Agyvihar

Nemrég a New Scientist-ben olvastam egy cikket arról, hogy az emberek szívesen áldoznak akár a saját pénzükből is arra, hogy megbüntessék azokat, akik nem viselkednek etikusan a többiekkel, de erről már itt is volt szó, ezért nem is vesztegetnék sok betűt rá. Az viszont elgondolkoztatott, hogy vajon honnan tudjuk, hogy mi a rossz? Honnan tudjuk, hogy mit kell megbüntetni?

Ezzel kapcsolatban alapvetően két megközelítés van. Az egyik az erkölcsi abszolutizmus, ami szerint vannak bizonyos cselekedetek, amelyek minden körülmények között erkölcstelenek, és ezek bele vannak huzalozva a természetbe (akárcsak a matematika törvényei), így mindenki fel tudja ismerni őket. Ezek szerint például az emberölés minden körülmények között erkölcstelen. De vajon erkölcstelen-e az emberölés, ha például egy terroristát kell megölni, aki fel akar robbantani egy csomó embert? Az erkölcsi abszolutisták szerint igen. A józan paraszti ész nem biztos, hogy ezt mondaná.

A másik megközelítés az erkölcsi relativizmus, ami szerint nincsenek ilyen univerzális erkölcsi törvények, minden csak a helyi szokásoktól, kultúrától, neveléstől, helyzettől függ. Eszerint például a kannibálok között felnövő kannibálgyerekben, aki egész életében azt látja, hogy minden este másik járókelő fekszik a tányéron, fel sem merül, hogy ebben bármi erkölcstelen lehetne, hiszen erre nevelték, erre állt be az agya.

Reálisan szemlélve a relativista felfogás a valószínűbb: az ember formálható, bármilyenné lehet tenni, és csupán a neveléstől függ, hogy mit fog jónak vagy rossznak gondolni. Az erkölcsi relativizmus kissé riasztó abból a szempontból, hogy ezek szerint bármire rá lehet venni az embereket, és egy abszolút erkölcsi mérce hiányában még csak fel sem vetődik bennük a kétely tetteik erkölcsösségével kapcsolatban. Amit a helyi kultúra, a helyi vezetők mondanak, az lesz a helyes.

Ehhez kapcsolódva ajánlok egy zseniális BBC dokumentumfilmet, A csapdát Adam Curtis-től (1. rész, 2.rész, 3.rész). Akit érdekel a pszichológia, a tömegmanipuláció, és az, hogy kedves vezetőink hogyan terelgetnek minket, ne hagyja ki.

Sajnos angolul van, ezért a megtekintéséhez bírni kell a nyelvet. Nem tudom, hogy létezik-e hozzá magyar felirat, mint például a Zeitgeist-hez pedig sokkal tanulságosabb, mint az utóbbi. Több benne a tartalom, és kevesebb az összeesküvés-elmélet. Mondhatni maximum íz, no cukor. :)

 

Az egyik nap valahogy odatévedtem a Wikipédián a legöregebb fák listájára, ahol megtudtam, hogy a jelenlegi csúcstartó 4800 éves, ami meglehetősen szép kor. Amikor ez a fa nőni kezdett, még a bronzkorban járt a világ, a sumérok és az akkádok harcoltak egymással, piramisok épültek, és itt Európában még jórészt újkőkoriak voltunk . Persze ez a 4800 év csak hátulgombolóskor bizonyos növénycsoportokhoz képest, amelyek közül egyeseknek a korát 80000 évre becsülik.

A listából az is kiderül, hogy a legöregebb fa 1964-ig a Prometheus nevű volt a maga 5000 év körüli korával. Abban az évben egy a kis jégkorszak klímaviszonyainak tanulmányozásával foglalkozó egyetemi hallgató évgyűrűs kormeghatározást végzett a környék fáin a kutatásaihoz. A Prometheusra is rátalált, de nem tudott a mintavételező fúróeszközével kormeghatározást végezni rajta, ezért a helybeli erdészet képviselőivel karöltve kivágták a fát, amin így már kényelmesen lehetett tanulmányozni az évgyűrűket.


 

Sajnos az csak utólag derült ki, hogy ez volt a világ legöregebb ismert fája. Az külön sajnálatos, hogy a kis jégkorszak, amit a kutató tanulmányozott legfeljebb 600 évvel ezelőtt kezdődött, ezért egy 5000 éves fa ledöntése az ügy érdekében apró túllövés volt a célon.

A fenti eset egy másik hasonló esetet is eszembe juttatott, ami emberrel történt meg: egy 111 éves nőt lincseltek halálra nemrég Kenyában, mert boszorkánynak hitték. Érdekes a párhuzam a fával. Éldegél egy élőlény, szerencsésen megúszik betegségeket, háborúkat, viharokat, baleseteket, mindent, matuzsálemi kort él meg, és erre banális módon úgy kell elpusztulnia, hogy jönnek a fiatalok, és tudatlanságból egyszerűen kinyírják.

 

A születési rendellenességekre az ember többnyire borzadva gondol, és nincs ez másképpen az összenőtt ikrekkel sem. Ehhez képest nekem kellemes meglepetés volt, hogy az alábbi lány (lányok) mennyire normális életet élnek, és hogy a környezetük milyen jól kezeli a dolgot. A jelek szerint egész jól elvannak:



Mindig érdekelt a probléma, hogy ilyenkor ki irányítja a testet, és ennél a konkrét esetnél erre is választ kaptam: mindegyik a saját felét irányítja, vagyis a saját kezét és lábát, és a saját testfelén érzi az ingereket. Ezt figyelembe véve elismerésre méltó, hogy tudnak biciklizni, sőt a jogosítványt is megszerezték. Nem semmi csapatmunkára, koordinációra lehet szükség a vezetéshez, ha az egyik ember a kormány egyik felét fogja, a másik pedig a másikat. A jogosítvány megszerzésénél mellesleg a Wikipédia oldaluk szerint kétszer kellett vizsgázniuk írásban és gyakorlatban is, mindkét ikernek külön, ami a gyakorlati résznél legalábbis felesleges bürokráciának tűnik.

