között mozog. A zamatát egy Jáván és a Fülöp-szigeteken élő cibetmacskafaj adja, ami lelegeli az erdőben a kávécserjékről a bogyókat, kicsit megemészti őket, és végül a bogyók a túlsó felén távoznak. A termesztők az erdőben összeszedik a végterméket, megmossák, megpörkölik, és utána leszállítják a luxusra vágyó vevőknek.

Félkész Kopi Luwak kávé az erdőben:


 

Különös, hogy amit az ember amúgy nem venne a szájába, azért gazdag sznobok egymást taposva tolonganak, hogy elfogyaszthassák. Belegondoltam, hogy én hogyan állnék a dologhoz, ha annyi pénzem lenne, amit nem tudnék értelmesen elkölteni, de az igazat megvallva nem igazán vonz sem az aranyülőkés WC, sem az elnöki lakosztály, sem az arany és platina bevonatú golfütők gondolata. Talán ha elég pénzem lenne ezekre, akkor a megfelelő pszichés változások is megtörténnének bennem, és rajonganék értük.

Nemrég láttam egy videót, ahol egy újságíró mesélte el, hogy egy magazin megbízásából kipróbált egy csomó luxuscikket. Elment például egy fantasztikusan drága étterembe, de nem igazán nyűgözte le az étel. Megvásárolt egy hiperdrága farmernadrágot, de azt sem érezte különlegesnek. Felsorolt még további példákat is, de a legérdekesebb az volt, amit a végén mondott.

A Stanford egyetemen végeztek egy kísérletet, aminek során ugyanazt a bort különböző címkékkel látták el. Ahogy várható volt, a kísérleti személyek a drágább címkéjű üvegekben levő bort sokkal finomabbnak érezték, mint az olcsóbbakat. Ez még betudható szimpla sznobizmusnak is, a kísérleti személyek a saját kifinomult ízlésüket vélték igazolni azzal, hogy a drágább bort finomabbnak mondták. Ezért a kísérletvezetők MRI-t is rájuk kapcsoltak, és megvizsgálták az agytevékenységüket, amiből az derült ki, hogy a drágább címkéjű bor fogyasztása ténylegesen nagyobb örömérzést váltott ki az agyukban.

Mi ebből a tanulság? A sznobizmus boldogít?

 

Nem vagyok túl járatos az őstörténetben, ezért amikor elképzelem az akkori világot, akkor többnyire sokfogú, jó felépítésű dínókat látok magam előtt, akik kedélyesen üvöltenek, és egymást marcangolják a páfrányok alatt. Ehhez képest meglepő volt a felfedezés, hogy Észak-Amerikát az utóbbi néhány millió évben egy madár uralta.

A nemes egyszerűséggel csak terrormadárnak becézett jószág 2,5 méter magas volt, 150 kiló, és borotvaéles csőrével mindent legyakott, ami nem tetszett neki. Repülni nem tudott, de futni igen, vélhetően igen sebesen.

Szerencséjükre korai őseinknek sem a dínókkal, sem a terrormadárral nem kellett együtt élniük, de ha mégis kellett volna, akkor a helyükben én inkább a vérszomjas külsejű dínókat választottam volna elnyomónak, mint a brutális óriástyúkot.

Ha már egyszer elnyomó, akkor legalább ne ilyen nevetséges valami legyen. :)

 

A Nyugatinál ma ingyen ölelést osztogattak fiatal fiúk és lányok, úgyhogy mindenki választhatott magának közülük kedvére.

De nem nagyon választott senki. Mögöttem két csaj ment, és az egyik mondta a másiknak, hogy „Ennek meg mi értelme van?”.

Én tudom, hogy mi értelme van, de nekem sem akaródzott odamenni ölelkezni. Szerintem ezt a mozgalmat lazább népekre szabták, mint amilyen a magyar.



 

Nemrég olvastam a Pownce (ami egy Turulcsirip-szerű, mikroblogging oldal), bukásáról, és ott láttam, hogy a Pownce egyik alapítója és a vezető fejlesztője az alábbi hölgy volt:


Manapság még nem túl gyakori dolog, hogy modell külsejű leányzók vezető fejlesztők legyenek informatikai cégeknél, és a szabadidejükben Pythonban programozzák az Amazon CouchDB-t. Management oldalon szoktak lenni nők, de technikai oldalon kevésbé, szép nők meg pláne nem (ritka kivételek azért vannak).

