Agyvihar

Soha nem jártam Bukarestben, és arról ugyan hallottam, hogy Ceauşescu gigantomán építkezéseket végeztetett a városban, de azt nem tudtam, hogy a román parlament a Pentagon után a világ második legnagyobb épülete. Néha többet tudunk a világ másik feléről, mint a szomszédainkról.

Michael Palin az egyik utazgatós sorozatában Bukarestbe is elment, és ellátogatott a parlamentbe is. Az alábbi filmrészleten meg lehet nézni, hogy néz ki belül. Külsőre a mi Parlamentünk megjelenésével nem versenyezhet, de a belseje határozottan impozáns:

Nemrég éppen a négykézláb járó török család ügyében tájékozódtam, amikor váratlanul megtudtam, hogy Indiában él egy férfi, aki egy orvosi rendellenességből kifolyólag 32 centis farkat hord a hátulsó felén.

Arrafelé nagy kultusza van Hanuman-nak, a majomistennek (akinek egyik változatáról egyszer már itt is verseltünk), ezért a különös férfiút sok látogató keresi fel, akik úgy tartják, hogy a majomfarok érintésének gyógyító hatása van. Nem is akarja eltávolíttatni magáról a farkat, mert úgy véli, hogy nélküle nem lenne ugyanaz az ember, viszont a hölgyek a jelek szerint nem értékelik a kis kiegészítőt, mert már húszegynéhányan visszautasították a házassági ajánlatát. De azt mondja, kitart, és vagy talál magának egy feleséget, akinek majomfarokkal együtt is kell, vagy agglegény marad.

Egy japán forgatócsoport el is ment hozzá, és a riporternő próbaképpen megcsavargatta a farkat különböző irányokba, és közben hüledezett:

Szóval mire is jó, ha az ember egy 32 centis farkat húz maga után? Egyrészt megélhetés szempontjából praktikus lehet, mert vonzza a zarándokokat, akik valószínűleg adakoznak a gyógyításért, a konzervatív gondolkodású feleségjelölteket viszont elriasztja. Vajon mi a célszerű döntés ebben az esetben egy férfi számára: a könnyű megélhetést válassza-e, vagy inkább az asszonyokat? :P

Ha nyitva van az ablakom, akkor időnként hallatszik a távolból egy hangos, búgáshoz hasonló hang, ami bizonyára valamilyen géptől származik, de annyira átható és valószerűtlen, hogy időnként arra gondolok, nem egy óriási, dinoszaurusz méretű állat bujkál-e a házak takarásában, és üvölt a messzeségben. Elgondolkoztam azon, hogy ha tényleg egy hatalmas állat üvölt ott, akkor ez vajon milyen módon lenne összeegyeztethető azzal a ténnyel, hogy látszólag egy nagyváros közepén vagyok, civilizációval körülvéve. Kézenfekvő megoldásként az jutott eszembe, hogy a világ talán csak egy szimuláció, a házak, és minden más csak látszat, és a szimuláció készítői azért helyezték el a házak takarásába az üvöltő dinoszauruszt, hogy teszteljék, hogyan reagálok rá.

Utánanéztem a neten, és találtam is gondolatkísérleteket, amelyek szerint, ha egy civilizáció eljut egy bizonyos fejlettségi szintre, és nem pusztítja el magát ezalatt, akkor nagyon valószínű, hogy szimulációkat fog futtatni mindenféle témában ismeretszerzés végett. Ha feltesszük, hogy az Univerzumban léteznek fejlett civilizációk, akkor egyikük akár már el is juthatott erre a szintre. Ebben az esetben viszont simán elképzelhető, hogy mi is csupán egy szimuláció vagyunk, amit egy fejlettebb civilizáció futtat. És ez még a jobbik eset, mert egy kellően fejlett civilizáció készíthet egy olyan fejlett szimulációt is, amely képes más szimulációk futtatására. Vagyis lehetünk akár egy szimulált világ által készített szimuláció is, vagy akár a sokadik szint az egymásba ágyazott szimulációk sorában. :P

