Agyvihar

Nemrég olvastam valahol, hogy Svájcban végeztek régebben egy felmérést arról, hogy a lakosság hány százaléka támogatná egy atomtemető építését a lakóhelye közelében. A válaszadók 50%-a válaszolt igennel a kérdésre. Az emberek jól informáltak voltak, tudták, hogy lehetnek környezeti veszélyei egy ilyen létesítménynek, tudták, hogy csökkenhet ez által az ingatlanuk értéke, de ennek ellenére igent mondtak a kérdésre, mert tisztában voltak azzal, hogy valahova el kell helyezni az atomtemetőt.

Ez után végeztek még egy felmérést úgy, hogy másként tették fel a kérdést: Támogatna-e egy atomtemetőt a lakóhelye közelében, ha cserébe évente pluszban megkapná másfél havi fizetését? Erre a kérdésre csupán a válaszadók 25%-a válaszolt igennel.

Vagyis ha az anyagi ösztönzést is beleszőtték a kérdésbe, akkor az emberek is másképp álltak a dologhoz, és nem abban gondolkoztak, hogy mi a közösségi szempontból felelős válasz a részükről, hanem abban, hogy mi a saját egyéni érdekük. Számolgattak, és így az jött ki, hogy kevesebb embernek éri meg az atomtemető a kertek alatt.

Erről az egészről a hasonló magyar ügyek jutottak eszembe a szemétégetőkkel és társaikkal. Amennyire emlékszem, nálunk mindenhol úgy próbálták meggyőzni az embereket, hogy mindenfélét ígértek nekik. Olyasmi nem rémlik, hogy a felelősségteljes gondolkodásukra apelláltak volna, és ez tükröződött is az eredményekben. Érdekes lenne egyszer kipróbálni, ha újra aktuális lesz egy ilyen kérdés, hogy a másfajta megközelítés vajon más eredményt hozna-e nálunk is.

Nem, ne mondjátok azt, hogy ez itt úgysem működne. Én hinni akarok. :)

 

Fut most egy animációs film a mozikban, amiben egy kutya szerepel, meg egy hörcsög, aki egy gömbbe van bezárva, és abban rohangál ide-oda. Mivel nem tartok itthon hörcsögöt, tengerimalacot vagy más rágcsálót, ezért azt gondoltam, hogy ez puszta fikció, amíg a neten bele nem futottam egy blogba, ahol a szerző boldogan ecsetelte, hogy éppen most vettek a jószágnak egy ilyen gömböt, és milyen praktikus, mert így nem mászik be az ágy mellé, meg a szekrény alá.

A Youtube-on videó is van:



Ez a videó nem igazán győzött meg arról, hogy ez annyira szuper dolog lenne a hörcsögnek. Nem úgy tűnik, mintha nagyon élvezné, de a hörcsögtulajdonosok majd kijavítanak, ha tévedek.

A kínaiak viszont egy fokkal értelmesebb alkalmazást találtak: a gyerekeket biztonságban vízre lehet bocsátani egy ilyen gömb segítségével:



Lehet, hogy én is csak egy nagy gyerek vagyok, mert kipróbálnám. :)

 

Nemrég láttam egy előadást, amit egy neurológus tartott többek között arról, hogyan lehet egy filléres eszközzel (egy tükörrel és egy dobozzal) megszüntetni a fantomfájdalmat olyan embereknél, akiknek valamelyik végtagját amputálták.

Ez önmagában is érdekes volt, de igazából az nyűgözött le, hogy az előadó szakasztott olyan volt kinézetre, mint egy bőrkabátos, seftes cigányember a piacról:


 

Az utóbbi idők hazai eseményeinek tükrében elgondolkodtató volt ezt látni. Nem lenne rossz, ha egyszer eljutnánk oda, hogy középkorú cigányemberek neurológiai előadásokat tartanának a TV-ben.

 

Ha nőkről és egerekről van szó, akkor a legtöbb ember fejében a két dolog úgy kapcsolódik össze, hogy a nők egy egér láttán sikongatnak, székre állnak, és úgy általában frászt kapnak a futkározó-cincogó jószág látványától. Nem tudom, hogy ez a reakció a való életben mennyire általános, de a családunkban tudok ilyen nőről, illetve egy fórumon nemrég egyszerre két nő is kifejtette nekem, hogy lényegében ők is így vannak vele.

Van egy másik hasonló közvélekedés is, ami szerint az elefántok is félnek az egértől. Ez elsőre komolytalanul hangzik, de nem teljesen alaptalan, mivel az elefántok félnek az olyan hangoktól, amik közelről jönnek, és nem tudják azonosítani a forrásukat. Ha az egér ott neszez a lábuknál, akkor hiába néz ki az elefánt a fejéből, nem látja, hogy mi kelti a hangot, ezért érthető, hogy inkább arrébb kotródik.

De mi a helyzet a nőkkel? Náluk is valami genetikai oka lehet ennek? Egyáltalán mi a félelem tárgya? Félnek, hogy az egér a lábujjukba harap, vagy felszalad a lábszárukon? Egyik lehetőség sem túl valószínű, ezért utánanéztem a Wikipédián a témának, ahol megemlítették, hogy az egértől való félelem egyrészt normális reakció egy váratlan ingerre (rohan valami a földön), másrészt szociális kondicionálás eredménye.

