Agyvihar

A neten kalandozva olvastam, hogy a világ legmagasabb szobra egy Buddha szobor, a tavasz templomának Buddhája, ami 128 méter magas. Összehasonlításképpen a Rio de Janeiro-ban álló jóval ismertebb Krisztus-szobor 30 méteres, vagyis eléggé eltörpül keleti kollégája mellett. Ahogy olvasom a neten, sokaknak volt újdonság a szobor létezése. A világ legnagyobb dolgairól általában többet szoktunk hallani.

A vonatkozó Wikipédia oldal is elég spártai, még saját fotójuk sincs a szoborról, csak egy felhívás olvasható a látogatókhoz, hogy aki éppen arra jár Kínában, ugyan kapja már le nekik. A neten azért lehet róla felvételt találni:


 

Nagyban érdemes megnézni, hogy a turistákat is lehessen látni a szobor méreteihez képest. Apró hangyák a Buddha lábai előtt. Mintha úgy rémlene, hogy Buddha kérte a híveit annak idején, hogy ne csináljanak kultuszt a személye körül, erre a lelkes követők egy böhömnagy szoborral bizonyítják, hogy milyen jól megértették a Mester tanításait. :)

Buddháról eszembe jutott Szabó Lőrinc Szun vu kung lázadása című verse, amit kedvelek, úgyhogy kicsit terjesztem is a kultúrát.

 

Meglepve értesültem a minap a NatGeo-ból, hogy nagy kutyaáldozó nép voltunk mi régebben.

A magyarok és a kutyák viszonyáról bennem eddig az a kép élt, hogy pásztorkodási célokra használtuk őket, és nagy haverságban voltunk velük, erre nemrég megtalálták egy középkori magyar város maradványait Budapest mellett, telis-tele áldozati kutyacsontvázakkal. Új házak építésénél nyuvasztották ki a blökiket, hogy szerencsét hozzanak az újdonsült lakóknak. Az nem zavarta különösebben eleinket, hogy közben már keresztények voltak, megtartották párhuzamosan a pogány szokásokat is, biztos, ami biztos.

Elgondolkoztam a hírt olvasva, hogy vajon kinek jutott eszébe először a világon, hogy állatokat áldozzon a jó szerencse érdekében? Üldögélt egy jóember a háza előtt, és felötlött benne, hogy ha hókon csapja Bodrit a kisbaltával az ámbituson, akkor talán nem lesz eső másnap? És ha nem jött be? Akkor addig tette el láb alól a kutyákat, vagy egyéb állatokat, amíg egyszer be nem vált a számítása, és onnantól kezdve nem kételkedett az összefüggésben?

Próbáltam megnézni a Wikipédián, hogy honnan származik az állatáldozás szokása az emberiségnél, de az eredetéről nem sokat tudtak mondani ott sem. Nem sok kétség van, hogy a legelején kitalálta valami félnótás, néhányan átvették, azután pedig az idők során fokozatosan rítussá nemesült. Vajon hány jelenlegi nagyszerű tradíciónk hátterében van olyasmi, hogy annak idején előállt valaki valami sületlenséggel, amire ma már senki sem emlékszik, csak lelkesen követjük a rögzült hagyományt?

Talán jobb is inkább nem feszegetni történelmi tradícióink eredetét, mert esetleg olyan válaszokat kapnánk, amelyek nem lennének az ínyünkre. :)

 

A net tele van különféle orvosi videókkal, szinte mindenről lehet találni anyagot, úgyhogy ha valakire vár valamilyen beavatkozás, az előre megtekintheti, hogy hol és mit fognak benne vagdosni a szakemberek. Császármetszésre itt is volt már példa, gondoltam mutatok még néhányat, amikbe az idők során belefutottam. Aki nem bírja ezeket, az inkább takarja el a szemét, és úgy olvasson tovább.

Megvan? Akkor folytatom. A Youtube-on sok minden cenzúrázva van, de az orvosi oktatóanyagokat nagyon helyesen fent hagyják. Tanulságos például a horgászhorog kioperálása a szemből. Empatikus ember lévén nem teszem egyből ide a videókat, csak linkelem őket, így mindenki, aki kattint, csak magára vethet. :)

Van nemváltoztató operáció is férfiből nővé. Ezt inkább nem néztem meg, mert vannak halvány elképzeléseim, hogy mivel jár egy ilyen művelet, és nem akartam úgy érezni a vágásoknál, mintha engem vágnának. Ha viszont valakire éppen ilyen beavatkozás vár, az valószínűleg érdeklődéssel fogadja majd.

Akit érdekelnek további műtétek is, az itt talál még néhányat.