Ez a dolog kapcsolódik kedvenc vesszőparipámhoz, ami szerint áttörést lehetne elérni különböző területeken azzal, ha nőket is rá tudnának venni, hogy foglalkozzanak a témával, mert a nők alapvetően máshogyan állnak a feladatokhoz, és ezért előállhatnának olyan megközelítésekkel, amilyenek a racionálisabb férfiagyakban esetleg fel sem merülnek. Lehet, hogy a fizikában a következő áttörés már itt van a küszöbön, csak a férfiak nem veszik észre a fától az erdőt, és egy megfelelően kiképzett nő rá tudna tapintani a megoldásra?

Szokták mondani, hogy sok szegény gyereknek esélye sincs a kitörésre, pedig lehet, hogy közülük kerülne ki a következő Einstein. Ezzel a párhuzammal élve lehetne azt is mondani, hogy talán a szép nők közül kerülhetne ki a következő Marie Curie, de a szépségmániás civilizációnk miatt ők elmennek inkább modellnek vagy hostessnek, vagy egyébnek (utóbbit most nem részletezem), mert az több pénzt hoz a konyhára, mint a fekete lyukak vizsgálata (nem félreértendő).

Bezzeg egy olyan kultúrában, ahol a szépség fokmérője az ész lenne, tódulnának a nők is a laboratóriumokba, és talán már a kezünkben lehetne a Világegyenlet. :)

 

A törvény szerint a beleegyezési korhatár az az életkor, ami felett bárki szabadon eldöntheti, hogy létesít-e valakivel szexuális kapcsolatot. Nálunk ez 14 év. Mire tippelnétek, Európában hol lehet a legkorábban törvényesen elkezdeni a szexet?

Hagyok ki egy kis helyet, mielőtt megmondom a megoldást, hogy szabadon lehessen gondolkozni…

.

.

.

.

.

A helyes válasz a Vatikán, ahol az angol Wikipédia szerint 12 év a korhatár, ami a legalacsonyabb egész Európában.

Nem különös, hogy éppen a katolicizmus központi bástyájában lehet a leghamarabb elkezdeni szexelni?

 

A blog.hu gazdái úgy döntöttek, hogy ezentúl csak regisztrált felhasználók kommentezhetnek a blogokban.  Remélhetőleg ez itt senkit sem fog visszatartani a kommentírástól, mert a kommentek jelzik nekem, hogy egyáltalán érdekel valakit, amit írkálok. Regisztrálni bármelyik bejegyzésben legalul lehet.

Hankiss Elemér azonos című könyve juttatta eszembe az alábbi képet, amit már nagyon régen láttam. A kép Ikarosz bukását ábrázolja, aki túl közel repült a naphoz, ami így megolvasztotta a szárnyakat összetartó viaszt, és Ikarosz lezuhant a tengerbe:



  Érdemes a Wikipédián nagyobb változatban is megnézni, mert kicsiben nem sok látszik belőle.

A kép már első pillantásra is figyelemre méltó, mert mindent látunk rajta, csak a főhőst nem. Parasztok szántanak, állatokat legeltetnek, halásznak rajta. Feltűnő a kontraszt a nagyszabású esemény, amit a kép címe idéz, és látottak földhözragadtsága között.

Az ember nem is hinné, hogy a középkorban (1555) képes volt valaki egy ilyen ironikus képet festeni, ami ma is bőven megállja a helyét, és az üzenete nem fakult meg az idővel. Sőt.

Most, hogy újra találkoztam a képpel, nekem egyből a mai celebvilág ugrott be róla a maga percemberkéivel és ötperces hőseivel. Kiszel Tünde és társainak tündöklése hasonló Ikaroszéhoz: tevékenységük teljesen közömbös az emberek mindennapi élete szempontjából, nem változtatják meg senkinek az életét, és bukásuk után úgy tűnnek el nyomtalanul, mintha nem is léteztek volna.

A kép azért zseniális, mert van bőven tere az értelmezésnek. Hankiss például éppen ellenkező üzenetet lát bele. Szerinte Ikarosz nagyszerű tettet vitt végbe, amikor meg akarta változtatni a sorsát, amikor ki akart törni a mindennapok szürkeségéből, és a tragédia éppen az, hogy az ebbe a szürkeségbe belefásult, csak az orrukig látó, közönyös átlagemberek észre sem veszik, hogy mit vitt véghez.

Aki eddig nem ismerte a képet, annak itt van egy kis feladat a végére: megtalálod a képen a helyet, ahol Ikarosz a tengerbe zuhant? :)

 

Manapság gyakran kapom azon magam, hogy jól ismert dolgokkal kapcsolatban szokatlan gondolataim támadnak. A legutóbb például a terhes nők reggeli rosszulléte vert hullámokat a fejemben.