Az utóbbit sajnos nem részletezték, pedig ez az érdekesebb vetület, de következtetni azért lehet arra, hogy mi lehet a dolog mögött. Egyrészt a cikkben is megemlítik a Tom és Jerry rajzfilmeket, ahol gyakran látni, hogy a szakácsnő sikítozva ugrik fel egy székre, amikor meglátja Jerry-t, és nógatja Tomot, hogy kapja már el. Lehet, hogy a TV előtt ülő kislányok fejében már itt megtelepszik a minta, hogy ha jön az egér, akkor a legbiztosabb, ha székre áll az ember lánya, amíg a veszély el nem múlik, vagyis a konkrét szituációban lényegében automatikusan követik a korábban látottakat.

Ahogy visszagondolok, gyerekkoromból nekem is rémlik olyan jelenet a szülői házból, hogy az egér szaladt a fal mellett, a nők sikongva félrehúzódtak előle, és jött a bátor és erős férfi, aki megfogta, és eltávolította az alkalmatlankodó jószágot. Ha egy kislány látja ezt otthon, akkor az élmény vélhetőleg a rajzfilmhez hasonlóan (sőt, annál jóval erősebben) beleprogramozza, hogyan kell viselkednie ebben a szituációban.

Ha így van, akkor csupán a nők egy generációjának kellene erőt vennie magán, és nem kimutatni a félelmét otthon a gyerekek előtt, és akkor örökre meg lehetne szabadulni ettől a zavaró sztereotípiától. :)

 

Felbukkant az egyik linkmegosztón egy amatőr fotó Spencer Tunick 2007-es Mexico City-beli fotózásáról, ahol egyszerre 18000 ember állt neki modellt. Tunick az a fotós, aki arról nevezetes, hogy tömegesen fényképez meztelen embereket.


 

Itt láható a kép nagy méretben.

Mennyi ember! És mennyi földön heverő ruha! Megszervezni sem lehetett egyszerű.

Magam ugyan nem vagyok a nyilvános meztelenkedés gyakorlója, de érdekes lehet ennyi emberrel együtt egy ilyen élményt átélni. A sok meztelen férfi és nő között nem lenne sok értelme a szégyenlősködésnek. :)

Videó is van:



 

Olvastam egyszer régen egy módszerről (a linket most nem találom, sajnos), amivel egyszerűen csiholhatunk ki magunkból kreatív gondolatokat, ha valami problémára nem találjuk a megoldást, és új ötletre lenne szükség. A módszer lényege az volt, hogy le kell ülni, és várni kell. Ennyi. Tényleg.

Az ember leül egy kényelmes székbe egy olyan zárt helyiségben, ahol tudja, hogy legalább egy órán át nem fogják zavarni, és vár. Nem foglalkozik semmivel. Nem babrál papírokkal, tollakkal. Nem iszik vizet, nem megy ki a WC-re. Csak ellazítja magát, ül, és vár. Arra nem emlékszem, hogy a szemet be kell-e csukni közben, de gondolom célszerű.

Semmi egyéb megkötés nem volt. Nem kell koncentrálni a levegővételre, nem kell meditálni, nem kell elengedni a felbukkanó gondolatokat. Csak várni kell.

Körülbelül a 30. percnél (az idő valószínűleg egyénfüggő, és ez csak egy átlagos szám) következik el az a pillanat, amikor meglepően új gondolatok bukkannak fel az ember fejében, és olyan lehetőségek kerülnek napvilágra, amik addig valahol a háttérben lappangtak. Nem tudom, hogy mi a módszer mechanizmusa, de valószínűleg olyasmi lehet, hogy az első fél órában a tudatos agy küszködik, hogy „csinálj már valamit, ott vannak a számlák, omlik a vakolat, csöpög a csap”, és így tovább. A 30. perc után azonban a tudatos agyrész feladja, és azt mondja, hogy „jól van, akkor csinálj, amit akarsz”, elmegy duzzogni, és átadja a helyét a kevésbé tudatos részeknek.

Nem lenne haszontalan kipróbálni, ha tényleg új ötletekre lehetne jutni vele, de eddig még nem tettem vele próbát. Nem hiszem ugyanis, hogy ennyi időt ki tudnék bírni egy helyben, tétlenül. Ebből a szempontból még az olvasás is aktív tevékenység, hiszen az ember ott is leköti magát valamivel, de hogy egy órán keresztül ne csináljon az ember semmit? Ne is aludjon, de ne is matasson semmivel, csak üljön egy helyben? Ez egyelőre meghaladja a képességeimet.

Elég paradox dolog, ha ez a módszer tényleg így működik, ahogy le van írva, és tényleg újszerű gondolatokra, megoldásokra lehet jutni a segítségével, de a modern ember a hajszolt életmódja miatt egyszerűen képtelen alkalmazni, és ezért ott hever parlagon, kihasználatlanul.