A két ember eltérő személyiség. Más az ízlésük, az egyik a matekban jó, a másik a fogalmazásban, más ételeket szeretnek, stb. Ez sem lehet könnyű dolog, már csak a párkapcsolatot tekintve sem, ugyanis a videóban erről a témáról is beszélnek. Meg akarnak házasodni, és gyereket is akarnak, ami hármasban nem kis kihívás lesz, tekintve, hogy sokszor még két embernek is elég nehéz megtalálnia az összhangot. Például szolgálhatnak majd a „normális” embereknek, ha összejön nekik.

Az egészben leginkább az nyűgözött le, hogy az emberek mennyire tudnak alkalmazkodni az ilyen furcsa szituációhoz is. A film alapján az orvosnál, az iskolában, és egyéb helyeken a többiek láthatólag napirendre tértek a dolog felett. A jelek szerint minden csoda tényleg csak három napig tart, még az ekkora csoda is. Ha egy idegen vetődik arrafelé, és megkérdez egy helybelit, hogy „Mondja csak, tényleg egy kétfejű lányt láttam elmenni ott az utcán?”, akkor valószínűleg azt a választ kapja, hogy „Kétfejűt? Az is valami? Nálunk ez nem újdonság. Majd akkor szóljon, ha egy háromfejűt lát.” :)

 

Ma láttam az egyik hírmegosztón egy érdekes videót, amire jól illik a bejegyzés címe, amit persze csak kölcsönvettem Anti bácsitól. Peter Schiff tart rajta előadást, aki jó előre megjósolta a gazdasági válságot, amiért annak idején szabályosan körberöhögte a többi szakértő a különböző műsorokban. Ebben az előadásban a jövőről beszél nagyon világosan és egyértelműen:



A gazdaság iránt kevésbé érdeklődő olvasóknak röviden összefoglalom a lényegét: Mostanában azt halljuk, hogy megindult a gazdasági kilábalás a világban, és bár lesznek még problémák, de fokozatosan javulni fog a helyzet. Peter Schiff ezzel szemben azt állítja, hogy a válság drasztikus része még hátra van. Ahogy ő fogalmaz: amit eddig láttunk, az csak a nyitány volt, most jön az opera. Persze elsősorban Amerikáról beszél, de ha Amerika megszenved valamit (elszabaduló inflációt emleget, és sorokat az üzletek előtt), akkor azt mi is meg fogjuk érezni.

Jobb nekem most így, hogy megnéztem ezt az előadást? Nem lett volna jobb elhinni a megnyugtató szavakat, hogy bölcs vezetőink jelentős tudásukat latba vetve már a megoldás felé haladnak? Ide azzal a parazitával! :)

 

A minap fejeztem be Passuthtól az Esőisten siratja Mexikót, amiből elég jó képet lehet kapni arról, hogyan hódított meg Cortez 300 zsoldossal egy egész birodalmat. Érdemes elolvasni, bár a könyv jórészt Cortez-apológia. A szerző láthatóan kedveli a kalandort, és hajlamos elnézni neki a népirtást és a rablásokat, mert szerinte csak az ambíció tengett túl abban a drága emberben, de azért alapvetően jó fiú volt.

Na nem mintha az aztékok ártatlan báránykák lettek volna, hiszen az emberáldozattal mindig is bőségesen éltek. Most éppen O’Connell-től olvasom A kard lelkét, ami nagyon olvasmányosan, és lebilincselően ír a háborúskodás fejlődéséről. Nála olvasható az a példa, miszerint Huitzilopochtli templomának 1487-es felszentelésekor az aztékok 20000 embert áldoztak fel az ünnep alkalmából. Az áldozatok négy, egyenként három kilométeres sorban csoszogtak a templom felé, a papok pedig fanatikus sportemberekhez hasonlóan pihenés nélkül ölték őket, és vágták ki a szívüket napokon keresztül.

Az azték források egy helyen 80400 ember feláldozásával büszkélkednek, de a történészek szerint ez a szám túlzó, mert logisztikai szempontból nehezen elképzelhető ennyi áldozat rituális kivégzése 4 nap alatt. Azért ezek a történészek is érdekes emberek lehetnek, hogy azt kalkulálgatják, hány embert lehet kivégezni ennyi és ennyi idő alatt. Ha az aztékok korában éltek volna, akkor szinte látom őket magam előtt, ahogy kormányzati tisztviselőként tervezgetik az esemény lebonyolítását.

O’Connell könyve egyébként megerősített abban a feltételezésemben, hogy egy múltbeli csatában az ember akkor is könnyen elhalálozhatna a sebeitől, ha nem szenvedne halálos sérülést. Az ókorral kapcsolatban írja, hogy az akkori harcokban a résztvevők jelentős része nem a csatában hullott el, hanem utólag, a sebesülések miatti triviális fertőzésekben. Orvosi ellátás akkoriban a közharcosoknak nem is járt, csak a vezéreknek, ami azért ironikus, mert az egyszerű harcosok ezzel jobban is jártak, tekintve, hogy a korabeli kezdetleges orvostudomány általában többet ártott a betegnek, mint használt.

Mindkét könyvet ajánlom elolvasásra, de A kard lelkét különösen. Persze csak akkor, ha a kedves olvasót, nem zavarják a mészárlások, és az, hogy térdig kell gázolni a halottakban. A szerző több helyen is megjegyzi, hogy a háborúnak sokszor fontos szerepe volt, mert a termelési módszerek fejlődéséből következően a népesség többször is gyorsan megugrott, és ilyenkor kellett az új élettér. A hadsereg megindult tehát meglátogatni a szomszédokat, és ha sikerült legyőzni őket, akkor megoldódott a hely szűkösségének kérdése, de ha nem, akkor is, mert jó sokan ott maradtak a csatatéren, és a hazatérők otthon máris tágasabb körülmények között találták magukat. Ezen a ponton kicsit elmerengtem azon, hogy anyabolygónk népességnövekedését elnézve mi is egyre szűkösebben leszünk itt, és vajon mennyi idő kell ahhoz, amíg hozzánk is bekopogtat majd valaki azzal, hogy kellene neki egy kis élettér.