A rosszullétet általában betegségekhez, hibás működéshez kötjük. Ehhez képest furcsa, hogy itt egy olyan folyamatnak a gyakori velejárója, aminél természetesebbet és egészségesebbet nehéz lenne elképzelni. A terhességről általában nem úgy gondolkodunk, mint valamifajta meghibásodásról. De hogy jön akkor ide a rosszullét?

Vagy ott vannak a szülési fájások. Ha a testünkben valami fáj, akkor az többnyire valami rossznak a jelzője. Oda kell figyelnünk rá, különben baj lesz. Miért fáj akkor a gyerekszülés? A gyerek persze sok bajt okoz majd később, de azért alapvetően besorolhatjuk a jó dolgok közé.

A vallásos magyarázat Isten akaratának tudja be a dolgot: az eredendő bűnért cserébe kapták a nők a fájdalmat, és Isten biztos hozzácsapta még a reggeli rosszulléteket is bónuszként. A téma lezárva.

Az evolúciós magyarázat ehhez képest érdekesebb, mert eszerint ugye volt bőven idő a fejlesztésre és a finomhangolásra. Akkor viszont miért végzett a kedves Evolúció ilyen félmunkát? Egy ennyire természetes folyamatnak, mint a szülés, teljesen simán kellene lezajlania. Semmi rosszullét, semmi fájdalom, a gyereknek egyszerűen ki kellene csusszannia, mint egy csúszdán, minden probléma nélkül.

Mérnökemberként nekem az egész ahhoz a munkához hasonlít, amit azok a kollégáim szoktak végezni, akiket nem érdekel, amit csinálnak, nem szeretik a munkájukat, ezért csak összecsapják, amit kell, és alig várják, hogy elteljen végre a munkanap. Az így elkészült eredmény működik ugyan, de vannak benne kisebb hibák, néhol toldozott-foldozott, és úgy általában az az érzése az embernek ránézve, hogy ennél azért jobb munkát is lehetne végezni.

Ha a terhességet és szülést vesszük alapul, akkor az Evolúció is ilyen unott munkaerő benyomását kelti. Összecsapja, amit kell, működget is megoldás, de az már nem érdekli, hogy elegáns is legyen a végeredmény. A szülés tervezésénél sikerült elérni a kívánt célt, de a sarkok legömbölyítésére (rosszullétek, fájdalmak kiküszöbölése) már nem jutott emberóra.

Ezek után el lehet gondolkozni azon, hogy milyen lenne az ember, ha egy lelkes tervező keze alól került volna ki, aki nem csak a működésre, hanem az eleganciára is hangsúlyt helyezett volna. A nők biztos jobban örülnének egy ilyen alkotónak, de azt hiszem rajtunk férfiakon is lenne mit javítani. :)

 

A címbeli nyelvtörő csak úgy eszembe jutott az alábbi téma kapcsán, mert bikákról lesz most szó.

Ha spanyol lennék, akkor a bikaviadalt valószínűleg a világ legnagyszerűbb szórakozásának tartanám, ami méltó próba az igazi férfiaknak. De nem vagyok spanyol, ezért barbár állatkínzásnak látom, és nem vérzik a szívem, ha a hős torreádort felökleli az áldozata.

Ez a változat viszont bejön. A szórakozás is megvan, és a bika is megmarad. (A videóban legalábbis). A spanyolok igazán felcserélhetnék erre a mostani véres vagdalkozást.

 

Azt írja a Guardian, hogy Japánban egyre több az idős bűnelkövető. A legtöbben lopással, és hasonló bűncselekményekkel kerülnek börtönbe, de azért gyilkosok is akadnak közöttük szép számmal.

2000 és 2006 között Japánban a 60 év feletti bűnelkövetők száma 87 százalékkal emelkedett, ami elég emberes változás ha figyelembe vesszük, hogy a 60 év feletti korcsoport létszáma ugyanezen idő alatt mindössze 17 százalékkal nőtt. Az okok között elsősorban az egyre növekvő időskori szegénységet, és a családi kapcsolatok rogyadozását említik.

A tendenciákat elnézve elképzelhető, hogy pár éven belül nálunk is egyre több nyugdíjas csuklóján kattan a bilincs? A szegénység nálunk is akut probléma, és a családi kapcsolatok tekintetében sem vagyunk éppen minta ország.

Ennek a blognak a korábbi inkarnációjában már volt egy eszmefuttatás arról, hogy mi lesz, ha a fiatalok fellázadnak, mert már nem hiszik el, hogy a befizetéseikért valaha is fognak nyugdíjat kapni. Ha ezt a lehetőséget a nyugdíjasok fent vázolt problémáival párosítjuk, akkor elmondható, hogy igencsak mozgalmas évtizedeknek nézünk elébe.


 

Ilyennek képzeled a gonosz hírnökét?
 