Ilyen orvosi műsorokban tudomásom szerint az angol TV-k igazán tabudöntögetők. Például ez a videó egy angol sorozat öregedéssel foglalkozó epizódjából származik (jelszót kér, de nem kell vele foglalkozni, anélkül is működik). Aki úgy gondolja, hogy egy nyolcvanéves meztelen nő látványa esetleg borzolná az érzékenységét, vagy nem szereti, ha fekete kalapos orvosok német akcentussal hullákat nyiszálnak, akkor ne kattintson meggondolatlanul a linkre.

A sorozat (Life and Death) egy másik epizódja is érdekes volt, amiben a szaporodást elemezték (a kapcsolódó videóknál a többi epizódot is meg lehet nézni). Ha valakit érdekel, hogyan néz ki a szaporítószerve belülről (felvágják), akkor ebből kedvére tájékozódhat. A figyelmeztetés erre is vonatkozik, hogy akiket irritál a meztelen nők, férfiak, illetve különböző állapotú holttestek látványa, az inkább válasszon magának más néznivalót.

Na, ennyit mára tudományos ismeretterjesztésről. :)

 

Olvasom, hogy egy argentin állatkertben bárki testközelbe kerülhet a vadállatokkal. Lehet oroszlánt, medvét és hasonlókat simogatni.


 

Az emberi faj természetes szelekciójának egy látványos példájával állunk szemben, gondolhatnánk elsőre, de aztán feltűnik, hogy sok képen (amiket a fenti linken meg lehet nézni), ásítoznak az állatok, vagyis vagy teleetetik, vagy telenyugtatózzák őket azelőtt, hogy a turistahordát közéjük engednék.


 

Nekem természetellenesnek tűnik, hogy vadállatokat háziállatokká silányítanak, és turisták dögönyözik őket. Az embernek az a dolga, hogy vagy fusson előlük, vagy vadásszon rájuk, nem az, hogy haverkodjon velük. :)

 

Azt írja a New York Times, hogy az orvosok sok esetben akkor is gyógyszerezik a pácienseket, ha a kezelés a gyakorlatban bizonyítottan nem használ, és akár hátráltathatja is a beteg gyógyulását.

Köhögés ellen például szirupot adnak, pedig a tesztek szerint a köhögés elleni szirupok nem bizonyultak hatásosabbnak a placebónál sem gyerekek, sem felnőttek esetében.

Fülgyulladásra és fájós torokra antibiotikumokat adnak a tapasztalat szerint feleslegesen, hiszen ezek a fertőzések néhány napon belül amúgy is maguktól elmúlnak. (Nem tudom, ide tartozik-e, de saját tapasztalataim szerint megfázásra vehetek be bármit, nem gyógyulok meg gyorsabban tőle, mint ha semmit sem vennék be.)

Egyes térdműtéteknél a vizsgálatok szerint a műtét semmivel sem hoz jobb eredményt, mint amikor az orvos álműtétet csinál, vagyis csak úgy tesz, mintha megműtené a pácienst.

A cikk szerint sok ilyen példa van, ami nekem azt sugallja, hogy ezekre az esetekre (amikor a terápia bizonyítottan nem jobb, mint a placebó) talán érdemes lenne a valóságoshoz megtévesztően hasonló Patyomkin-kórházakat csinálni, ahol minden úgy történne, mint egy igazi kórházban, a beteg azt hihetné, hogy igazi kezelést kap, de valójában a placebó-hatás végezné el a gyógyítást.

Amerikában a cikk állítása szerint dollár milliárdokat lehetne megspórolni a felesleges beavatkozások elhagyásával, ami a magyar egészségügy helyzetét ismerve nekünk sem jönne rosszul errefelé.

Az egészben az a legérdekesebb, hogy eddig azt hittem, az orvostudományban hosszas tesztelés előzi meg az egyes módszerek bevezetését. Ezzel szemben az írást jegyző orvos szerint az elméleti megfontolások sokszor felülírják a gyakorlati tapasztalatokat. A köhögés elleni szirupnak, a térdműtétnek és a többinek elméletben használnia kellene, ezért alkalmazzák őket annak ellenére, hogy a gyakorlat nem igazolja vissza a hatásosságukat.

Így működik az orvostudomány? :-o

 

Az ember felnőttként általában nem is gondol arra, hogy egy magától értetődő mozdulathoz mennyi összehangolt mozgás szükséges. Például egy labda megrúgása számunkra triviális, de egy gyerek számára egyáltalán nem az, amíg rá nem jön a nyitjára.

A lenti videón van egy kissrác, akinek a szülei éppen elkapták ezt a fázist, amikor a gyerek elméletben már tudja, hogy mit kellene tennie, és próbálkozik, de még nem tudja, hogyan is kezdjen neki a dolognak.