Utóirat: A bejegyzés címe nem saját találmány, hanem idézet egy nagy hatású számítógépes játékból. Akik hozzám hasonlóan számítógépes játékokon nőttek fel, azok bizonyára kapásból tudni fogják, hogy honnan származik az idézett szöveg. :)

 

Sokszor meglepődöm azon, hogy Amerikában mennyire próbálják a nép fejébe verni a fogselyem használatát, ami persze nem azt jelenti, hogy sokan használnák, de legalább tudnak róla, nálunk meg legtöbben csak a fogkeféig jutnak el. A fogorvosok közül, akikkel találkoztam, eddig csak egyetlenegy említette nekem a fogselymet. Neki mellesleg olyan szemei voltak a maszk fölött, amikor fölém hajolt, hogy egyből elvarázsolt, de sajnos ez valami egyetemi klinika volt, és egy rakat másik orvos is ácsorgott a helyiségben, úgyhogy sajgó foggal és szívvel, és fogorvos barátnő nélkül kellett távoznom, túl lámpalázas lévén közönség előtt randira hívni őt.

De most nem a szépszemű fogorvosnőkről akartam írni, hanem a helyes fogmosásról, amiről most olvastam éppen egy tanulságos cikket. Ha a hagyományos módszerrel vízszintesen mozgatod a kefédet, és csak suvickolsz, akkor nem sok hatást érsz el, ha pedig fogkő is kialakul a fogadon, akkor cikk szerint bizonyos lehetsz abban, hogy csak megjátszod a fogmosást.

Itt most akartam tenni egy megrovó megjegyzést arról, hogy ismertem valakit, aki reggel mindig étkezés előtt mosott fogott fogat, és hogy ez milyen hülyeség, hiszen így egész nap benne marad az ételmaradék a fogakban. Azért előtte tudatos netpolgárként megeresztettem egy Google keresést, aminek az eredménye egy váratlan jó tanács volt, miszerint „A fogmosásra inkább étkezés előtt kerítsen sort”… Utálom, hogy a neten mindenre, és mindennek az ellenkezőjére is lehet példát találni.

Akkor ehelyett inkább leírom azt, hogy néhány barátommal egyszer jól szórakoztunk azon, amikor egy középkori filmben tökéletes fogsorú parasztokat láttunk: biztos sok gondot fordítottak akkoriban a fogápolásra, ahogy a higiénia egyéb aspektusaira is, és nem rohadó fogaik voltak, hanem tökéletesen karbantartott agyaraik. Erre fel nemrég olvastam valahol, hogy a kiásott középkori csontvázakon meglepően ép fogsorokat találtak, nem pedig azt a szúvas fogtengert, amire a felvilágosult modern ember számítana. Kiderült, hogy mivel akkoriban a cukorfogyasztás nem volt jellemző a köznépre (vélhetően a borsos ára miatt), ezért a parasztok helyette inkább zöldséget ettek, és sok tekintetben sokkal jobb fogaik voltak, mint manapság a sütit habzsoló, fogait édességgel rohasztó átlagembernek. Ilyenkor azért elgondolkodom, hogy mennyire lehet igaz az a középkor-kép, ami a fejünkben él, és mennyi belőle a kitaláció, amit a történelmi filmek hegesztettek a fejünkbe.

Na, ennyit a fogakról. Nem kell aggódni, nem fogunk ezentúl átmenni szájápolási-tanácsadó blogba, ez csak egy pillanatnyi szeszély volt. De akik hosszabb ideje követik a blogot, azok már úgyis tudják, hogy ebben a blogban egyetlen kiszámítható dolog van: az, hogy a témaválasztás teljesen kiszámíthatatlan. Néha még engem is meglep. :)

 

Van az Origón egy interjú Hámori Gabriellával, amin belül érdekes ötletként felteszik neki az Eysenck-féle személyiségteszt kérdéseit. A válaszai közül leginkább az lepett meg, hogy a „Gyakran érzed nagyon unalmasnak az életet?” kérdésre kapásból igennel felelt. A kívülálló azt hinné, hogy a színészek élete mozgalmasabb és érdekesebb, mint az átlagemberé, hiszen folyton más emberek bőrébe bújhatnak, erre Gabi egy csapásra romba dönti a romantikus elképzeléseimet. :)


 

Nemrég arról beszélgettünk egy barátommal, hogy mennyivel könnyebb élete van az egyszerű embereknek. Nyilván kevesebbet agyalnak a dolgokon, nem törik a fejüket hiábavaló problémákon (például, hogy mi az élet célja és hasonlók), ehelyett az egyszerű örömöknek élnek, és jóval kevesebb dolog jut az eszükbe, ami miatt aggódni lehet.

Megoldásként arra jutottunk, hogy butábbnak kellene lenni, de ez nehéz ügy, hiszen ahogy szegény Ádám szeméről is lehullott a hályog, amikor beleharapott a végzetes almába, és nem tudott újra a régi ártatlan önmaga lenni, úgy az értelmesebb ember sem hajíthatja el agya feleslegesnek ítélt részét, hogy utána a buta emberek boldog, önfeledt életét élhesse.

Aztán eszembe jutott egy cikk, ami éppen idevágott, ugyanis arról szólt, hogyan változtatja meg az emberek viselkedését egy parazita, ami macskákon tenyészik. A parazita életciklusának két fázisa van: az egyik csak macskafélékben tud végbemenni, míg a másik bármilyen melegvérű állatban. Ha például egy patkányba kerül a parazita, akkor arra törekszik, hogy eljusson egy macskába, hogy ezzel teljesíthesse az életciklusát. Ennek érdekében módosítja a patkány viselkedését, például úgy, merészebb legyen, és többet lófráljon macskák közelében. A macska elkapja a patkányt, megeszi, a parazita pedig szépen áthajózik a cirmosba, és ott beteljesíti az életcélját.