Ezt persze elég nehéz eldönteni, hogy egy szimulációban vagyunk-e, vagy nem. Ahogy Descartes óta tudjuk, az álom elég jó példa arra, hogy érdemes érzékszerveink megbízhatóságában kételkednünk, hiszen abban is olyan dolgok történnek, amelyek teljesen valóságosan hatnak, holott csak az agyunk szüleményei. Még azt sem könnyű eldönteni, hogy ebben a pillanatban éppen álmodunk-e vagy ébren vagyunk. Dzsuang Dszi vagyunk vagy a lepke? Az álom persze ebben az esetben nem teljesen jó példa, mert a tudatos álommal foglalkozók már kidolgoztak technikákat, amelyek segítségével könnyen ki lehet deríteni, hogy álmodunk-e vagy nem (pl. befogjuk az orrunkat, és ha így is tudunk lélegezni, akkor álmodunk, stb.). Egy valódi szimulációban viszont ilyesmire nincs lehetőség.

Ámbár a mai szoftvereket ismerve, hibák is lehetnek a rendszerben, vagy akár a készítők szándékosan is elhelyezhetnek ilyeneket, így ezek segítségével ki lehetne deríteni, hogy egy szimuláció foglyai vagyunk-e. Például, találhatunk valami furcsaságot, ami kilóg a világból, vagy egy rejtett kijáratot, amin keresztül ki lehet jutni a virtuális térből. Lehet, hogy a Bermuda-háromszög is egy ilyen hiba vagy kijárat, és az ott eltűnt emberek csupán kiszabadultak a szimulációból? :)

A hibákat persze könnyű orvosolnia a működtetőknek, ugyanis a szimulációnak nem kell valós időben futnia, élhetünk sokkal lassabban is, mint a készítők, ami megkönnyíti számukra a beavatkozást. Sőt, akár meg is állíthatják a gépezetet, majd újraindíthatják, vagy lelassíthatják, és felgyorsíthatják, és még ezt sem vennénk észre. A közismert elmélet szerint, azt sem tudjuk megállapítani, hogy a világ nem csak 5 perce létezik-e, hiszen minden múltra utaló bizonyíték lehet hamis, amit a fondorlatos építők (vagy egy fondorlatos Isten) éppen azért plántáltak a világba, hogy a naiv embereket megtévesszék. (Mellesleg egyes vélekedések szerint Isten szándékosan rakta a dinoszaurusz-csontokat a Földbe, hogy ezzel nyilvánvaló ellentmondást teremtsen az Írás szövegével szemben, és így tegye próbára a hívők hitét.)

A lényeg az, hogy nem igazán tudjuk eldönteni, hogy szimulációban élünk-e vagy sem. De mennyire valószínű, hogy abban élünk? Ha suhintunk egyet Ockham borotvájával, akkor a szimuláció sokkal valószínűbbnek is tűnhet, mint az, hogy mindez valóság. Ugyanis mi az esélye annak, hogy tényleg létezik az egész világ mindenféle állatokkal, bolygókkal és Győzikével együtt? Ha belegondolunk az alternatívába, akkor elképzelhető egy ennél sokkalta egyszerűbb világ, amelynek lakosai csupán jó fantáziával vannak megáldva, és mindazt az összevisszaságot, amiben élünk, csak kitalálták, és szimulálják nekünk. Nem kevesebb előfeltevés kell, ha azt mondjuk, hogy mindez a bonyolultság csupán szimuláció, mint ha azt állítjuk, hogy ez az egész valahogy magától kialakult? Ockham bizonyára helyeslően bólintana erre.