Nekünk megmosolyogtató a dolog, de le a kalappal a gyerek előtt, aki keményen dolgozik a feladat megoldásán, és dühös lesz, amikor sehogyan sem sikerül. Engem a jelenet arra emlékeztet, amikor felnőtt fejjel nekiálltam görkorcsolyázni tanulni. :)



 

Az egyik barátnőm előszeretettel hangoztatja, hogy szívesebben élne néhány évszázaddal korábban, mert akkor sokkal romantikusabb, kalandosabb, vadregényesebb volt az élet. Férfi lévén én ilyenkor általában arra gondolok, hogy engem bezzeg biztos elvinnének katonának, és a csatákban horrorisztikus sérüléseket szereznék, amiket a korabeli fejletlen orvostudomány nem is tudna ellátni megfelelően.

A Wikipédián erre most egy kellően elrettenő példát is találtam egy korabeli illusztráció formájában, ami a középkori sebészeknek mutatta okulásul a lehetséges sérüléseket. Elképzelem magam, ahogy ott fekszem a csatatéren bármelyik a képen ábrázolt sebesülésből kifolyólag, és egy középkori felcser foltozgat éppen a nem túl higiénikus eszközeivel… Én nem vágyom túlságosan ebbe a kalandos múltba. :)
 

Valószínűleg mindenki hallott már arról a mutatványról, amikor autókkal és motorokkal függőleges falakon száguldoznak körbe eszetlen emberek. Ha mégsem, akkor itt van egy videó illusztrációként. Várjátok meg, amíg az autók is elindulnak! :)



Ez még hagyján, mindenki úgy termel magának adrenalint, ahogy akar. Viszont a 30-as években, amikor nagy divatja volt ennek a műfajnak, oroszlánokat is felhasználtak a mutatványhoz. Itt van lent egy jellemző kép a korszakból. Az oroszlánon kívül felhívnám a figyelmet arra az érdekességre is, hogy a sofőr nő. :)

 

Az egészben leginkább az fogott meg, hogy vajon mit gondolt magában az egészről az oroszlán, ahogy ott ült az oldalkocsiban, és száguldoztak körbe-körbe a falon. Bizonyára megvolt a véleménye az emberekről.

 

Egyik reggel felébredve váratlanul eszembe jutott, hogy zsenge koromban egyszer megettem egy szalvétát. Egyszeri alkalom volt, kíváncsi voltam, hogy milyen íze van, ezért „miért ne?” alapon megettem egyet. Papír íze volt.

Ahogy eszembe jutott ez az emlék eltűnődtem, hogy vajon minden gyerek átesik-e a szalvétaevési fázison, vagy ez csak az én egyéni kísérletező kedvemnek volt betudható. Mások cifrább dolgokat is megesznek gyermekkorukban? Ha nektek is van hasonló élményetek a korai gyerekkorból, akkor jöhetnek a beszámolók. :)

 

Joshua Bell egy Grammy-díjas amerikai hegedűművész, aki telt házak előtt szokott játszani a 300 éves 4 millió dolláros Stradivarius hegedűjén. Két éve részt vett egy kísérletben, amelynek során egyszerű utcazenészként baseball sapkában hegedült az egyik washingtoni metrómegállóban.

A több mint ezer arra járó közül mindössze heten álltak meg hallgatni őt, és csak egy ember ismerte fel. Íme a videó a kísérletről:



Én valószínűleg megálltam volna, de fél percnél nem hiszem, hogy tovább álldogáltam volna ott. Az ember mindig siet valahová, még ha maga Paganini zenél is az aluljáróban. :) A hét ember az ezerből mindenesetre elég vékony eredmény. Nálunk több lenne?

 

Már korábban is olvastam arról, hogy látszólag kézenfekvő matematikai összefüggések igazolása nem is olyan triviális, mint gondolná az ember. Most a címbeli példával kapcsolatban konkrét számokat is találtam. Ezek szerint a 2+2=4 bizonyításához összesen 2452 altétel szükséges és 25933 lépésben végezhető el. Papíron ez mintegy kétszáz oldalnyi bizonyítást jelent.

Egy nem matematikusnak ez azért elég tetemes mennyiségnek tűnik. :) Azért kell hozzá ilyen sok lépés egyébként, mert a precíz bizonyításhoz le kell fektetni az aritmetika alapjait is. (Mi az, hogy 2? Mi az, hogy +? stb.)

Ennek kapcsán eszembe jutott az a klasszikus filozófiai kérdés is, hogy mi az a matematika? Honnan jön? Erre a kérdésre alapvetően kétféle válasz van:

Az egyik szerint a matematikai konstrukciók odakint vannak valahol egy tőlünk független térben, és az ember nem tesz mást, csak felfedezi őket. Vagyis nem az ember hozta létre a háromszöget, a pi-t vagy a Pitagorasz-tételt, hanem ezek már korábban is léteztek valahol, és mi csak rájuk bukkantunk.