Határozottan van benne valami. Még smink sem kellene neki, hogy egy horrorfilmben szerepelhessen.

Ez egy véznaujjú maki, ami már a kihalás szélén áll, mert a bennszülöttek a gonosz hírnökének gondolták, ezért amint megláttak egyet, egyből agyoncsapták. Kár érte, hogy ennyire nem fotogén szegény. Az embereknek már ennyi is elég, hogy kiirtsanak valamit, mert nem tetszik a képe. Pedig egy jó pillanatot elkapva egész viccesen néz ki:

Néhány további kép a kis szörnyetegről itt.


 

Iránban egy nő visszautasította egy férfi közeledését, amire válaszul a csalódott szerelmes savat locsolt választottja arcába. Az áldozat arca a savtól elroncsolódott, és mindkét szemére megvakult. A saria jog alapján a bíróság azt szabta ki büntetésül, hogy az elkövető mindkét szemébe savat csöpögtessenek a szemet szemért elve alapján.

Elborzasztó, barbár büntetés, mégis az ember valahol úgy érzi, hogy egy ilyen bűnért ez kellőképpen elrettentő megtorlás lehet. A szemet szemért elve, úgy látszik, annyira belénk van drótozva, hogy még a civilizáció sem tudta teljesen kiölni belőlünk. A halálbüntetésnek is jelentős tábora van, és bizonyára a nyilvános akasztásokat is tömegek néznék a TV-ben, ha újra bevezetnék.

Amikor a szemet szemért (tit-for-tat) elve alapján számítógépes szimulációkat végeztek, akkor ez a megközelítés nagyon sikeresnek bizonyult más algoritmusokkal szemben. A probléma csak az volt, hogy ha amikor két tit-for-tat algoritmust használó játékos került szembe egymással, akkor egyetlen hiba a másikkal szemben oda vezetett, hogy ördögi körbe kerültek, és folyamatosan büntették egymást. Ahogy Gandhi mondta: a szemet szemért elve oda vezet, hogy a végén az egész világ megvakul.

Ezt megoldandó próbáltak finomítani az algoritmuson azzal, hogy az első támadás felett az elszenvedő fél egyszer szemet hunyt, és csak akkor torolta meg a támadást, ha a másik újra támadott. Ezzel a megközelítéssel viszont az volt a probléma, hogy az agresszív taktikát alkalmazó játékosok kihasználták a másik megbocsátó viselkedését, és így sokkal jobb eredményt tudtak elérni.

A probléma nem csak elméleti, hiszen ha körülnézünk, akkor jól látható, hogy vannak köztünk olyanok, akik igencsak agresszív stratégiákat alkalmaznak, és kérdés, hogy velük szemben mi lenne a helyes eljárás. Legyen szemet szemért Gandhi figyelmeztetése ellenére is? Vagy legyünk inkább elnézők, még ha ezzel az erőszakosak vissza is élnek?

 

Éppen egy történelmi könyvet olvasok, amiben egy helyen a gazdag angol kereskedő apa és fia vitatkozik egymással. Az apa Kínában élve eltanulta a higiéniát a helyiektől, és a beszélgetésben szembesíti fiát azzal, hogy milyen mocsokban élnek a barbár európaiak:

- Mikor fürödtél utoljára?

- Régen. Az idejét sem tudom.

- Mikor mostad ki a ruháidat?

- Természetesen soha! Miért kellene kimosni őket?

- Mostantól hetente egyszer megfürdesz, és kimosod a ruháidat is!

- Kimosni a ruháimat? Összemennek, tönkremegy a szabásuk, és ki tudja, mi történhet még velük!

- Tetvek vannak a hajadban.

- Nem értem, mit akarsz! Mindenki tetves. A tetvek velünk élnek, akár akarjuk, akár nem. Az ember kicsit vakaródzik, és annyi.

- Én nem vagyok tetves.

- Mert csodabogár vagy. Különc. Mindenki tudja, hogy a fürdés ártalmas az egészségre.

- Bűzlesz.

- Ahogy mindenki más is. Egyébként miért használna mindenki parfümöket? A bűz az élet része.

Ezt a párbeszédet olvasva eszembe jutott egy sci-fi novella, amit régen olvastam a Galaktikában, és ami arról szólt (előre szólok, hogy elmondom a végét, ha valaki esetleg elolvasná), hogy a főhős felfigyel bizonyos furcsaságokra, amikről kiderül, hogy időutazók okozzák őket. Az időutazók a végén fülön csípik a szimatoló főhőst, beteszik az időgépbe, és rábízzák a döntést, hogy válasszon egy dátumot, ahova elküldik (lehet akár a múlt, akár a jelen), mert nem akarják, hogy belekavarjon a dolgaikba.