Sőt, tovább is lehet egyszerűsíteni a dolgot, ha feltesszük, hogy én vagyok az egyetlen valódi ember a szimulációban. Minden más csak azért létezik, hogy elhitesse velem a szimuláció valóságát. Ezek szerint a többi ember is csupán a környezet része, szakkifejezéssel nem játékos karakter, és így már majdnem a szubjektív valóságnál vagyunk. Amennyiben én vagyok az egyetlen ember a szimulációban, akkor nincs is szükség az egész világ szimulálására, jóval kevésbé számításigényes a folyamat, hiszen csak azt a részt kell létrehozni, amit éppen megtapasztalok, vagyis a Berkeley-féle fejtörőnek is egyszerű a megoldása: ha az erdőben kidől egy fa, és én nem hallom, akkor nincs is hangja. :P

Lehetne még ragozni a témát, de azt hiszem a fentiekből is látszik, hogy kevés valós érv van a szimuláció ellen, úgyhogy teljesen racionális dolog, ha a távoli hangot dinoszaurusz-bőgésként azonosítom. Csak tudnám mit akarnak vele tesztelni rajtam. :)

Az egyik nap a Failblog-on jártam, ahol belefutottam egy rosszul sikerült nyilvános lánykérésről szóló videóba:

Az ilyen videókban általában közös vonás a férfiember értetlen, sértett arckifejezése, illetve az, hogy a leányzó többnyire futva hagyja el a helyszínt:

A Youtube-on lehet még hasonló videókat találni, az amerikai férfiak, úgy látszik, különösen szeretik kihívni maguk ellen ily módon a sorsot. Van némi görög tragédia jellege is ezeknek a jeleneteknek: az elbizakodott férfiú tragikus hős, aki önhittségével saját maga okozza önnön bukását. Vagy esetleg: a nő a zsarnok, aki hatalma tudatában porrá zúzza az arcátlan kérőt? :P

Mindenesetre jobb óvatosnak lenni a nyilvánossággal ilyen esetekben, kivéve persze, ha a férfi biztos a dolgában, mert akkor dokumentációs céllal érdemes például egy sorozat forgatásának közben előállni a farbával, és a stáb segítségével megkérni a hagmérnöklány kezét. :)

Régebben olvastam már erről a tibeti temetkezési szokásról futólag, talán a boncolás kapcsán, de most a Wikipédián újra belefutottam, és ott részletesen írnak arról, hogy Tibetben a halottakat egyszerűen kiteszik a hegyoldalra, és megetetik a keselyűkkel. Európai szemmel szokatlan az eljárás, de történelmileg jó oka volt, hogy így alakult, ugyanis a arrafelé hegyvidék sziklás, így a temetés nem praktikus, illetve fa sincs sok, ezért a hamvasztás sem kézenfekvő. Emellett a buddhizmusban úgy tartják, hogy ha a lélek elhagyta a testet, akkor ami hátramarad, az már csak az üres tartály, úgyhogy az ő felfogásuk szerint nem sértik ezzel a halott emlékét.

A szegényebbek nem is cifrázzák, egyszerűen csak kifektetik a hegyoldalra az elhunytat, akik viszont meg tudják fizetni a költségesebb eljárást is, azok szakembereket alkalmaznak, akik feldarabolják a testeket a keselyűknek, és a nagyobb csontokat darabokra is törik, hogy ne lehessen például a combcsontból trombitát készíteni, vagy a koponyából ivókupát, mert ilyesmire azon a tájon bizonyos szertartások követői között a jelek szerint van igény.

A wikipédián részletesen is lehet olvasni a témáról, de a gyengébb idegzetűeket óvnám a kattintástól, mert a mellékelt képek egy horrorfilmben is megállnák a helyüket. Az egyiken egy munkásember éppen egy meztelen holttestet szabdal, míg egy másikon a keselyűk egy már jelentős mértékben elfogyasztott ügyfelet cincálnak nagytotálban.

Az érzékenyebb természetű, de azért kíváncsi olvasóknak inkább az alábbi videót ajánlom, ahol mozgóképen lehet megtekinteni a szertartást, de nem mutatják közelről, hogy mit vagdalnak a helyi temetkezési vállalkozók. A keselyűket viszont mutatják, akik egymás hegyén-hátán tolonganak a lakomához, ezért a falusiaknak ágakkal kell visszatartaniuk őket, amíg be nem fejeződnek az előkészítő műveletek.