A másik megközelítés szerint a matematika nem létezik az embertől függetlenül. Minden matematikai következtetés az emberi agyból fakad. Maga az agyunk, ahogyan értelmezi a világot, hozza létre ezeket az összefüggéseket, azok nincsenek eleve beépítve az Univerzumba. Vagyis ha léteznek, mondjuk, idegen lények, akkor ők más összefüggéseket láthatnak, mert az agyuk másként épül fel, és ezért másként értelmezi a világot is. Náluk a 2+2 nem biztos, hogy 4-gyel lenne egyenlő.

Elég nehéz elképzelni, nem? :) A vita nincs eldöntve, mert nem triviális a kérdés. Te melyikre szavaznál? A háromszöget és a szorzást, csak a matematikusok hozták létre, és csak a fejünkben létezik? Vagy a matematika (és az egyéb tudományok) törvényei bele vannak drótozva a világba, és a mi szerepünk csupán annyi, hogy felfedezzük őket?

Ha az utóbbira szavazol, akkor adódik a további kérdés, hogy ki vagy mi drótozta be ezeket a törvényeket. De ez talán már messzire vezetne. :)

 

Éppen nézegettem a Zoom oldalán a sajtófotó verseny képeit (nem a nyerteseket, hanem amiket a Zoom-osak hoztak ki győztesnek), és ott láttam ezt a fotót:


 

Valahogy teljesen bizarr a látvány, hogy valaki fülkéből telefonál. A telefonfülke mintha sűrítve magában hordozná a régi rendszer eszenciáját. A kép címe Rendszerváltók, ami nyilván erre (is) utal.

Fel sem tudom idézni, hogy mikor telefonáltam utoljára fülkéből. Talán valamikor a múlt században. :) Csak a hangulata jön elő az agyonfirkált belsővel, a zsírosan tapadó kagylóval, és a cafatokra tépett telefonkönyvvel.

Te emlékszel, mikor volt utoljára részed ebben az élményben?

 

Régebben hallottam már rebesgetni arról, hogy egyes ausztrál birkatartók a fogukkal herélik ki a birkákat, de azt gondoltam, hogy ez biztos valami barbár szokás maradványa, amit civilizált helyeken már nem használnak. Aztán láttam Mike Rowe az arisztotelészi tragédiaelméletet is felhasználó előadását a saját élményeiről a témában, amiből kiderült, hogy ez a gyors és humánus módszer, ami a birkának a legkevesebb szenvedést okozza.

Mike Rowe a házigazdája a Piszkos munkák (Dirty Jobs) című sorozatnak, ahol mindenféle visszataszító foglalkozásokba kóstol bele, és most éppen ez volt soron. De miért is kell ehhez a művelethez fogat használni? A probléma az, hogy az embernek le kell fognia a birka rugdalózó hátsó lábait, és így csak egy keze marad szabadon. Abban van a kés, amivel felvágják a herezacskót, és a herék megragadásához nem marad más eszköz, mint a fog. Leharapni azért többnyire nem szokták, inkább csak meghúzzák foggal, és elvágják a tövénél.

A Youtube-on meg is tekinthető a vonatkozó epizód benne a kamera előtt ledöbbenő Mike-kal, aki csak a helyszínen tudja meg, hogy mire is vállalkozott:



Mindig érdekes dolog más országok egzotikus szokásairól hallani, nem? :)

 

Néhány hete volt egy interjú a New York Times-ban egy afrikai közgazdásznővel, aki az afrikai segélyezés ellen beszélt azt állítva, hogy a segély csak ront Afrika helyzetén, és le kellene állítani teljesen, egyébként a kontinens soha nem fog tudni a saját lábára állni gazdaságilag.

Ezt a témát mások is pedzegették már korábban megfejelve azzal, hogy ez nem biztos, hogy véletlenül alakult így. Elvégre, a gyakorlat azt mutatja, hogy a helyi diktátorok lenyúlják a segélyek nagy részét, azt is, amit természetben adnak, és a segítség így nem közvetlenül a lakossághoz kerül, hanem piacra dobják jó pénzért, amivel tönkreteszik a helyi termelőket, akik persze nem tudnak versenyezni a piacot így elárasztó olcsó európai és más fejlett világbeli termékekkel. Vagyis az eredmény éppen az lesz, hogy a kontinens önálló gazdasága soha nem fog beindulni. Ha ezzel a szemmel nézünk a problémára, akkor adódik a kérdés, hogy a nyugati fejlett világnak vajon jól jönne-e egy Kínához hasonló vetélytárs a világpolitikában. Például egy erős Afrika. Elképzelhető, hogy az egész segélyezés éppen azt a célt szolgálja, hogy ennek elébe menjen?