A kérdés persze fogós, mert ahogy a főhőst is hamar rádöbbenti az egyik időutazó, nem létezik ideális kor. Amit visszatekintve (mert előre ugye nem tudunk) ideálisnak gondolunk, annak a kornak is mind megvoltak a maga problémái, amiket persze az időbeli messzeség romantikusan megszépít. Sok embertől hallom manapság, hogy a világ a szakadék felé tart, minden a szétesés felé halad, a régi értékek devalválódnak és nemsokára minden a fejünkre omlik.

Ilyenkor arra gondolok, hogy vajon nem minden korban ezt gondolták a kortársak? Nem mindig a régi szép időket sírták vissza? A változás nem éppen azt jelenti, hogy valami elpusztul, miközben új dolgok jönnek létre, és a régi struktúrák új formákba rendeződnek?

Ami engem illet, én nem bánom különösebben, hogy itt és most élek. Lehetne rosszabb is, de az emberek inkább panaszkodni szeretnek, minthogy értékeljék azt, amijük van.

Ami pedig az időutazó kérdését illeti, talán inkább a jövőt választanám. Ha a fenti párbeszédre gondolok, akkor mindenképpen. Férfi lévén a higiéniáról elsőnek az jut eszembe, hogy milyen lenne olyan nővel szexelni, aki már hónapok óta nem fürdött. :) Úgy látszik, más az ízlésem, mint annak a bizonyos kuncsaftnak ama klasszikussá nemesedett telefonhívásban. ;)


 

Olvasom a neten, hogy az IBM előállt 5 fejlesztéssel, amelyek forradalmasíthatják az életünket a jövőben. Az egyik ezek közül a hangvezérelt Internet.

A cikk hangvétele nagyon lelkes, és már vizionálja is a jövőt, ahol nem lesz szükség egérre és billentyűzetre, hiszen pusztán a hangunkkal tudunk majd szörfölni, ami a cikkíró szerint nagyon meg fogja könnyíteni a mindennapi életünket.

Analfabétáknak, mozgássérült embereknek ez tényleg könnyebbség lehet, de hogy az átlag netezőnek is kényelmesebb lesz-e, afelől erős kétségeim vannak. Kényelmesebb lesz kimondani azt, hogy „Kattints a Britney Spears-es linkre!”, mint az egérrel odakattintani? Talán. Ki kellene próbálni, de elképzelve a dolgot, egy kattintást gyorsabbnak gondolok. Vagy lehet, hogy valami rövidített nyelvet fogunk használni? „Katt Britney!” Szép lesz az Újbeszél. A nyelvészek biztos a hajukat tépik majd.

Még magában el is szörfölgethet így majd az ember, de mi lesz, ha mások is vannak a közelben? Dolgoztam olyan irodában, ahol sokan voltak egy légtérben, és az állandó zajszennyezés (telefoncsörgés, szövegelés) eléggé az agyamra is ment. Ez, súlyosbítva még beszéd alapú számítógép használattal is, elég nehezen lesz elviselhető. Vagy talán fejhallgatóval fogunk mind üldögélni, ahogy jobb híján már most is sokan teszik ilyen helyeken?

Bizalmas dolgokat is fennhangon fogunk elmondani? Halljuk majd, ahogy a szomszéd boxban szexoldalon szörföl a kolléga („Katt sportos szőke!”)? A szerelmes emaileket is így diktáljuk majd a kávészünetben? Talán mindenki gégemikrofont használ majd, és suttogva közli a számítógéppel a teendőket, bár nem tudom, hogy az egész napos suttogás jót fog-e tenni a hangszálaknak.

Érdekes világ lesz. Szegény számítógépek kezdhetnek felkészülni az eddigieknél is gyakoribb verbális inzultusokra.

 

Egy nő elvesztett egy táskát. Ebből még nem lesz címlapos hír, de ha az űrben teszi, akkor más a helyzet.

Heidemarie Stefanyshyn-Piper november 18-án űrséta közben vesztette el a szerszámos táskáját. Egy nagyobb táskából cibálta éppen kifelé, és miután kihúzta, óvatlanul félretaszajtotta, hogy hozzáférjen a nagy táska belsejéhez. Ez a Földön nem lett volna probléma, de az űrben nem volt semmi, ami megállítsa a táska repülését, és így az boldogan elindult egy saját űrsétára. Heidemarie kapott volna utána, de akkor már túl késő volt:
 

A videóval kapcsolatban persze egyből megjelentek a hímsoviniszta kommentek, hogy egy férfi biztosan időben elkapta volna. :) Így kívülről tényleg érthetetlennek tűnik az eset egy képzett űrhajós részéről. Ahhoz hasonlít, mint amikor a Földön valaki kissé felindult állapotban ráncigálja ki a dolgokat a táskájából, és megfeledkezik arról, hogy éppen hol van.