Nem tudom, szeretném-e a hegyoldalon végezni a keselyűk gyomrában, de az eljárás kétségtelenül környezettudatos, és némi alázatot is mutat a természet iránt. Elvégre az ember a csúcsragadozó, felfal egy csomó más állatot, ezért az ilyen módon való temetés mintha azt jelképezné, hogy azért valahol az ember is a természet táplálékláncának a része.

Az egyik nap mentem az utcán, és egy öregasszony jött velem szemben a járdának ugyanazon az oldalán. Szorosan a fal mellett jött, valószínűleg nem volt kedve kilépni a házfalak gyér árnyékából, ezért én léptem át a járda bal oldalára, és kikerültem. Miközben továbbmentem elgondolkoztam azon, hogy vajon miért szoktunk a járda jobb oldalán menni. Van ennek valami köze ahhoz, hogy nálunk jobboldali közlekedés van?

A gyalogosok többsége nem járművezető, ezért elvileg nem lenne szükséges a járdán is a jobboldalon menni. Egyáltalán van ilyen kimondatlan szabály? A gyakorlatban többnyire ott megyünk. Lehet, hogy tudat alatt álltunk rá erre, mert annyit hallunk a jobboldali közlekedésről?

Elnéztem a Wikipédia vonatkozó oldalára, de ott nem sok információ volt a témáról, csak Szingapúr kapcsán említették meg, hogy ott a baloldali közlekedést a gyalogosok is átvették, illetve Dél-Koreával kapcsolatban fejtegették, hogy arrafelé mindenhol táblák vannak kitéve, amelyek emlékeztetik a gyalogosokat, hogy a járda bal oldalán kell sétálniuk.

Nem igazán tudom felidézni, hogy külföldi útjaim során a járda melyik oldalán mentem. Ha esetleg jár valaki erre, akinek vannak friss külországi emlékei ezzel kapcsolatosan, akkor ne habozzon megosztani ezeket a kommentekben. Anglia például érdekes lehet, mint a baloldali közlekedés jól ismert példája, hogy az ottani gyalogosok a járdán is a bal oldalon sétálnak-e.

Egyébként nem tudom, megfigyeltétek-e, de a járművezetőket általában gyalogosan is fel lehet ismerni. Ha, például, éppen kikerülsz valakit a járdán, és ő olyan hirtelen változtat irányt, hogy csak a szerencsén múlik az ütközés elkerülése, akkor az az ember jó eséllyel nem szokott vezetni. Aki viszont sávváltás előtt elfordítja a fejét, és hátrapillant, hogy nem jön-e a külső sávban gyorsabb gyalogos, az szinte biztosan járművezető. :)

Az alábbi videót már láttam egyszer valahol, de most újra belefutottam, és iderakom, hogy ne kallódjon el, mert érdekesnek találtam. Egy bangkok-i piac látható rajta, amelyet keresztülszel egy vonatsín. A szerelvény centikre megy el az árusok holmija mellett, de az igazán érdekes az, ami azután történik, amikor a vonat elhalad:



Hasonlóan szoros ember-technika együttélésre eddig csak a Saint Martin szigeti repülőtérnél láttam példát, de az igazán extrém. :)



 

A banán felnyitása két táborra osztja az embereket: az egyik csoport a száránál nyitja fel, a többiek pedig a másik végén. Vannak, akiknek újdonság, hogy a másik végén is fel lehet nyitni, és még Youtube videót is csinálnak erről a revelációról:



A magam részéről azok közé tartozom, akik a szárát fogják meg, és azt lehúzva nyitom fel a banánt. Ezen megközelítés kritikusai azt hangoztatják, hogy húzáskor a szár idő előtt letörhet, és akkor fogantyú nélküli gyümölccsel szembesülünk, vagy behajolhat, és összetrancsírozza a végét, stb.