A szóban forgó élősködő az emberre hasonló hatással van, bár a macskával nem tud megetetni minket. A vizsgálatok szerint a parazitával fertőzött nők kedvesebbek, kiruccanósabbak és figyelmesebbek lesznek, a férfiak viszont kevésbé intelligensek és unalmasak. Megvan tehát a válasz a kiinduló problémára: a boldogsághoz kevesebb intelligencia kell, amit a fertőzés biztosít, tehát csak keresni kell egy szimpatikus parazitát, és máris butábbak lehetünk. Legalábbis férfiak esetében ez a helyzet, a nőknek sajnos máshol kell keresni a boldogságot. :)

A cikk egyébként azt feszegeti, hogy ha elég embert megfertőz a parazita, és elkezdi módosítgatni a személyiségüket annak érdekében, hogy eljusson a drágalátos macskájába, akkor elképzelhető-e, hogy egy parazita meg tudja változtatni az emberi társadalmat az egyének viselkedésén keresztül. Azt hisszük, hogy mi vagyunk a teremtés csúcsa, eközben egy parazita úgy módosítgatja az agyunkat, hogy nem is tudunk róla. Már az is elég kínos, hogy csupán bábfigurák vagyunk a kukorica globális játszmájában a többi növény ellen, erre itt van még ez is. :)

 

A minap jógázás közben találkoztam az alábbi pózzal, ami nem is olyan nehéz, mint amilyennek látszik. Nekem elsőre sikerült. Gondoltam, megosztom a lent beágyazott videót a számítógépüknél görnyedő sorstársaimmal, hogy nekik is lehessen részük ebben a könnyen elérhető sikerélményben. Ha nem szoktad gyakran a kezeiden egyensúlyozni a testedet, akkor itt a lehetőség egy próbára. Azért ne vedd magadat éles tárgyakkal körül amikor próbálkozol. :) Angolosok hallgathatják a magyarázó szövegeket, de a rövid gyakorlatot úgy is lehet követni, ha az ember csak nézi a képeket 5:20-tól:



Akinek sikerült, az írja meg kommentben a tapasztalatait. Akinek nem, az is. :)

 

Az egyik nap a neten böngészgetve újra elém került Manet híres, szabadban csevegős, étkezős festménye:


 

A kép annak idején óriási felháborodást keltett, az impresszionisták ugyanis sorozatosan borzolták a tisztes polgárok kedélyét hasonló mázolmányaikkal. Tisztességben megőszült urak a képek láttán úgy érezték, hogy a személyükben érte inzultus őket, és a sétapálcájukkal hadonásztak a kiállításon felháborodásukban, amikor megpillantották a látható ecsetnyomokat, amiket az új irányzat képviselői szándékosan nem tüntettek el a képről, mert nem akarták a korábbi korok fényképszerű ábrázolásait utánozni.

Persze a fenti kép esetében nem csak ez volt a botrány oka, hanem a pucér nő is. :) A meztelenséget annak idején csak történelmi, allegorikus környezetben volt szokás ábrázolni, realista beállításban nem. Erre nem ott ül egy meztelen nő a parkban, mintha mi sem lenne természetesebb?

A kép mai szemmel nézve elég ártatlan, legfeljebb csak a feministák háborodhatnak fel rajta, hogy miért csak a nő meztelen, amíg a férfiak nyakig be vannak gombolkozva.
Próbáltam belegondolni, hogy manapság mi okozna ekkora felháborodást, de hirtelen semmi sem más nem jutott az eszembe, csak a Hermann Nitsch-féle vérfürdő, ahol leölt állatok vérével öntözött meztelen embereket feszítenek keresztre, de emlékeim szerint még ez ellen sem volt általános közfelháborodás, csak valami politikai célzatú kardcsörtetés.

Lehet, hogy mi vagyunk a csúcspont, ahol már mindent lehet, és szinte lehetetlen megbotránkoztatni az embereket? Vagy lehetne még ezt tovább is fokozni? Elképzelhető egy olyan világ, ahonnan visszanézve például a fenti vérmaszatos Nitsch-performansz annyira ártatlannak fog tűnni, mint amilyennek a Manet-kép körüli felhajtás látszik a jelenből?

Ha így lenne, akkor nem csodálkoznék azon, hogy egyesek inkább a múltba vágyakoznak. A magam részéről inkább abban bízom, hogy a tendencia nem folytatódik, és a jövőből annyira barbárnak fognak látni minket, mint amennyire mi látunk annak bizonyos múltbeli történéseket.

De lehet, hogy naiv vagyok. :)

 

Általában lusta vagyok hosszas ételkészítéssel bíbelődni, ezért gyakran előfordul, hogy tonhal barátommal ülök le vacsorázni, és többnyire csak az egyikünk távozik élve. Ez egyrészt nagyon kényelmes, hiszen a konzervhal instant beleúszik a tányéromba, de mostanában egyre többször olvasom elszontyolodva, hogy az ipari szennyezés hatására nem kívánt változások állnak be a tonhalvacsorában.

A kínai elvtársak ugyanis egyre több szenet lapátolnak az erőműveikbe, hogy valóra váltsák az ipari forradalmukat, a füst pedig az erőművekből elrepül az óceánig, ahol higannyá alakulva felhalmozódik a tonhalakban. Az ilyen halak fogyasztása pedig káros lehet az egészségre, ha az ember túl gyakran invitálja őket a tányérjára. Elsősorban a terhes nőket és a fiatal gyerekeket óvják a fogyasztásától, de felnőttekben felhalmozódva is vezethet nem kívánt hatásokhoz.

Szóval ti is legyetek óvatosak, mielőtt tonhallakomát csaptok. Az egészet igazából csak azért írtam meg, hogy ha egyszer csak a blog nem frissül többé, akkor tudjátok, hogy a higannyal dúsított tonhalak keze van a dologban.

Az egyik este éppen a krokodil könnyezési szokásairól olvasgattam, ahogy más emberek is szokták vacsora után, amikor váratlanul megtudtam, hogy miért beszélünk krokodilkönnyekről, ha valaki bőségesen hullatja a levet a szeméből. A hagyomány szerint a krokodil azért sír, mert így csalogatja magához az áldozatait, illetve egy másik variáció szerint megsiratja azokat, akiket megöl, majd felfalja őket, hogy ne vesszenek kárba.