Amennyiben így van, akkor a terv mesteri. A felszínen az emberi szolidaritásra alapoz, és senkinek egy szava sem lehet, hiszen segítünk szegényeken ott, hogy kevesebbet szenvedjenek. Rocksztárok, hírességek állnak az ügy mellé, nyilván jóhiszeműen, és időt és energiát nem kímélve szervezik a segélyakciókat. A felszín alatt viszont működik a fenti destruktív mechanizmus, és a mesterséges tápláláson tartott kontinens soha nem fog tudni felkelni a betegágyból, hogy megpróbáljon a saját lábára állni.

Nem tudom, tényleg így van-e, elég cinikusan hangzik, de a nagypolitikától ugye soha nem állt messze a cinizmus. Mindenesetre, ha legközelebb hallasz egy újabb óriási segélykoncertről, akkor érdemes kicsit elgondolkozni rajta, hogy ez valóban mankó-e, amit egy rossz állapotban levő embernek adunk, hogy járni tudjon, vagy igazából drog, amivel ugyan csillapítjuk valamennyire a fájdalmait, de el is kábítjuk annyira, hogy ne tudjon magáról gondoskodni.

 

Egy fórumon láttam ezt a játékot, amiben tutajjal kell áthordani embereket a másik partra.

Néhány megkötés azért van:

A tutajt csak felnőtt vezetheti.

A rab nem maradhat a civilekkel.

Egyszerre csak ketten tutajozhatnak.

A férfi nem maradhat egyedül a lányokkal, mert leüti őket. (A japánok furcsa emberek, mint tudjuk.)

A nő nem maradhat egyedül a fiúkkal, mert leüti őket. (No comment.)

Ne ijedjetek meg a japán feliratoktól, csak a nagy kék gombot kell megnyomni az indításhoz. A figurákra kattintva lehet őket a tutajra pakolni, a kar pedig indítja az átkelést.

Ki hány perc alatt oldja meg?

 

Van ugye az a klasszikus filozófiai kérdés Berkeley-től, hogy „Ha egy fa kidől az erdőben, és senki sem hallja, akkor van hangja?” Ha nem néz oda senki, akkor ugyanúgy működik a világ, mint amikor valaki megfigyeli? Egyáltalán létezik-e a világnak az a része, amit nem figyel meg senki?

A kérdéssel kapcsolatban eszünkbe juthat Schrödinger egyszerre élő és halott macskája, illetve a 13. emelet című film is, amiből kiderült, hogy a világ csak szimuláció, úgyhogy az a része, amit éppen nem figyel meg senki, tényleg nem létezik :). De most nem erről akartam írni, hanem arról, hogy nemrég láttam egy pólót a fenti filozófiai kérdés parafrázisával.

A szövege így szólt: „Ha egy férfi kimondja az erdőben, amit gondol, és éppen egy nő sem hallja, akkor sem lehet igaza?”


 

Meg kell hagyni, hogy bár más vonatkozást feszeget, de ez a kérdés szinte összevethető mélységében az eredetivel. :D

 

1927-ben egy ausztrál professzor demonstrálni akarta a hallgatóinak, hogy egyes anyagok, amelyek látszólag szilárdak, valójában nagy viszkozitású folyadékok. Ezért egy lezárt végű tölcsérbe kátrányt öntött, 3 évig állni hagyta, majd levágta a tölcsér végét, és megkezdődött a kísérlet.

A tölcsér végén a "szilárd" kátrány elkezdett csöpögni. Persze ez nem olyan csöpögés, mint amilyet általában megszoktunk. Nagyjából tíz év szükséges egy csepp kialakulásához és lepottyanásához:


 

Az elmúlt 90 évben eddig 8 csepp hullott le. Az utolsó 2000. novemberében. Mindig lenyűgöz, amikor ilyen hosszú távú kísérletekről hallok. Magamat ismerve én biztos nem kezdenék bele ilyesmibe. :)

A csepegés élőben is figyelmemmel kísérhető egy webkamerán keresztül. Ne legyetek türelmetlenek, ha nézitek. A következő csepp már alakul, de a lepottyanásához kell még egy kis idő. :)

 

Valószínűleg mindenkivel történt már olyan, hogy odaült egy családtag, vagy kolléga számítógépéhez, és megdöbbent azon, hogy milyen színösszeállítás van a gépen beállítva. Ilyeneket látva sokszor elképzelhetetlennek tűnik, hogy órákig ilyen színekkel olvassak szöveget, és dolgozzak a gépen. Azoknál a programoknál, ahol előre megadott színkombinációkból is lehet választani (pl. Windows), mindig találok bennem megrökönyödést keltő színösszeállításokat.