Ha van olyan, aki olvassa ezt, és ki is tudja próbálni saját magán, akkor legyen szíves, értesítsen kommentben az eredményről, mert érdekelne. :)

 

Nemrég láttam egy előadást, ahol különböző etikai kérdéseket feszegettek az előadók. Hogyan viselkedjen az ember, ha a kormány üldözi és bebörtönzi az ellenzékieket? Bújtatni kell-e őket, vagy fel kell-e őket adni, mert azt diktálja a törvény? Minden parancsot végre kell-e hajtani háborúban? És így tovább. Az egyik előadó a beszélgetés egy pontján megjegyezte, hogy amikor etikáról van szó, akkor mindig ilyen példákat hoznak fel, pedig az is etikai kérdés, hogy például mit válaszoljon a férfi, ha a partnere megkérdezi, hogy „Szerinted kövér vagyok?”.

Az egyszerű válasz persze az, hogy a férfi azt válaszolja: „Dehogyis, én ilyennek szeretlek, amilyen vagy”. Nincs komplikáció, nem kell nemszeretem témákat boncolgatni, mindenki happy.

Igen ám, de ha egy nő ezt kérdezi, akkor annak többnyire valami más van a hátterében. Valószínűleg megerősítést vár, de nem feltétlenül a külsejével kapcsolatban, az igazi okkal azonban nem akar előhozakodni. Helyesebb tehát erre az igazi okra rákérdezni, mint egy semleges válasszal elütni a dolgot.

Ezen a ponton egy férfi a hallgatóságból ellene vetette, hogy szerinte jobb egyből megadni a várt megerősítést, hiszen ha rákérdezünk, hogy „Ezt komolyan kérdezed, vagy csak megerősítést vársz tőlem a külsőddel kapcsolatban?”, akkor a nő defenzívába szorul, mert erre a kérdésre általában nem válaszolják azt, hogy „Csak azért kérdeztem, mert nem bízom magamban, és a te megerősítésedet vártam.”. Ehelyett inkább azt mondja, hogy tényleg erre volt kíváncsi, és ha a férfi reális választ ad, azzal esetleg nem jó irányba viszi el a dolgokat. :)

Az előadó professzor persze egyből lecsapott erre, hogy ezek szerint mindig azt kellene válaszolni, hogy „Te vagy a legszebb a világon.”, mint a tükör a mesében, és akkor mindenki boldog lenne? Ez elmélyítené a kapcsolatot? Ő azon az állásponton volt, hogy ez csak felszínes, látszatvisszajelzés lenne a partner felé, ami éppen hogy nem az igazi kötődést erősítené.

A végén azt a konklúziót szűrték le, hogy a személyes kapcsolatokban az a döntés az etikus, ami segít elmélyíteni a kapcsolatot. A fenti esetben ki kell puhatolni, hogy mi van a kérdés hátterében, és az igazi kérdésre kell válaszolni, nem a külsővel kapcsolatos látszatkérdésre, és ettől a kapcsolat erősebb lesz. A részletek persze erősen függenek a konkrét résztvevőktől, univerzális recept semmire nincsen.

Az igazán érdekes az volt az egészben, hogy etikai kérdéseket egy ilyen látszólag banális helyzeten keresztül vizsgáltak, amivel az átlagember is találkozik. Háborúk szerencsére ritkán vannak, és diktatúrákból is egyre kevesebb van, de a címbeli kérdést mindig fel fogják tenni újra és újra, amíg férfi és nő él a Földön, úgyhogy etikai példának ez a helyzet mindig is nagyon aktuális lesz. :)

 

Az Indexen egy pénzügyi topikban kérdezett erre rá valaki:

„ … ez az összeg 12 hónapra vonatkozik, de neked csak két hónapnyit fizetnek ki, vagyis 2/12-ed, tehát 1/6-od részét” - Mi az az 1/6-od?

Elgondolkoztam, hogy manapság a mindennapokban, ahol azért találkozik számokkal az ember, el lehet lenni úgy, hogy az ember nem tudja, mi az az egy hatod, vagy hogy a 2/12-ed egyenlő 1/6-oddal? Ezek szerint igen.

 

Nemrég volt itt egy bejegyzés arcátlan csodadoktorokról, akik a gyógyulás ígéretével becsapják az egyszerű, hiszékeny embereket. Ez utóbbit nehéz lenne vitatni, de kicsit jobban belegondolva nem olyan egyértelmű, hogy csak fekete-fehér szemüvegen át lehet nézni a működésüket.

Társadalomtudósok manapság sokszor hangoztatják, hogy a régi, istenközpontú világszemlélet bukásával kiüresedett, értelmetlenné vált a világ. Korábban az embernek megvolt a helye a teremtésben, tudta, hogy mi az élete célja, és hogy mi fog történni vele a halála után. A tudomány előretörésével, és az életszínvonal emelkedésével ez a világkép megrendült. Már nem volt szükség Istenre, hiszen létrejött a földi paradicsom. A fogyasztói civilizáció beköszöntével az átlagember is hozzáférhetett olyan örömökhöz és élvezetekhez, amiket korábban csak a földi siralomvölgy elhagyása után ígértek neki.