Ez a könnyezés érdekes dolog amúgy. Az ember az egyetlen lény, akinek nem csak a fizikai fájdalom, hanem érzelmek hatására is potyognak a könnyei. De vajon miért kell a fejünkből folyadéknak folynia, ha szomorúak vagyunk? Mérnöki szempontból nem tűnik túl elegáns megoldásnak, hogy a szemünk extra kenőanyagot termeljen csupán azért, hogy mások is lássák szomorúságunkat. Mintha az evolúció fogta volna az első dolgot, ami a éppen kezébe akadt, és azt kötötte össze a bánat-áramkörökkel.

Vagy ott van a fájdalom, amivel kapcsolatban már Yossarian is megjegyezte, amikor Scheisskopf hadnagy feleségével diskurált az ágyban, hogy miért nincs inkább mindenkinek egy lámpa a homloka közepén. Az is ellátná a jelzőfunkciót ugyanúgy, és nem kellene az embernek kínok között fetrengenie, ha valami éppen komolyabban elromlik a porhüvelyében.

Ilyen kérdések leginkább akkor szoktak felmerülni bennem, ha az intelligens tervezésről olvasok, ami ugye azt propagálja, hogy a világ nem alakulhatott ki magától, ehhez feltétlenül szükség volt egy intelligens tervezőre. Ha a fenti példákat nézzük, akkor a tervező semmi esetre sem lehetett nagy művész, inkább amolyan kelletlen mesterember, aki gyorsan összecsapja a munkát, és alig várja, hogy vége legyen már a munkaidőnek.

Az intelligens tervezésre Richard Dawkins azt mondta, hogy nem más, mint csupán egy gondolatblokkoló klisé. Ebben van igazság, és Dawkins természetesen rosszallóan mondta ezt, de az efféle blokkolást éppenséggel lehet hasznos dolognak is tekinteni. Aki leblokkolja a csapongó gondolatait azzal, hogy valaki teremtett minket, nem fogja a fejét feleslegesen törni olyan dolgokon, hogy miért vagyunk itt, mi a célunk az életben és hasonlók, hiszen a válaszok megvannak a Bibliában vagy egyéb helyeken, és az ember nyugodtan koncentrálhat arra, hogy minél teljesebb életet éljen, nem kell hiábavalóan gyötrődnie a lét kérdésein.

Egész csábító a gondolat. Amúgy is túl sokat agyalok. Lehet, hogy én is boldogabb lennék, ha felcsapnék az intelligens tervezés élharcosai közé? Még gondolkodom rajta. :)

 

Az egyik ismerősöm nagyon egészségesen él. Sokat sportol, meditál, és odafigyel arra, hogy mit eszik. Főleg ez az utóbbi aspektus szembetűnő nála, mert ezt a munkahelyen is meg tudtam figyelni. Biopiacon vásárol, teljesen naprakész táplálkozási kérdésekben, tudja, hogy mi milyen problémákat okozhat, mit kell elkerülni, stb. Vegetáriánus. Az ételét saját maga készíti, és otthonról hozza be a munkahelyre. Nem eszi az üzemi kosztot. Szemmel láthatóan rengeteg energiát fektet a helyes táplálkozásra, és vitán felül kicsattan az egészségtől.

Kicsit irigylem ezért, de időnként kételyeim is vannak. Ha az ember ennyi időt szán arra, hogy egészséges legyen, akkor nem lehet, hogy emiatt sok mindent elmulaszt az életben? Akár a ráfordított időt nézzük (ezzel az erőfeszítéssel például már megtanulhatott volna több idegen nyelvet), akár az elmulasztott bűnös élvezetek hiányát. Én is törekszem arra, hogy ne romboljam a testemet, de az ilyen mértékű egészségfanatizmus még nekem is sok egy kicsit.

Lehet, hogy mégis neki van igaza? Elvégre az egy dolog, hogy az ember kiéli magát, amíg lehet, de megéri ezért súlyos egészségügyi problémákat kockáztatni később? A kérdés persze fordítva is feltehető: megéri az embernek a jelenben szigorú elveket kényszerítenie magára egy bizonytalan jövő érdekében? Hiszen mit érek az egészséges életmódommal, ha elüt egy autó 45 éves koromban, vagy kiderül, hogy valami súlyos genetikai eredetű betegségben szenvedek? Nem jobb lett volna kiélvezni kötöttségek nélkül az életet, amíg módom volt rá?

Tervezzünk előre évtizedekre? Vagy ez botor gondolat, mert a jövő úgyis annyira bizonytalan, hogy senki sem tudja megmondani, mi lesz 20-30 év múlva? Jobban belegondolva mind az optimizmus, mind a pesszimizmus azt sugallja, hogy érdemesebb átadni magunkat a ma élvezetének. Elvégre, ha optimisták vagyunk, akkor alapozhatunk arra, hogy évtizedek múlva az orvostudomány sokkal fejlettebb lesz, és egyszerűen kigyógyítanak majd a mai élvezetek káros következményeiből. Ha pedig inkább a pesszimizmusra hajlunk, akkor gondolhatjuk azt, hogy hiába próbálok ma mindent megtenni az egészségemért, hiszen alig tudunk valamit a testünkről, és amire ma azt mondják, hogy egészséges, arról évtizedek múlva lehet, hogy az ellenkezője fog kiderülni. Akkor miért ne tobzódjunk inkább? Utánunk a vízözön.

Nem egyszerű dilemma ez. Én jelenleg inkább egészséges életmódot folytatok, de lehet, hogy jobban járnék, ha inkább az egyik tivornyából a másikba ugranék. Carpe diem! :)

 

Vagy mégis? Mongóliában még ez is megesik. A farkas érzi a veszélyt, és ezért felhúzza a nyúlcipőt (nem képzavar ez? :), de légi úton rövidebbek a távolságok, így a sas egy-kettőre elkapja farkas koma grabancát, és nem is engedi el mindaddig, amíg a gazdája oda nem ér, és ki nem gyógyítja az életből a farkast:



Sajnáltam szegény négylábút, ahogyan hiába próbált menekülni. Én a farkasokkal vagyok. :)

 

Mostanság Stephen Law Filozófia című könyvét olvasgatom, amit melegen ajánlok mindenkinek, akit érdekel a téma, de irtózik a száraz irományoktól. Ez a könyv nagyon lazán, könnyen fogyasztható formában ad áttekintést a fontosabb felvetésekről úgy, hogy még az átlagembernek sem akad torkán a tartalom.