A minap az utcán járva néztem a neonreklámok színkavalkádját, amiről beugrott ez a téma, és arra gondoltam, hogy elképzelhető, hogy a többi ember nem azokat a színeket látja, amit én?

Ugyanazokat az élményeket különböző emberek sokszor különbözőféleképpen élnek meg. Van, aki például odavan érte, a másik pedig unja. Nem lehet, hogy a színekkel is hasonló a helyzet? A fizikai receptoraink megegyeznek, tehát ha mondjuk a kék színről beszélünk, akkor egyértelmű, hogy mindketten ugyanolyan hullámhosszú színre gondolunk. De ahogyan az agy belül megjeleníti a színeket számunkra, az már lehet esetleg egyénfüggő, mert ugyanazt az élményt (vizuális infomáció) eltérően értelmezi. Elképzelhető, hogy az ő „kék” színe a belső képernyőjén úgy jelenik meg, mint nálam mondjuk a barna, mert az agya az egyedi felépítéséből adódóan éppen így jeleníti meg neki?

Ha így van, akkor ez megmagyarázná, hogy ugyanazt a színkombinációt miért találhatja az egyik ember harmonikusnak, míg a másik taszítónak. Mert nem ugyanazt látják belül. A dolog olyan, mintha csinálnék egy jó színösszeállítást, és megmutatnám valakinek, de ő úgy kapná meg, hogy egyes színeket véletlenszerűen másokra cserélnek le, és csak a végeredményt látná. Nem csoda, ha esetleg nem tetszik neki.

Nem olvastam utána a témának, hogy tényleg így van-e, de érdekes lenne egyszer egy másik ember szemével látni a világot. Lehet, hogy az a világ egészen másmilyen lenne, mint amit én látok. :)

 

Az egyik nap olvastam egy feladványt, amihez hasonló sok van, de éppen ezt még nem ismertem, vagy nem emlékeztem rá: „Lefeküdtem aludni. Lekapcsoltam a lámpát, és bebújtam az ágyba. A villanykapcsoló a szoba túlsó oldalán volt, mégis el tudtam jutni az ágyig, mielőtt sötét lett volna a szobában. Hogyan lehetséges ez?”

Töprengtem rajta egy keveset, és mindjárt két megoldással is előálltam, de mint kiderült, egyik sem a „helyes” megoldás volt. Utólag jutott eszembe, hogy talán azért nem gondoltam a szerző által kitalált megoldásra, mert angolul olvastam a feladványt, és ez más pályákat mozgatott meg az agyamban, mintha magyarul olvastam volna.

Ennek tesztelésére tettem most ide, hogy kiderüljön, hogy ha erre jár valaki és kommentben beír egy megoldást, akkor vajon ugyanaz jut-e eszébe, mint nekem, vagy inkább az, mint a szerzőnek.

 

A koncentráció fejlesztésére sokféle módszer létezik. Az egyik, amiről olvastam, szimplán annyit mond, hogy egyél meg egyetlen gerezd narancsot 5 perc alatt. Ez nem is olyan könnyű, mint amilyennek tűnik. 5 perc nagyon sok erre. :)

A koncentráció úgy jön a képbe, hogy evés közben oda kell figyelni a narancsgerezd színére, textúrájára, illatára, ízére, felépítésére, szóval nem csak magába tömi az ember, hanem meg is figyeli magát az élményt és a részleteket.

Néhányszor már megpróbáltam, de eddig mindig belebuktam. Nem sikerült kihúzni az 5 percet, mindig elfogyott korábban. Úgy látszik, vagy a koncentrációs készségem nem elég fejlett még, vagy egyszerűen csak falánk vagyok. :D

 

Az aggyal foglalkozó tudósoktól és orvosoktól manapság szinte már unásig halljuk, hogy a sport, a mozgás nagyon jót tesz a fejünkben levő szürke masszának is. Állítólag még kreatív ötletek is könnyebben születnek mozgás közben. Születtek is erre karikatúrák, amiken a résztvevők futógépeken kocogva vesznek részt a megbeszéléseken. Jó vicc, gondolhatja az ember, de aztán kiderült, hogy nem az.

Ugyanis már kitalálták az íróasztallal kombinált mozgást ülőmunkát végzők számára. A sportos dolgozó áll a gép előtt, és munkavégzés közben normális sétálótempóban lépked a futószalagon:

Aki nem szeret ácsorogni, az ülve is biciklizhet:

Film is van:



Ezek után nem lehet kifogás irodában dolgozók számára, hogy nincs idő edzeni menni, hiszen el sem kell menni az asztal mellől. A fitt dolgozó pedig jobban dolgozik, ezért a munkahely is jól jár.