A tudomány sem hagyott helyet Istennek, fokozatosan kiszorította a világból. Korábban ő volt az Első Mozgató, aki működésben tartotta a világ gépezetét, de ahogy egyre jobban megismertük az Univerzum működését, úgy egyre kevésbé volt rá szükség. Miért magyarázzuk a dolgokat Istennel, ha ott van helyette a tudomány, nemde?

Igen ám, de a transzcendecia eltűnésével eltűntek a távlati célok is. Mi van az evés-iváson túl? Azért élünk, hogy éljünk? Egy közömbös Univerzumban, amit teljesen hidegen hagy, hogy élünk-e vagy halunk? Sok helyről hallani, hogy a céltalanság, és az élet értelmetlenségének érzése rátelepszik az emberekre. Sokan nem találják a helyüket.

Azonban a mítoszok nem adják olyan könnyen magukat. Ha a régi mítoszok elbuktak, akkor az ember teremt magának újakat. UFO-k, parapszichológia, ezoterika, new age, lehetne bőven sorolni a manapság divatos áramlatokat, amelyekben mind benne rejlik valami misztikum, ami az ember látóhatárán túl van, és ami azt sejteti, hogy van valami nagyobb terv, aminek a részei vagyunk, nem csak elhagyatva tengődünk az Univerzumban ezen a magányos kis bolygón.

És itt jönnek be a képbe a csodadoktorok, Tihanyi Tamás és a többiek. Ők is valami fajta misztikus tudással bírnak. A TV-n keresztül gyógyítanak, sőt, műtenek. Meghallgatják a páciens gondját-baját, komolyan veszik, foglalkoznak vele. Persze nem jótékonyságból teszik ezt, de nem lehet egyértelműen azt mondani, hogy „az áldozat” semmit sem kap cserébe. Kap reményt, hogy meggyógyul, és felsejlik előtte valamilyen misztikus tudás képe, amit ezek a gyógyítók birtokolnak, és ami azt sugallja, hogy a hétköznapi világ banális látszata mögött magasabb rendű erők bújnak meg.

A fentieket figyelembe véve túlzott leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy ezeket az embereket egyszerűen becsapják. Hiszen kapnak valamit a pénzükért, ami reményt és perspektívát nyújt nekik. A csodálatos gyógyítás pótolja számukra az elveszett misztikumot, transzcendenciát, és gyógyír a világ értelmetlenségével szemben.

Ezek után szinte sajnálom, hogy én nem tudok hinni a csodadoktorokban. :)

 

Nemrég láttam egy videót egy komplett császármetszésről, amit egy kórház tett fel a honlapjára illusztrációként. Szépen elmagyarázzák rajta a történéseket, és minden mozzanatot részletesen bemutatnak. Érdekes volt látni, hogyan születik meg egy új élet ezen a nem természetes módon.

Ez a videó eszembe jutatott egy másik videót, ami itt szerepelt már régen egy bejegyzésben, és ami egy boncolást mutatott be. Ez is érdekes volt, csak másképpen. Ritkán látjuk, hogyan is néz ki egy emberi test belülről valójában.

A két videó együtt mintha az emberi élet kezdetét és végét szimbolizálná. Innen indulunk, és ide érkezünk. Aki még nem látta a videókat, és kíváncsi rájuk, az lent megnézheti őket. Mindkét videón van vágás, nyiszálás és vér, úgyhogy aki nem bírja az ilyesmit, az inkább ne kattintson.

A császármetszésről szóló videót itt lehet megnézni. A 13. percben cibálják ki a gyerkőcöt a kuckóból.

A boncolás pedig emitt van. Ez tényleg csak erős idegzetűeknek ajánlott.

 

Tihanyi Tamás csodadoktor lenyűgöző munkássága az utóbbi időben már többször körbejárta a magyar internetet. Aki nem tudja miről van szó, vagy felfrissítené az emlékeit, az ne hagyja ki ezeket a videókat, mert hihetetlen dolgoknak lesz tanúja. Az előbbieken kívül melegen ajánlom még a televíziós epeműtétet is, ami az arcátlan népbutítás egy egészen kimagasló példája.

Tihanyi elismerésre méltóan komoly arccal adja elő a sületlenségeit, le a kalappal előtte, hogy képes úgy produkálni magát, hogy közben nem röhögi el az egészet. A munkásságát elnézve óhatatlanul adja magát a kérdés, hogy vajon más országokban is ugyanígy megy az egyszerű emberek hülyítése?

Nemrég láttam egy beszélgetést James Randival, aki hivatását tekintve bűvész, és arra tette fel az életét, hogy leleplezze a kóklereket. Létre is hozott Amerikában egy alapítványt, ami egy millió dollárt ad bárkinek, aki ellenőrzött körülmények között demonstrálni tudja a paraképességeit. Jelentkezőből persze rengeteg van, de a díjat még senkinek sem sikerült elvinnie. Sok Tihanyi-féle varázsvesszős ember is jelentkezik, akik földalatti vízereket, vezetékeket keresnek pálcával vagy ingával, de a gyakorlatban ők is mind csődöt mondtak.