Law okos fickó, ezért rákerestem a blogjára, hogy miket írogat még a könyvein kívül. A legutóbbi bejegyzése arról szólt, hogy vajon erkölcsös dolog-e gyerekeket a világra hozni. Elvégre a világunk a jó dolgokon túl tele van fájdalommal, rettegéssel, szomorúsággal, halállal. Milyen alapon teszünk ki valakit ennek a megkérdezése nélkül? Erkölcsös dolog ez?

Tegyük fel, hogy a szülők nem pusztán önös érdekből cselekszenek, vagyis nem kizárólag azért hoznak létre utódot, hogy nekik maguknak örömük teljen benne, illetve legyen majd, aki gondoskodjon róluk öregkorukban. Ebben az esetben nyilván azért vállalnak gyereket, mert úgy gondolják, hogy az neki is jó lesz. Erről az Aranyszabály jut az eszembe, ami ugye úgy szól, hogy „Bánj másokkal úgy, ahogy veled szeretnéd, hogy mások bánjanak”. Az életben sok rossz dolog van, de sok jó is, ezért inkább szülessen meg az a gyerek, ahogyan én is megszülettem, hátha összességében több jót fog kapni, mint rosszat.

Az Aranyszabályt persze sok kritika érte, például George Bernard Shaw részéről, aki a következő variációval állt elő: „Ne bánj másokkal úgy, ahogy veled szeretnéd, hogy bánjanak, mert lehet, hogy nekik más az ízlésük.” Ebből következik az Aranyszabály célszerű módosítása: „Bánj másokkal úgy, ahogy ők szeretnék, hogy bánjanak velük”. Vagyis a másik szempontja legyen az elsődleges vezérlőelv. Így viszont megint visszajutunk oda, hogy a megszületendő gyerek véleményét előzetesen ki kellene kérni, hogy szeretne-e egyáltalán megszületni, de ha ez nem lehetséges, akkor mi az erkölcsileg elfogadható válasz a dilemmára?

A filozófusokban azt kedvelem, hogy nem félnek feltenni ilyen kérdéseket. Az előző bejegyzés kapcsán azt is lehetne mondani, hogy nekik sikerült megőrizniük a korlátok nélküli gondolkozás képességét. Aki viszont a fentieket olvasva esetleg megbotránkozott a felvetésen, vagy úgy gondolja, hogy ilyen dolgokon értelmetlen gondolkozni, az eltöprenghet azon, hogy hol veszíthette el útközben a saját gondolati szabadságát. :)

 

Nemrég hallottam egy sztorit Sir Ken Robinson egyik előadásában a gyermeki kreativitásról:

Egy hatéves kislányhoz rajzórán odament a tanár, és megkérdezte, mit akar rajzolni. „Istent fogom lerajzolni” – válaszolta a gyerek. „De hát senki sem tudja, hogy Isten hogyan néz ki” – mondta a tanár. Mire a gyerek: „Hamarosan megtudják.”

A történet jól példázza a felnőttek behatárolt gondolkodását, és a gyerekek szellemi szabadságát. Maga az előadás egyébként arról szólt (humorral bőségesen megtűzdelve, ajánlott anyag angolosoknak), hogyan öli ki a mai oktatási rendszer a gyerekekből ezt a korlátlan gondolkodást, és hogyan nevel belőlük korlátok között gondolkodó felnőtteket.

A gyerekeket még nem zavarja, ha nem tudnak valamit, vagy ha mások azt mondják valamire, hogy nem lehetséges. Próbálkoznak, és nem félnek attól sem, hogy esetleg hibáznak.

Mi ebből a tanulság? Ha te is szeretnél kreatívabb lenni, akkor próbálj minél inkább olyan lenni, mint a kislány, aki akár Istent is lerajzolja, még ha a bamba felnőttek értetlenkednek is. :)

 

Van ugye az a közismert elmélet, miszerint a Földön bárki összekapcsolható bárkivel átlagosan legfeljebb 6 lépésben az ismerőseiken keresztül. Az már kevésbé ismert, hogy a gondolatot elsőként Karinthy Frigyes vetette fel, akire ezért is méltán büszkék lehetünk.


 

Nemrég megvizsgáltak 30 milliárd MSN beszélgetést, amelyek 250 millió ember között zajlottak, és az eredmények visszaigazolták az elméletet. Az MSN forgalmon végzett számítások szerint átlagosan 6,6 lépésben valóban összekapcsolható bármely két ember a világon (legalábbis, ha a számítógépet használó népességet tekintjük).

Érdekes a gondolat, hogy ezek szerint elképzelhető, hogy tőlem például Obamáig 6 lépésben el lehet jutni. Mondjuk a szomszédasszony fiának van egy ismerőse Kanadában, aki néha átruccan a haverjához Amerikába, aki viszont rokona az Obama ajtaja előtt posztoló biztonsági embernek. Kicsi a világ. :)

 

Éppen Irakkal kapcsolatban olvasgattam a neten, amikor belefutottam egy manapság aktuális témát boncolgató videóba, amin egy újságíró önként aláveti magát a „waterboarding” nevű vallatási módszernek. Ez az a technika, amit az Irakban elfogott ellenséges harcosokon alkalmaztak/alkalmaznak az amerikaiak (és vélhetően mások is, akikről nem tudunk), hogy információt nyerjenek ki belőlük.


 

A módszer lényege, hogy a célszemélyt háton fekve lekötözik egy enyhén lejtő felületre (a feje van lejjebb), majd az arcát letakarják egy nejlon- vagy rongydarabbal, és vizet csorgatnak rá. Az alany ettől úgy érzi, mintha víz alatt fulladozna, és halálfélelme van, mert nem tud levegőt venni az arcán lefolyó víztől.