A másik lehetőség, hogy az ember a banán túlsó végén kezd hozzá a művelethez, a két ujjával összenyomja, mire a csúcs szépen széthasad, és szét lehet hajtogatni, mint a virágot. Ennek a módszernek a hátránya, hogy nem lehet azonnal elkezdeni enni, mert az a fekete csomó ott van a banán végén, amit először el kell távolítani (eltekintve az olyan elvetemült emberektől, akik azt is megeszik), amitől trutymós lesz az ember keze. Szóval ez sem igazán ideális módszer.

A felnyitási dilemma eszembe juttatta, hogy vannak, akik még ezt is az intelligens tervezettség bizonyítékának tekintik. Az alábbi úriember például lelkesen mutatja a banán gerincét és a kezén található vájatokat, mondván, hogy a kettő olyan tökéletesen egybeillik, hogy ez csak megtervezett lehet. A banán, fejtegeti továbbá, nem spriccel az arcunkba, amikor a száránál kinyitjuk, és egyáltalán, az egész gyümölcsről ordít, hogy az ember szájához tervezték, úgyhogy az ateisták retteghetnek, ha Isten munkájának eme megcáfolhatatlan bizonyítékával szembesülnek a zöldségespulton:



Az egész olyan, mintha a zagyva, tudományos köntösbe bújtatott vallási fejtegetések paródiája lenne, de egy felületes Google-keresés alapján úgy tűnik, hogy komolyan gondolták a videót. Az intelligens keresztények biztosan a kezükbe temetik az arcukat, ha ilyesmit látnak.

Ami pedig a kézhez tervezettséget illeti, ehhez valószínűleg a majmoknak is lenne egy-két szava. :P
 

A nyúzott döggel pózoló család fotójáról jutott eszembe egy régi olvasmányom, a Jelky András kalandjai, amelyben egy helyen Jelky Ázsiába vetődik, ahol jobb híján beáll szakácsinasnak egy nagyúrhoz. Az úr főszakácsa egy vénasszony, aki megtanítja Jelkyt a szakma fogásaira, az egyik kedvenc trükkje például az, hogy a különböző állatokat változatos módokon megkínozza elkészítés előtt, mert szerinte úgy finomabb az ízük.

Ezt akkoriban betudtam az írói fantáziának, de a minap olvasom a Wikipédián, hogy például Koreában a kutyákat gyakran megkínozzák elkészítés előtt, mert akkor adrenalin kerül a véráramba, ami szerintük jobb ízt ad a húsnak. Jobb lenne, ha ez csak valami nyugati sztereotípia lenne az ázsiaiak ellen, de azokról a tájakról ennél rosszabb dolgokat is rebesgetnek. Például Kína egyes részein állítólag élve darabolják a szamarakat, és a kedves vevő kérése szerint hasítják le az élő állatról a kívánt részeket.

Ez persze nekünk viszolyogtató, de a témával kapcsolatban beugrott a korábban itt is emlegetett erkölcsi relativizmus, miszerint minden attól függ, hogy hova születünk. Ha ott jöttünk volna a világra, akkor lehet, hogy a mi kezünkben lenne a nyúzókés, és nem is igazán értenénk, hogy miért finnyáskodnak már megint az elpuhult nyugatiak.

 

Ahogy mostanában olvasgattam a konkvisztádorokról, felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mivel igazolták a tevékenységüket a dicsőséges hódítók. Mármint jogilag.