Visszatérve a kérdéshez, hogy más országokban is ugyanígy terjed-e a hülyeség, Randi elmondta a fenti előadásban, hogy például az úgynevezett Quadro-rudat, ami a készítői szerint drogokat és fegyvereket is ki tud mutatni, még az amerikai kormánynak is sikerült eladni. A vámhatóság és a belbiztonságiak vásároltak belőle országszerte, darabját 75000 dollárért.

Amikor egy teszt során szétszedték az eszközt, hogy megnézzék, hogyan működik (illetve nem működik, ugyanis a gyakorlati tesztek során becsődölt), akkor a belsejében epoxiba ágyazott döglött hangyákat találtak. Hogy a döglött hangyák hogyan váltották volna ki a csodálatos hatást, azt máig sem tudni, de az mindenesetre elmondható, hogy ezek szerint Amerikában sem jobb a helyzet, mert ott kormányszinten, az adófizetők pénzéből támogatják a kóklereket, míg szerencsére nálunk egyelőre megrekedtek a Budapest TV szintjén.

 

A Friderikusz könyvet olvasgatva a Meglepő és mulatságosról szóló részben olvastam újra az álinterjúkról, amik nekem is bejöttek annak idején. A lényegük az volt, hogy ismeretlen színészek egy vidéki kábel tv riportereinek adták ki magukat, és hülyébbnél hülyébb kérdéseket tettek fel az áldozatoknak. A stáb pedig halálosan komoly arccal végezte a dolgát, így szegény riportalanyok nem tudták, hogy ők őrültek-e meg vagy mindenki más körülöttük.

A Youtube-on fent vannak az interjúk, itt van például az Albert Görgyivel készült darab, és mellette a kapcsolódó videók között meg lehet nézni a többit is.

Az MM nem volt ugyan a szórakoztatás csúcsa, de visszanézve ezeket az interjúkat, szellemesebbek voltak, mint manapság a sárdagasztás és a bogárevés a dzsungelben.

 

Olvastam nemrég, hogy mexikói vadkukoricafajtákban megtalálták az ember által géntechnológiával létrehozott kukoricafajták génjeit, aminek eléggé messzire ható következményei lehetnek. A természet lehet, hogy visszaüt majd az embernek a kontárkodásért. A hír hallatán eszembe jutott egy régi, több mint 30 éves film, ami szimbolikusan szintén a civilizált ember és a vadon összecsapását feszegeti: a Gyilkos túra (ebben a magyar címben semmi kifinomultság nincs az eredetivel összehasonlítva).

A film arról szól (aki nem látta, és megnézné, az ugorja át ezt a bekezdést), hogy négy jól szituált városi férfi elmegy egy kis hétvégi kiruccanásra a vadonba. A nagy mellénnyel érkező városiakat aztán nem várt meglepetések érik, például, hogy egyiküket a beltenyésztett hegylakók análisan megerőszakolják az erdőben. A vadon móresre tanítja a beképzelt városiakat.

Ennek a filmnek az elején van a híres bendzsópárbaj jelenet, amit az egyik városi vív egy szintén beltenyésztett suhanccal (akinek a szerepére mellesleg egy nagyon eltalált arcú színészgyereket választottak). Először csak egyszerű akkordokat játszanak, majd egyre bonyolultabb kombinációkat adnak elő. A zene mellett a vadon Fred Astaire-e sem mindennapi látvány, ahogy ropja a dallamra az út közepén:



A bendzsópárbajban a vadon gyermeke győz a civilizáció képviselőjével szemben. Kíváncsi leszek, hogy a bevezetőben említett genetikai párbajt vajon ki fogja nyerni.

 

Van egy barátom, akivel együtt dolgozunk, és aki hétköznap reggelenként rendszeresen felhív megbeszélni az aktuális teendőket. Többnyire 8 és 9 között hív attól függően, hogy éppen hogyan alakulnak a dolgok, és ez az az időszak, amikor reggelizni is szoktam. És itt kezdődnek a problémák.

Ugyanis az esetek feltűnően nagy részében akkor hív, amikor éppen reggelizem. Az ember persze nem szívesen szakítja meg a reggelijét telefonálás miatt, ezért igyekszem elkerülni ezt az ütközést, ha lehet. Többször próbáltam már például korán elkezdeni a reggelit, de amint leültem, csörgött a telefon. Máskor inkább halasztom, amíg lehet, majd végül nem várok tovább, leülök reggelizni, de amint az első falatot a számhoz emelem, megbízhatóan jön a hívás.

Időnként már arra használom a reggelizést, hogy indukáljam a telefonhívást. Nekikészülök, leülök, megkenem a kenyeret, és várok. Ilyenkor többnyire nem kell sokat várni, illetve, ha mégis csak várok, akkor nem történik semmi, de ha elkezdek enni, akkor felhangzik a jól ismert csörgés.