Persze egy magunkfajta földlakó, aki soha nem fog kijutni az űrbe, könnyen beszél. A Világűrben ácsorogva nekünk is lefagyna az arcunkról a mosoly. :)

 

A bulvár mindennek a legalja, térdig gázolunk a mocsokban, az értékek devalválódnak, a vaskos primitívség a menő, a nejlonsztárok, a nulla emberek fénykorát éljük.

Amikor néha elitista hangulatban vagyok, akkor én is szoktam ilyeneket gondolni, Ilyenkor jönnek jól az ilyen cikkek, amik kicsit árnyalják a dolgokat azzal, hogy a bulvár nem csak szemétdomb, hanem társadalmi funkciója is van.

Érdemes elolvasni.

 

Aki RSS-ből jön, és a Blogtér után hirtelen itt találja magát, az ne csodálkozzon. Némi kísérleti időszak után a blog átköltözött ide, és itt folytatódik.

Olvasom, hogy egy hamarosan megjelenő könyvben egy fotós női body builder-eket mutat be.

A képek, ahogy lent látható, szépek, professzionálisak. Ezek biztosan mind karizmatikus nők, akik keményen megdolgoztak a testükért.

De férfiszemmel nem mondanám, hogy vonzónak találom őket. Azt mondják, hogy a bodys nők jól néznek ki, ha nincsenek megfeszítve az izmaik, de ebben az állapotban szerintem inkább riasztóak.

Nem igazán tudom a női szépséggel asszociálni ezeket a képeket.


 

A ruandai népirtás kapcsán olvastam egy interjút, ami egy különös erkölcsi dilemmát vetett fel.

Ruandában a népirtás során 800 ezer és egymillió közötti embert tettek el láb alól. Amikor elkezdtek szivárogni a hírek, hogy szakmányban irtják az embereket, az USA kormánya meglehetősen visszafogottan reagált. Amikor az egyik kongresszusi képviselő egy sajtóbeszélgetésen vett részt, akkor az újságírók rákérdeztek nála, hogy mi ez lagymatag reakció. Miért nem ítéli el a kormány határozottan a civilek legyilkolását? Miért nem alakul kormánybizottság? Miért nem hoznak intézkedéseket a gyors fellépésre a további vérengzést megakadályozandó?

A képviselő azt válaszolta, hogy a telefonok egyfolytában csöngenek az otthoni irodájában és a washingtoni irodájában is. Rengetegen telefonálnak. A bökkenő csak az, hogy nem az emberek miatt, hanem a Ruanda területén élő hegyi gorillák miatt. Sürgetik, hogy a kormány lépjen valamit a megmentésük ügyében.

Egy jobb érzésű ember ezt hallva felháborodik, hogy inkább a majmokat akarják menteni, mint az embereket. A gazdag országok polgárai a szegényekét kutyába sem veszik, és csak a majmokkal törődnek.

Ha viszont belegondolunk a telefonálók gondolkodásába, akkor ők úgy állhattak hozzá, hogy az embereket sajnálják ugyan, de a gorillák kiirtása pótolhatatlan lenne, hiszen az emberiséget nem fenyegeti a kihalás veszélye azért, mert sokan meghalnak közülünk.

Mi a helyes döntés ebben a helyzetben? Mentsük elsőként a gorillákat, mert őket örökre elveszítjük, ha elpusztulnak, és ezzel az egész emberiség lesz szegényebb, vagy először az embereket kell menteni, mert a majmok ugyan fontosak, de nem lehet az ő értéküket összemérni egy emberi élet elvesztésével?
 

Időnként az ember belebotlik valamibe, ami egyszerű, de lenyűgöző.

Ez a hal a modellépítő versenyen már szinte művészi, amilyen kecsesen úszik a levegőben:
 

Air Art from flip on Vimeo.

Amikor először hallottam erről a dologról, akkor azt hittem, hogy ez is olyasmi, mint a fényevés, hiszen hogyan bírná ki az ember úgy, hogy csak iszik, és nem eszik semmit. De vannak olyan fanatikusok, akik szeretnek kísérletezni magukon, és ezt bőségesen dokumentálják is.