A videón a riporter arra vállalkozik, hogy aláveti magát az eljárásnak, azzal az elhatározással, hogy legalább 15 másodpercig bírni fogja, hiszen egy percig víz alatt is vissza tudja tartani az ember a lélegzetét. A vallató egy fémhengert ad a kezébe, amit elejtve jelezheti, ha nem akarja tovább folytatni. Angolosoknak érdemes végignézni az előzetes beszélgetést is, ahol a hatásmechanizmus biológiai aspektusait is elmagyarázzák. A többiek tekerjenek el 2:30-ig a demonstráció kezdetéhez.



A látvány kívülről egészen ártatlan. Nem hasonlít azokhoz a vallatási jelenetekhez, amiket filmen látva az ember szinte a saját bőrén is érzi a gyötrelmeket. Az eredmény mégis elég messze van a 15 másodperctől. A hírek szerint a CIA vallatói közül, akik saját magukat is alávetették a módszernek, senki sem bírta 14 másodpercen túl.

A kísérlet kezdete előtt a maszkos szakember azt magyarázza, hogy szerinte ez nem kínzás, mert nincsen vér, nem sérül meg az alany. Ez egyrészt igaz, és más brutálisabb módszerekkel összehasonlítva elsőre tényleg szinte humánusnak tűnik. Viszont ez az érvelés úgy veszi, hogy a lelki szenvedés kevésbé árt az áldozatnak, mint a test sanyargatása, ami azért eléggé vitatható álláspont.

Dick Cheney, a volt amerikai alelnök, nagy híve a módszernek mondván, hogy ha hozzáértők alkalmazzák, akkor biztonságos, és hasznos információkat lehet vele kinyerni a foglyokból. Egyszer igazán Dick is alávethetné magát az eljárásnak, hogy tudja, milyen is átélni ilyesmit. Szívesen megnézném, hogy utána mit mondana róla.

Mindenesetre érdekes erkölcsi kérdés, hogy amennyiben az emberiség nem hajlandó lemondani az ellenséges harcosok vallatásáról, akkor a civilizált ember számára egy ilyen módszer elfogadhatóbb-e, mint valamilyen más változat, ami fizikailag is kárt tesz a fogolyban.

 

Eléggé közismert, hogy bár a bolha lábai vékonyabbak egy emberi hajszálnál, de mégis súlyának 700-szorosát tudja elhúzni, és 60-szorosát felemelni. Élelmes emberek erre a tényre alapozták régen a megélhetésüket bolhacirkusz formájában.

De mit is csináltak ezek jószágok a cirkuszban? Hintót húztak, vívtak, zenéltek, fociztak, zsonglőrködtek, kötéltáncoltak, és így tovább. Az idomítás első lépéseként zárt üvegcsében tartották őket, hogy szokjanak le az ugrálásról, majd amikor ez megvolt, akkor vékony aranydrótot kötöttek a nyakukra póráznak, ami azután egész életükben rajtuk maradt. Nem lehetett éppen ideális bolhaélet, nem igaz?

Ezután a kocsihúzó bolhát testéhez képest böhömnagy hintó elé fogták, és húzatták vele. Más bolhák zsonglőrködtek, vagy fociztak, amire úgy sikerült megtanítani őket, hogy számukra taszító anyaggal, pl. kámforral itatták át a labdát, amit a bolha kétségbeesetten próbált eltuszkolni magától, azt a hatást keltve, mintha lelkesen focizna a haverokkal. A zenekari bolhák alatt melegíteni kezdték a padlót, a melegtől szabadulni szerettek volna, de nem tudtak, mert odaragasztották őket a földhöz, így látszólag átéléssel játszottak a hangszereiken, pedig csak kapálóztak a nyomorultak.

Íme egy rövid videó munka közben mutatványos bolhákról:



Elég szívszorító látvány a küszködésük, nem? Vagy csak én lennék túl érzékeny lélek, hogy részvétet érzek nyamvadt bolhák iránt?

Tudnak egyáltalán a bolhák szenvedni? Zavarja vajon őket, hogy nem a mezőn ugrálnak, hanem aranylánccal a nyakukon hintót húznak? Vagy a rovarok hozzánk képest fejletlen idegrendszere lényegében olyan, mint egy gép, és teljesen mindegy neki, hogy mit csinál, mert úgysem gondolkodik, csak reagál az ingerekre?

Ha valaki tudja a választ, akkor írja meg. :)

 

Itt is volt már szó korábban azokról a módszerekről, amelyek azt hirdetik, hogy csak erősen hinni kell abban, amire vágyakozol, és akkor az valóra válik. Illetve, ha rossz dolgokban hiszel, akkor természetesen azokat váltod valóra. Ezoterikus maszlag! - horkan fel erre a racionális netező, akinek kisujjában vannak a tények, és gyakorlott csuklómozdulattal nyomban bezárja a lapot. Csakhogy nemrég pszichológiai kísérletekkel sikerült igazolni, hogy tényleg olyanná válunk, amilyennek hisszük magunkat.

A kísérlet során idős embereket olyan környezetbe helyeztek, ami mindenben megfelelt a 20 évvel ezelőtti külsőségeknek, és azt mondták nekik, hogy viselkedjenek úgy, mint ha 20 évvel korábban élnének. Éljék bele magukat teljesen. Az eredmény? Jobbak lettek a mentális képességeik, javult a mozgásuk és a testtartásuk is.

Az eredmény azt sugallja, hogy a korral járó problémák egy része a társadalmi szerepeknek való megfelelésből adódik. Aki idősödik, az betegebb, és fáradtabb lesz, és úgy illik, hogy produkálja azokat a tüneteket, amikre ebben a korban az emberek általában panaszkodni szoktak. A cikk szerint még az öltözködésünk is rásegít erre. Aki a korának megfelelően öltözködik, az a ruhával együtt magára veszi a megfelelő sztereotípiákat is, és a ruha folyamatosan emlékezteti is őt ezekre. Az egyik vizsgálatban munkájuk során uniformist hordó embereket hasonlítottak össze mindennapi ruhát viselőkkel, és kiderült, hogy az uniform ruhákat hordó emberek ritkábban betegek, mert a ruhájuk kevésbé emlékezteti őket a korukra.