Az eset nem teljesen egyedi, mert Kishont Ferenctől is olvastam hasonlót, csak nála a fürdőkáddal kapcsolódott össze a telefon. Amint beleült a vízbe, és beszappanozta magát, már hallotta is a csilingelést.

Mivel tényleg gyanúsan gyakran esik meg a dolog, ezért elgondolkoztam, hogy lehet-e az egybeesésnek valami racionális magyarázata. Amennyiben létezik a telepátia az emberek között, elképzelhető, hogy a barátom agya a hívás előtt arra vár, hogy az én agyam elküldje neki az információt, hogy „elkezdett reggelizni, lehet hívni”? Persze ez nem tudatosan történik, hanem tudat alatt valamiért talán így alakult, hogy a gondolataimat, hogy „ne akkor hívjon, amikor reggelizem” az agyam félreértelmezte, és éppen hogy akkor jelez neki, amikor reggelizni kezdek.

Nem nagyon hiszek a telepátiában, de nem tartom kizártnak, hogy eljöhet az idő, amikor kiderül, hogy sok dolog mögött, amit most szimpla egybeesésnek hiszünk (pl. éppen akkor hív, amikor rá gondolok), ilyesmi van a háttérben.

 

A középkori Párizsban népszerű szórakozásnak számított az a mulatság, amelynek során összefogdostak tucatnyi macskát, betették őket egy felfüggesztett hálóba vagy hordóba, majd tüzet gyújtottak alattuk. A leírások szerint a közönség dőlt a kacagástól, ahogy a macskák visítottak, megsültek, majd szénné égtek.

Az ehhez hasonló események (rókával is csinálták) nem csak az alsóbb néposztályok szórakozásai voltak, a magasabb körök is szívesen részt vettek rajtuk. XIV. Lajosról feljegyezték például, hogy egy alkalommal rózsakoszorúval a fején maga gyújtotta meg a tüzet, majd a mutatvány alatt körültáncolta a máglyát.

A jelek szerint ez a fajta szórakozás akkoriban nem csak a perverz állatkínzók időtöltése volt, mert kortól és társadalmi helyzettől függetlenül mindenki ellenállhatatlanul mulatságosnak találta, és teljesen normális dolognak számított egy ilyen eseményen részt venni.

Néhány száz év telt el azóta, és amit akkor frenetikusnak talált az átlagember, azt ma már viszolyogtatónak és felháborítónak látjuk. Vajon néhány száz év múlva mit fognak az akkoriak viszolyogtatónak találni a mai időtöltéseink közül? És min fognak ők gurulni a kacagástól? Ha a fenti példából indulok ki, akkor ezt még csak megtippelni sem lehet.

 

A minap a szekrényben kotorászva porosodó csikung golyókra bukkantam. Ezeket szokás tenyérben pörgetni ide-oda. Itt van egy bemutató, hogyan pörgeti őket egy gyakorlott felhasználó. Az ő golyói ráadásul hangot is adnak pörgetés közben:



Nekem csak szimpla márványgolyók jutottak, úgyhogy hangeffektus nem jár a pörgetésükkel, ami talán nem is baj, mert a fenti videóban a csilingelés kicsit már idegesítő volt egy idő után. A pörgetésnek egyébként az az értelme, hogy a hagyományos kínai orvoslás szerint a golyók a tenyéren különböző akupunktúrás pontokat aktiválnak, ami a Wikipédia szerint élénkíti az agyat, elűzi az aggodalmakat, megakadályozza a magas vérnyomást, a májfoltok kialakulását, a kézremegést, stb. Szóval tiszta haszon, ha az ember pörget egy kicsit.

Az alapfeladat a golyókat úgy tudni pörgetni, hogy állandóan összeérjenek, ne koccanjanak egymással. Magasabb szinten pedig az a cél, hogy a golyók egyáltalán ne érjenek egymáshoz. És ezt persze mindkét irányba pörgetve tudni kell. A fenti videón a kolléga már magas szinten űzi az ipart. Én egyelőre folyton összekoccantom a golyókat, úgyhogy még van hova fejlődni.

Fizikailag passzív tevékenységeknél (TV nézés, telefonálás) praktikusan közbe lehet iktatni a golyópörgetést, és a magam részéről egész addiktívnek találom. Akkor is jó, ha az ember csak gondolkozni akar valamin, mert a golyópörgetés lefoglalja a testet, és így könnyebb fókuszálni az aktuális problémára.

Ha te is pörgetnél, akkor például a Terebessnél lehet venni ilyen golyókat. Én is ott vettem annak idején.

 

Itt van ez kis település, látszólag semmi különös, de mielőtt továbbolvasol, csökkentsd a térkép nagyítását a bal oldalán levő – (mínusz) gombbal, hogy lásd, mi van a település mellett. Ez után érdemes még tovább csökkenteni a nagyítást, hogy kiderüljön, mi más van még a közelben.


View Larger Map

A hely kétségtelenül nyugis, távol van mindentől, de azért a működő vulkán a falu mellett engem kicsit aggasztana, tekintve, hogy a legközelebbi kontinens is jó messze van. Legutóbb 1961-ben tört ki a tűzhányó, és evakuálni is kellett miatta a szigetet.