Lehet, hogy csak idő kérdése, és mindannyian, akik számítógép előtt dolgozunk, szuperfittek leszünk? :)

 

Nemrég olvastam megint valahol A titokról, ami ugyebár arról szól, hogy ha valamit elképzelünk, és erősen hiszünk benne, akkor az Univerzum majd teljesíti a kívánságunkat. Praktikus gondolkodású emberként nekem nem teljesen világos, hogy az Univerzum miért törődne azzal, hogy mondjuk Kovács Imola bérszámfejtő herceget rendel magának fehér lovon, de legyünk nagyvonalúak, és most tekintsünk el ilyen apróságoktól.

Az ilyen és hasonló módszerekről (agykontroll?) hallva mindig az jut eszembe, hogy mi történik akkor, ha két ember egymással ellentétes dolgokat kíván? Ez különösen akkor érdekes, ha mondjuk nem új mobiltelefonról, hanem globális kívánságokról van szó, amelyek sok embert érintenek. Melyik fog teljesülni? Hogyan dönt az Univerzum, hogy melyik kívánságot teljesítse? A módszer hívei szerint minél inkább hiszünk benne, annál valószínűbb, hogy valóra válik. Ebből arra következtetek, hogy a teljesülés vagy mennyiségi, vagy minőségi kérdés.

Amennyiben mennyiségi kérdés, akkor egyszerű a válasz: minél többen kívánnak valamit, annál valószínűbb, hogy bekövetkezik. Ha így van, akkor a kívánságteljesítés hasonlóan működik, mint a demokrácia, és a jelenlegi világunk is olyan, amilyennek a többség megszavazta a gondolataival. Ebben az esetben nincs okunk panaszra, hiszen az Univerzum a kívánságaink szerint alakította a világot, vagyis egy tökéletes világban élünk, amiben a többség nyilván jól érzi magát. Szuper.

A másik lehetőség az, hogy a teljesülés minőségi kérdés, vagyis annak a kívánsága valósul meg, aki a legerősebben akarja. Ezek szerint a jelenlegi világ úgy van berendezve, ahogyan azt a legerősebb agyharcos elképzelte magának. Ebben az esetben a többi ember akarata nem sokat nyom a latban, hiszen az egyéni döntéseinknek nyilvánvalóan elő kell segítenie a szellemi vezér által elképzelt cél megvalósulását. Ennyit a szabad akaratról.

Talán az a baj, hogy túlzottan racionálisan közelítem meg a kérdést. Lehet, hogy nem kellene logikát keresnem a dologban, csak át kellene adnom magam a módszernek, és hagyni, hogy az Univerzum leszállítsa a Ferrarit az ajtó elé. :)

 

Az egyik nap hallgattam egy előadást az agy működéséről, és az egyik ponton az előadó mellékesen megemlítette, hogy ha zajos helyen mobilozunk, akkor a legtöbb ember rossz módszerrel próbál meg javítani a beszélgetés minőségén. Mert mit szoktunk tenni ilyenkor, ha nagy a zaj, és nem halljuk a partnert? Általában befogjuk a másik fülünket, és így próbálunk többet hallani a beszélgetésből. Ez az intuitív megoldás, de a gyakorlatban nem igazán célravezető.

A mobilok ugyanis úgy működnek, hogy beszélgetés közben a környezet zaját is felveszi a mikrofonjuk, és ezt a hangot is visszatáplálják a beszélgetésbe, mert így nagyjából úgy halljuk a másikat, mint ha egy helyiségben lennénk, és természetesebb lesz a hangzás. Ebből következően nem a fület kell befogni, hanem a mobil mikrofonját, és így a környezet zajai nem kerülnek bele a beszélgetésbe.

Igen ám, vetheti ellene valaki, de hiába lesz kevesebb így a zaj a telefonban, ha a másik fülünkbe továbbra is ömlenek a hangok a külvilágból. Ez valóban így van, de szerencsére az agyunk úgy van megszerkesztve, hogy nem jelent neki nehézséget elkülöníteni a két fülünkbe érkező zajokat, vagyis könnyedén tudunk csupán az egyik fülből jövő hangra koncentrálni.

Következésképpen, ha legközelebb ilyen helyzetbe kerülsz, akkor ne a túlsó füledet tapaszd be, hanem takard le inkább a kezeddel a mikrofont, és így jobb eredményt fogsz elérni.

„Praktikus életvezetési tanácsok” című különkiadásunkat hallották. :)

 

Az alábbi rövid videón a készítők útbaigazítást kérnek az utcán járókelőktől. Miközben a segítőkész megszólított magyarázza az utat, váratlanul egy nagy képet cipelnek el közöttük, a kép takarásában pedig kicserélik az addigi kérdezőt egy másik emberre. Mi történik ezután?