Nekem legjobban a szemvizsgálatos példa tetszett. Egy szemvizsgálat során ugye sorban el kell olvasni a szövegeket a táblán, és lefelé haladva egyre kisebbek lesznek a betűk. Kiderült, hogy ha megfordítják a sorrendet, akkor az emberek kisebb betűket is el tudnak olvasni, mint egyébként. Ugyanis az eredeti sorrendben az agy arra programozza magát, hogy lefelé haladva egyre nehezebb lesz olvasni a betűket, ezért hamarabb fel is adja. Fordítva viszont a sorok egyre olvashatóbbá válnak, és így az agyunk boldogan csap le az első sorra, amit értelmezni tud, és ez a kísérletek szerint kisebb betűknél történt meg, mint az első esetben. Vagyis a fordított elrendezésből adódó más (nem tudatos) hozzáállás javította (pontosabban, nem rontotta) a látást.

Mi a tanulság a fentiekből? Ha nem akarod érezni a kor súlyát, akkor ne vedd körül magad olyan jelzésekkel, amelyek folyton az életkorodra emlékeztetnek. Sőt, hidd magadat szépnek, erősnek, egészségesnek és fiatalnak. :)

 

Véletlenül újra belefutottam ebbe a témába, ezért iderakom magamnak emlékeztetőnek a sphenopalatine ganglioneuralgia leírását. Nem hangzik ismerősen? Pedig az érzés bizonyára ismerős, amikor nagy melegben gyorsan eszel fagylaltot, és hirtelen olyan fájdalom hasít a fejedbe, mintha átszúrták volna egy kötőtűvel.

A jelenség oka az, hogy amikor nagy melegben a szájpadláshoz hozzáér valamilyen hideg dolog, akkor az ott levő erek hirtelen összehúzódnak, és amíg újra kitágulnak, addig tart a fájdalom. A Wikipédia szerint ez akár néhány percig is eltarthat, ami elég durva élmény lehet, mert nekem az a tíz másodperc is egy örökkévalóságnak tűnt, amíg el nem múlt a fájdalom.

Szerencsére elég régen volt már utoljára ilyen élményem. Felnőttként az ember már nem falja úgy a fagylaltot, mint gyerekkorában, ezért ritkábban fordul elő ilyesmi. Bár lehet, hogy vannak olyan torkos nagykorúak, akik felnőtt fejjel is gyakran megbűnhődnek a falánkságukért. Esetleg a kedves olvasók között is vannak ilyenek? :)

 

Nemrég olvastam, hogy maga a nagy Platón is felvetette a kérdést, hogy a tükör vajon miért fordítja meg csak a jobb és bal oldalt, és miért nem a fent-lent irányt.

Ha felemeled a jobb kezedet, akkor a tükörképed a bal kezét emeli fel. De akkor miért nem látjuk a képet egyúttal fejjel lefelé? Honnan „tudja” a tükör, hogy csak a vízszintes irányt kell megfordítania?

Vajon Platón erre járó kései utódai a hátuk mögött kétezer évnyi plusz tudásanyaggal kitalálják a választ? A tükör az egyik leghétköznapibb tárgyunk, többségünk naponta legalább egyszer belenéz, ezért egy ilyen egyszerű kérdés igazán nem foghat ki rajtunk. Ugye? :)

 

Fel kellene már hagynom azzal szokással, hogy a Wikipédia történelmi cikkeit olvasgatom, mert előbb-utóbb mindig rábukkanok egy olyan lapra, ami ráerősít a középkorral kapcsolatos averzióimra. A képen egy közkedvelt középkori kínzási/kivégzési módszer látható.


 

A bizarr jelenettől eltekintve maga a képi ábrázolás is zavarba ejtő.

Az áldozat arca olyan, mintha nevetne. Mintha éppen csiklandozná valaki. A jobboldali munkásember arcán elnéző mosollyal a feladatra koncentrál, a másik viszont inkább helyteleníti az áldozat komolytalan, a helyzethez nem illő viselkedését.

A földön fekvő, sorukra váró ügyfeleken szintén nem látszik különösebb rettegés. A felső nyugodt, szemlélődő arccal nézi a jelenetet, amolyan „most már hamarosan én is sorra kerülök” arckifejezéssel. Alatta fekvő kollégája mosollyal az arcán békésen szundít egyet a várakozás ideje alatt.

A művész vajon finomítani akart a jelenet borzalmán, és ezért csempészett derűt az arcokra? Vagy az érzelmek képi megjelenítése ennyit változott azóta, hogy mai szemmel más dolgokat látunk bele, mint a kortársak?

Már itt is volt szó arról, hogy akkoriban humorosnak fogtak fel olyan dolgokat is, amiken ma szörnyülködünk. Ebből kiindulva az is elképzelhető, hogy a képpel az alkotó más érzéseket akart kiváltani, mint amiket az ábrázolt jelenetben a mai ember ésszerűnek tartana.

 

A külföldi tehetségkutató-műsorok többnyire érdekesebbek, mint a mi kis provinciális változataink, mert sokkal több karakteres tehetség bukkan fel bennük, mint nálunk. Itt van egy példa, amiben egy meglehetősen előnytelen külsejű hölgy kisétál a színpadra, bizarr módon illegeti magát, majd közli, hogy profi énekes akar lenni, és A nyomorultakból fog énekelni egy számot. A zsűri fintorog, a közönség szánakozik, és már előre készül mindenki lélekben a várhatóan kínos produkcióra… (ha nem indul el beágyazva, akkor kattints rá).



És nem csak énekesek vannak, hanem mindenféle műfajból. Itt van még néhány érdekes példa. A „got talent” kulcsszóra keresve bőven lehet még találni Youtube-on.

 

Nézzétek meg az alább beágyazott videó elejét úgy, hogy leveszitek a hangot. Elég az első fél perc. Észrevesztek valami szokatlant az előadón? Megoldás a videó alatt



Itt egy kép a hölgyről. Az illúzió szinte tökéletes, csak egy idő után tűnik fel az embernek, hogy valami nem stimmel. Nem is gondoltam, hogy ezen a területen ilyen előrehaladott már a tudomány.

Angolul tudóknak érdemes megnézni a videót. Inspiráló.