A hely neve Tristan da Cunha, brit fennhatóság, 271-en lakják. A lakosságot különböző egészségügyi problémák gyötrik, mert a belterjes házasság eléggé elterjedt, ami nem csoda, mert nem sok egyéb lehetőség van partnert találni a környéken.

Abból a szempontból viszont mindenképpen jó hely, hogy ha kitörne egy atomháború, vagy hasonló, akkor nekik azért több esélyük lenne a túlélésre, mint nekünk errefelé. Legalábbis, amíg újra ki nem tör a vulkán. :)

 

Olvasom, hogy magasra csaptak a felháborodás hullámai a puncimutogatós magyar népmese miatt (kép és videó a link mögött), és ennek kapcsán belefutottam egy másik, igazán pszichotikus darabba a Magyar népmesék sorozatból.

Mellesleg a királylányos mese óvodás koromban rám is nagy hatással volt, annyira, hogy rövidesen be is szereztem magamnak egy saját királylányt, aki ugyan fekete hajú volt, nem szőke, de kérésre ugyanúgy felhúzta a szoknyáját, és megmutatta magát, mint a mesebeli királylány. És még malacokat sem kellett adnom érte!

De elkalandoztam az eredeti témától, hogy a fenti mese kapcsán találtam egy igazán zavartlelkű mesét, ami a kiskakasról és a sövényről szól. Itt megtekinthető a szóban forgó epizód, ami nekem gyerekkoromból egyáltalán nem rémlik, pedig szerettem a sorozatot annak idején. Mondjuk a történetet nézve nem csoda, hogy az agyam inkább kitörölte, mert mindenki annyira betegesen viselkedik benne, hogy nem is igazán tudom, mi a tanulsága. Mindenki hülye, és ha egy okos erre rájön, akkor nagyot kaszálhat rajtuk?

Különös módon az egész mese képi világa is eltér a sorozat szokásos animációjától. Mintha valami egyszeri eltévelyedésről lenne szó, és ezt a készítők is jelezni akarták volna a nézőknek. Zavarba ejtő.

Persze beteg meséért külföldön sem mennek a szomszédba. Például a Billy léggömbje című opuszhoz képest a kakas és a sövény története szinte egészséges lelkületűnek mondható.

 

Tegyük fel, hogy moziba mész. Már nálad van a mozijegy, ami ezer forintba került, és a pénztárcádban is van egy ezres. Útközben elveszted a jegyet, de csak a mozi előtt veszed észre. Bemész a moziba megnézni a filmet a nálad levő ezresből?

A legtöbb ember nemmel válaszol a kérdésre. (Kétszer fizessek a jegyért???)

Tegyük fel, hogy moziba mész, és van nálad két darab ezres. Útközben elveszted az egyiket, de csak a mozi előtt veszed észre. Bemész a moziba megnézni a filmet a másik ezresből?

A legtöbb ember igennel válaszol a kérdésre. (Moziba jöttem, és csak azért ne nézzem meg a filmet, mert elvesztettem egy ezrest???)

Anyagilag ugyanott lennénk mindkét esetben (két ezres ugrott, de megnéztem a filmet), mégis másként döntünk. Érdekesen működik az emberi agy, nem?
 

Utóirat: a fenti példa ebből az előadásból származik, angolul tudóknak ajánlom megtekintésre.

Én elkövettem ezt a hibát, és anyám annyira rákattant, mint egy tini. Egyfolytában ír valamit nekem, egyszerűen rajong az új játékszerért. Ez az elején még aranyos, de idővel már az ember agyára megy a dolog, és hát az ember mégsem tilthatja le a saját anyját MSN-en…

Remélem hamarosan rá fog unni, különben a józan eszem fogja bánni. :)

 

A minap futottam bele egy írásba, ami a Workrave-et ajánlgatta azoknak, akik sok időt töltenek a számítógép előtt. Én is ajánlom, csak arra kell figyelni, hogy az ember ne a gyári időbeállításokkal használja, mert azok annyira rövidek, hogy a felhasználót igen hamar az őrületbe kergetik, és rövid úton leszedi a szoftvert, ami pedig nagyon hasznos egyébként.

A kommentek között valaki belinkelt egy ergonómiával foglalkozó oldalt, amin az alábbi monitor elhelyezést javasolták:


 

A fenti elrendezés logikája az, hogy az emberi test nem szereti sokáig ugyanazt a pozíciót kitartani. Ha a monitor szemmagasságban van, akkor a fejet csak függőlegesen tarthatjuk, és úgy nézhetjük egyenesen a monitort. Ha viszont >15 fokban lefelé tekintünk rá, akkor nézhetjük megdöntött fejjel egyenesen, de módosíthatunk is a pozíciónkon a fejünk feljebb emelésével és a szemünk lejjebb engedésével.

Első felindulásomban nyomban szétszedtem a számítógépasztalt, és átvariáltam a gép környékét, hogy kipróbáljam ezt az elrendezést. Így elsőre szokatlan, de nem kényelmetlen, csak más, mint eddig. Érdemes kipróbálni.