Steve Pavlina is egy ilyen fickó, aki már korábban is folytatott hasonló kísérleteket saját magán. Ilyen volt például a polifázisos alvás projektje, ami arról szólt, hogy lecsökkentette a napi alvásidejét 4 órára anélkül, hogy az egészsége ezt megsínylette volna. Képzeld el, mennyivel több dolgot csinálhatnál, ha naponta csak 4 órát kellene aludnod. :)

A mostani kísérlete azt célozza meg, hogy 92 napig nem eszik szilárd ételt, csak zöldség- és gyümölcsleveket fogyaszt. Már a 20. napnál tart, és bőségesen beszámol a részletekről, a bélmozgásai, hangulatváltozásai, és minden egyéb részlet leírásával. Steve egyfajta szuperblogger, úgyhogy számára nem probléma olyan részletekről is beszámolni, amitől egy átlagbloggert visszatartanának a gátlásai.

A legérdekesebb részlet, ami kiderült, és amiről már a nyersdiéta kísérlet során is írt (azóta teljesen nyers ételeken él, és pozitívnak találja a különbséget a főtt ételekhez képest), hogy úgy érzi, mintha valami mentális köd felemelkedett volna az elméjéről, és azóta sokkal tisztában tud gondolkodni. Szerinte ez azért van, mert azzal, hogy a testének kevesebb munkája van az ételek megemésztésével több energia jut az agyának, és jól érzékelhető a különbség a két állapot között. Aki próbált már szellemi munkát végezni egy kiadós étkezés után, az tudja, hogy miről van szó. Szokott is célozgatni arra, hogy ha valaki még nem próbálta a dolgot, az csak a ködös agyi állapotot ismeri, és el sem tudja képzelni, hogy milyen érzés nagyságrendekkel tisztább aggyal gondolkozni.

Én az egészből leginkább ezt az utóbbi aspektust találom érdekesnek, bár az egészséges táplálkozás vetülete sem érdektelen. Lehet, hogy a főtt ételekre való áttéréssel az emberiség lényegében letompította a saját szellemi képességeit? Tisztábban látnánk a világot, ha mindenki nyers kaján élne? Kevesebb lenne az ostoba ember?
 

Ezeknek az ókoriaknak nem sok ízlésük volt, hogy ilyen szobrokat csináltak, amik olyanok, mint a mézeskalács figurák a vásárban.

Na jó, az ízlés persze sokat változott azóta, de mindig újra meglep, amikor ilyen festett szobrokat látok, pedig már hallottam régebben, hogy ezek szobrok nem olyanok voltak fénykorukban, mint amilyennek ma ismerjük őket:
 

Mai márványváltozatukban valahogy sokkal méltóságteljesebb hatású alkotások, mint így, nem? Érdekes, hogy ebben az esetben az idő romboló hatása (festék lekopása) mai szemmel nézve javított az eredeti alkotáson. :) 

Képzelj el egy olyan helyzetet, hogy valakivel el kell osztanotok egymás között egy pénzösszeget. Az osztozkodás anonim módon zajlik, nem ismeritek egymást, nem találkoztok. Ő felajánl neked egy osztozási arányt, amit te vagy elfogadsz, vagy nem. Ha elfogadod, akkor mindketten megkapjátok a pénzeteket a megfelelő arányban. Ha nem, akkor egyikőtök sem kap semmit. A döntés egyszeri, nem megismételhető. Mennyi pénzt ajánlanál fel a másiknak, és milyen ajánlatot fogadnál el?

50-50 százaléknál nincs sok gondolkodnivaló, de mi van ha a másik mondjuk 60-40-et ajánl (a saját javára)? 70-30-at? 90-10-et?

Itt állj meg kicsit gondolkodni, hogy te hogyan döntenél.
 

A logika azt súgná, hogy bármilyen ajánlat jön, azt el kell fogadni, hiszen egyébként nem kapsz semmit, nemde? A gyakorlati tapasztalatok mégsem ezt igazolták.

A kísérletek szerint az emberek többsége 50-50 százalékos osztozkodást ajánl fel, illetve visszautasítja a nem korrekt ajánlatokat, ahol kevesebb, mint 20%-ot ajánl fel a másik fél. Érdekes módon ez még nagyobb összegeknél is érvényes, vagyis nem lehet azt mondani, hogy csak azért utasítják el az ajánlatot, mert olyan keveset kapnak, hogy ezért már jobban megéri az az érzés, hogy a másik nem jár annyira jól. A kísérletek szerint jelentős összegek esetén is visszautasították a játékosok a túl alacsony ajánlatokat.

Sokféle magyarázat született arra, hogy miért működünk így. Az egyik szerint az emberek büntetni akarják az inkorrekt viselkedést még olyan áron is, hogy ők maguk rosszabbul járnak. A nyerhető összegnél fontosabb, hogy az erkölcstelen emberek ne vihessék el a balhét.