A kísérletek szerint a megszólítottak 50%-a nem veszi észre, hogy a kép elvitele után már mással beszél, és magyarázza tovább lelkesen az útirányt. Könnyítésképpen a készítők kopasz emberrel váltottak fel egy hajas embert, de ezt sem vették észre. Lófarkas ázsiai nővel egy rövid hajú férfit. Ez is egykutya volt. A végén a fehér fickót egy szurokfekete négerrel váltják fel, de a magyarázó ettől sem zavartatja magát.

A Youtube nem engedte beágyazni, ezért kattintsatok ide a videó megnézéséhez.

Ha az utcán váratlanul az orrom alá nyomnak egy térképet, akkor többnyire én is inkább arra koncentrálok, de az elején azért szoktam egy pillantást vetni a kérdezőre. Lehet, hogy az agy ilyenkor tudja, hogy soha többé nem találkozom ezzel az emberrel, és ezért még arra sem veszi a fáradságot, hogy a rövid távú memóriában eltárolja az arcát? Kár, hogy eleve ritkán szoktak leszólítani útbaigazításért, böhöm képeket pedig még ritkábban szoktak ilyenkor elcipelni közöttünk. Kíváncsi lennék, hogy én is beugranék-e. :)

 

Penrose-tól A császár új elméjét olvasgatom mostanában, és egyik helyen a szerző azt feszegeti, honnan származik a tudatosságunk, a személyiségünk. Pusztán az agyunk felépítéséből adódik?

A konkrét példa, amit felhoz, a teleportációhoz kapcsolódik. Tegyük fel, hogy a technika eljut egy olyan szintre, hogy feltalálnak egy olyan gépet, amibe csak be kell lépni, és egy szempillantás alatt a világ egyik másik helyén találjuk magunkat. Azt is tételezzük fel, hogy a technika már teljesen kiforrott, vagyis nem fordul elő olyasmi, hogy a célállomásra érkezve a lábunk helyén a kezünket találjuk, vagy valami olyan bizarr dolog történik velünk, mint amilyet az ismeretlen költő már megénekelt a Galaxis útikalauzban:

Teleportáltunk az egyik éjjel,
Én, meg Tony, meg Mary, szegény,
Mary a mellét Tonynak adta,
S püspökfalatját kaptam meg én…

A teleportáció a gyakorlatban úgy működne, hogy az embert lebontják az indulási helyen, és a pontos másolatát felépítik a célállomáson. Vajon ebben az esetben a másolat ugyanaz az ember lenne? Az Énünk, a személyiségünk pusztán az agyunk szerkezetéből adódik, és ha készülne rólunk egy tökéletes fizikai másolat, akkor a másolat ugyanazzal a tudattal rendelkezne, mint az eredeti? Vagy esetleg van még valami plusz, amit a fizikai lemásolás nem tudna átvinni?

Ezen a problémán még mindig filozofálnak a tudósok, úgyhogy itt sem fogjuk megoldani, viszont a teleportáció kapcsán adódik egy másik kérdés, hogy amennyiben a technológia megbízhatóan működne, akkor az emberek elfogadnák-e, hogy az utazáshoz az addigi példányuknak meg kell halnia, és csak a másolat élne tovább? Bevállalnánk-e a kényelmes utazásért cserébe a folytonos meghalást, és újrateremtődést? Mert az ugye problémákat okozna, ha két teljesen egyforma ember létezne a világban. Kié a lenne pénze? A felesége? Az állása?

A Star Trek egyik epizódjában történt ilyen, amikor egy problémából kifolyólag a teleporter nem semmisítette meg Riker kiinduló példányát. Az epizód végén a szituációt úgy oldották meg, hogy az egyik példány másik nevet vett fel, és egy másik űrhajóra vezényelték, vagyis a valóságban elváltak az útjaik.

Ezzel kapcsolatban felmerült bennem a kérdés, hogy ha előadódna egy ilyen helyzet, akkor az ember könnyen megegyezne saját magával? Más emberekkel nehéz kérdésekben nem egyszerű dűlőre jutni, de mi van, ha saját magaddal kell egyezkedned, aki pontosan olyan, mint te, minden tekintetben? Vajon ez megkönnyítené a döntést? Vagy éppen ellenkezőleg, sokkal nehezebb lenne eldönteni, hogy melyik példány tartsa meg az ember addigi helyét a társadalomban, és ki legyen az, aki elbujdosik a világ másik végére, hogy ne okozzon felfordulást a másodpéldányával a korábbi környezetének?

Ki-ki belegondolhat, hogy egy ilyen esetben könnyedén dűlőre jutna-e önmagával. Én hajlok arra, hogy könnyen megegyeznék magammal, de lehet, hogy túl optimista vagyok. :)