Még soha senkinél nem láttam, hogy így használta volna a gépét, mert eléggé eltér a szokványos elrendezéstől. Lehet, hogy csak mindenki lusta, vagy nem akarja a szép dizájnos számítógépsarkot megbontani egy ilyen forradalmi ötlet kedvéért?

Én mindenesetre az egészségemet fontosabbnak tartom, úgyhogy így hagyom. Majd kiderül, hosszabb távon mennyire válik be. Egyelőre még élek. :)

 

A chatmaker.net chat oldal már egy hete küzd egy apró problémával: újév beköszöntével, valószínűleg valami dátumhiba miatt, az összes szoba összeolvadt egyetlen nagy szobává, ahova az egész világról összezsúfolódnak a csetelők.

A legkülönbözőbb nyelveken értekeznek egymással a résztvevők, és az újonnan betértek közül senki nem érti, hogy a többiek mit keresnek az ő szobájukban. A hiba elég érdekes szociális szituációt eredményezett. Mintha egy panelházban a falak egyszerre csak eltűnnének, és a lakók kénytelenek lennének szóba állni olyanokkal, akikről korábban nem is tudtak. Ez a helyzet van, akit zavar, de vannak, akik kifejezetten örülnek annak, hogy új embereket ismerhetnek meg.

És új ember aztán van bőven. Az amerikai nagymamától kezdve, aki foglakozását tekintve színésznő, de emellett odavan a motorokért is, a kiugrott mormon hívőn, brazil halászokon és a lelkes, mindenkivel barátkozni akaró pakisztáni diákon át egészen az angol ex-drogosig, aki minden szembejövőt meg akar győzni a drogok negatív hatásáról, mindenféle ember megtalálható ott.

Eleinte azt gondoltam, hogy a hibát hamar kijavítják, de már egy hete szenvednek vele, úgyhogy gondoltam közzéteszem, hátha valaki akar nyelvet gyakorolni. Minden szoba ugyanoda vezet, úgyhogy ha valaki belép mondjuk az Agyvihar szobába, akkor is ugyanoda jut. A legkönnyebben az angollal lehet boldogulni, mert azt a többség beszéli, de egyéb nyelvek is vannak bőséggel a gyakorláshoz.

Napszaktól és a véletlentől függ, hogy éppen ki van bent, de többnyire mindig lehet tetszőleges nyelven beszélgetőtársat találni. Próbáljátok ki, amíg ki nem javítják. :)
 

Frissítés: kijavították

Olvasom, hogy 1916-ban Amerikában egy elefánt megölte a gondozóját, mert az evés közben a füle mögött bökdöste egy kampóval. A jószág dühbe jött, széttaposta a fickó fejét, majd nyugodtan ácsorgott, mint aki jól végezte dolgát.

A csőcselék vért akart látni, ezért a cirkuszigazgató sem mert ellenkezni, és belegyezett, hogy nyilvánosan kivégezzék az állatot. Másnap ki is vitték az elefántot egy vasúttelepre, és ott 2500 bámészkodó előtt felakasztották egy vasúti darura:

Elsőre leszakadt, de másodszorra már sikerült a művelet a civilizált emberiség nagyobb dicsőségére.
 

A minap láttam a Zuhanás című filmet, amiről Roger Ebert (az egyik leghíresebb amerikai filmkritikus) azt mondta, hogy azért kell látni, mert ilyen film nem fog még egyszer születni. A rendező láthatóan kizárólag csak a saját vízióját követte, amiben nem ismert semmilyen kompromisszumot (4 évig forgatták 28 országban), és ez meg is látszik a filmen.

A filmről nem is ejtenék több szót, aki akarja, majd megnézi, viszont az egyik jelenetben jóleső nosztalgiával láttam, hogy a rendező még a kecak-ot, a balinéz majomkántálást is beleintegrálta. Aki látta annak idején a Baraka-t, annak bizonyára ismerős ez az ikonikus jelenet:

A Youtube-on a vonatkozó videót is meg lehet nézni:



A kopasz vezető, aki piros virággal a füle mögött irányítja a performanszot, nagyon beleéli magát, és olyan energiával hajtja a többieket, hogy csak úgy pörög az egész.

A videóra kattintva meg lehet nézni a mellette a kapcsolódó videókat, amiken nyugatiak próbálják utánozni a bennszülött mestereket. Ezek a próbálkozások meglehetősen vérszegények az eredetihez képest.

 

Spanyolország egyes falvaiban rendszeresen megrendezik az El Colacho ünnepséget, aminek során az elmúlt 12 hónapban született csecsemőket halmoznak a földre, akik felett az ördögöt szimbolizáló öltözékben férfiak ugrálnak át.

 

Az ugrás célja az, hogy a Gonosz fenyegetését elhárítsák a babák feje fölül. 1620 óta tartják meg az eseményt, és ezt olvasva felötlött bennem a kérdés, hogy ez alatt vajon hányszor eshetett meg, hogy az egyik helyi macsó megbotlott, és a csecsemők közé esett?

Újfent bebizonyosodott, hogy az emberi hülyeség határtalan.