Ha ez igaz, akkor érdekes, hogy mintha valami erkölcsi mérce lenne belénk építve (Kant szelleme sejlik fel a látóhatáron), mintha az ember ösztönösen tudná, hogy mi szolgálja a magasabb Jó érdekeit, és eszerint cselekszik. Vajon ez genetikusan van belénk építve, vagy a társadalom programozta belénk?
 

Különböző fórumokon sok számítógépes kérdést és panaszt lehet olvasni olyanoktól, akik csak használni szeretnék a nyomorult masinát, de annak mindig van valami problémája. Tiszteletreméltó a laikusoknak ez a küzdelme az informatika szörnyetegével.

Én ugyan informatikus vagyok, de nekem is vannak pillanataim, amikor legszívesebben belevágnék valami a monitorba, ha valami nagyon nem akar működni, és éppen nincs ötletem, hogy mi lehet az oka. Nekem persze meg van az az előnyöm, hogy van valami elképzelésem a dolgok működéséről, és tudom, milyen kulcsszavakkal kell rákeresni a probléma megoldására. Azon kívül angolul is tudok, ami szintén nem hátrány, ha megoldást keres az ember, mert angolul sokszor annyi tartalom elérhető, mint szépséges anyanyelvünkön.

De mit tehet egy laikus? A többség a tapasztalataim szerint keres gyorsan egy számítógéphez értő áldozatot, és megpróbálja kiszedni belőle a megoldást. Általános, de nagyon elterjedt tévhit, hogy az informatikusoknak a fejükben van a megoldás minden lehetséges hibára, és sokszor meglepődnek, amikor azt mondom valamire, hogy én sem tudom, mitől lehet. Általában feltételezik, hogy egy informatikusnak a világ összes operációs rendszere, hardvereszköze, felhasználói programja, valamint ezek minden beállítási lehetősége a kisujjában van. Ilyenkor próbálok megértő lenni, mert a nem szakmabelieknek általában a program, amit ők használnak, jelenti A programot, amit szerintük nyilvánvalóan minden más embernek is ismernie kell.

Empatikus ember lévén bele tudom képzelni magam az ő cipőjükbe, és tudom, hogy micsoda frusztráció lehet sok ember számára a számítógép. Itt főleg azokra gondolok, akik felnőtt fejjel kényszerültek megtanulni az ördögi masina használatát, mert a fiataloknak, akik már ebben nőnek fel (lásd: digitális bennszülöttek) nyilván sokkal kisebb problémát okoz a dolog. Az idősebbeknek viszont nem könnyű az élete. Azon kívül, hogy meg kellett tanulniuk a kezelését, még napi küzdelmet is kell vívniuk a nyomorult szerkezettel, ami nem tud olyan megbízhatóan működni, mint egy mosógép vagy a TV.

A sokszor még bizonytalan működésnek (összedugom, nem megy; elszáll; nem indul el; stb.) az az oka, hogy lényegében még mindig a számítástechnika (és a net) hőskorában élünk. Olyan ez, mint a Vadnyugat. Már vannak utak, meg városok, de azért időnként még banditák vágtatnak át a főutcán, és a gőzmozdony kazánja is felrobban néha. Onnan fogjuk felismerni, hogy a hőskor elmúlt, ha a gépek teljesen belesimulnak a mindennapokba, és az átlagember minden gond nélkül tudja majd használni őket, és csak olyan gyakran kell majd szerelőt hívni hozzájuk, mint manapság a mosógéphez. A jövőben játszódó sorozatokban (pl. Star Trek) már ilyenek a számítógépek. Csak használják őket, de például senkinek sem jut eszébe azzal foglalkozni, hogy milyen operációs rendszer fut rajtuk. Már annyira kiforrott az egész, hogy senki sem törődik ilyen részletekkel.

Addig is, amíg elérünk ebbe az állapotba, minden tiszteletem a laikusoké, akik nem hagyják magukat, és egy szál karddal a kezükben bátran felveszik a harcot a szörnyeteggel, és installálnak, konfigurálnak, próbálkoznak hősiesen. Már csak néhány generáció kell, és nem marad több feje a szörnynek. :)
 

Hogyan kerül hal a WC-be? Itthon tudjuk erre a választ, de a kínaiak jobb megoldással álltak elő.

Odakint egy cég kitalálta, hogy a WC-ben is lehet tartani halakat, ha a lakásban nincs hely akváriumnak, de a család mégis szeretne valamilyen állatot tartani:
 

A megoldás teljesen biztonságos, az akvárium tartalma nem zúdul le a WC-n lehúzáskor, a halak nyugodtan úszkálhatnak. Nekem bejön ez a találmány, feldobja a WC szokásos unalmas külsejét, dizájnosabbá teszi az egészet.

Talán csak az zavarna, hogy ha WC-re mennék, akkor mindig magamon érezném a halak tekintetét. :)