A spanyolokról tudtam, hogy a jogra odafigyeltek, hiszen az új területeken az előrehaladásuk közben mindig gondosan felolvasták a királyi passzust, ami a spanyol király birtokává nyilvánította a területet, és hódolásra szólította fel az immár spanyol alattvalókat. A hódolást az őslakosok többnyire nem fogadták kitörő örömmel, de ez nem sokat használt, ahogyan azt Cortes alatt Moctezuma, illetve Pizzarro szíves látogatása után Atahualpa is a saját bőrén tapasztalta meg. Érdekes mellékzönge mellesleg az amerikai hódításokkal kapcsolatban, hogy a behurcolt kórokozók legalább annyira halálosak voltak, mint a fegyverek. Az európai gyarmatosítók által importált betegségek például az amerikai bennszülött őslakosság 90%-át kipusztították, ami azért nem piskóta, és nem mellesleg jelentősen megkönnyítette a hódítást is.

De térjünk vissza a jogi bonyodalmakra, illetve bonyodalommentességre, hiszen például a spanyolok és a portugálok esetében kényelmesen a kezükben volt a megfelelő pápai bulla, amely a hitetlenektől megvonta a tulajdonjogot, és a hódítókra ruházta át. Aki nem volt jó keresztény, az nem is érdemelt földet, ugyebár.

A világ többi részén általában még a római jogból eredő Terra nullius (senkiföldje) elvét alkalmazták, ami szerint azok a területek, amelyek üresek, vagy primitív barbárok laknak rajtuk, jogosan elfoglalhatók a civilizáltabb népek által, hogy valamilyen értelmes célnak szenteljék őket, amire az ott lakó bennszülöttek nyilvánvalóan képtelenek lennének.

Ausztráliában még 1971-ben is úgy határozott egy bíróság, hogy csak ne ugráljanak az őslakosok a területi jogaikért, hiszen amikor az európaiak odaérkeztek, gazdátlan volt a terület, az addigi bennszülöttek csak úgy ott voltak. Később azután hosszas jogi csatározások után sikerült megfordítani az ítéletet, és az ausztrál legfelsőbb bíróság kimondta, hogy a terra nullius elve nem alkalmazható, mert az őslakosoknak is volt saját jogrendszerük a tulajdonra. Azóta megy is a huzakodás az ausztráloknál, hogy melyik terület jár a bennszülötteknek, és melyik nem. Érdekes helyzet lehet, ha például egy beépített terület esetében előlép egy bennszülött csoport, és magának követeli azon az alapon, hogy az a földdarab mindig is az övék volt, csak jöttek az európaiak, és ellopták tőlük.

Az egészről az jutott eszembe, hogy a bennszülöttek jogainak elfogadásával vajon elértünk-e abba a fázisba, hogy ha elkezdenénk terjeszkedni az űrben, akkor elismernénk más fajok jogát a saját a bolygójukra, vagy azokat inkább újfent terra nullius-nak tekintenénk-e. Persze nem vagyok teljesen naiv, úgyhogy tudom, mi a válasz a kérdésre. Tekintsétek költőinek. :)

 

A legutóbbi bejegyzés kapcsán emlegetett szolipszizmusról még beugrott annyi, hogy vannak, akik a szubjektív valóságra konkrét életszemléletet alapoznak.

A szubjektív valóság elmélete szerint minden csak az ember elméjében létezik, vagyis a többi embert, a tárgyakat és az egész világot én hozom létre a fejemben. A világ fizikai törvényeit is. Például, ha nem tudok repülni, akkor azért nem tudok, mert elhiszem, hogy nem tudok, hiszen ha nem hinnék ilyesmit, akkor repülhetnék, mivel a valóságot én hozom létre.

Hülyén hangzik? Nekem is, de ennek csupán az az oka, hogy az objektív valóságra neveltek minket gyerekkorunktól, vagyis arra, hogy a világ tőlünk függetlenül létezik. A módszer propagálói szerint nagyon praktikus, ha valaki elsajátítja a szubjektív valóság szemléletmódját, hiszen ez eleve kizárja, hogy másokat vagy a körülményeket okoljuk a kudarcainkért, ugyanis ha valami nem sikerül, akkor az azért nem sikerül, mert én akartam így. :P Vagyis a szubjektív valóság lényegében a „bármire képes vagy, csak akarnod kell” elv végletekig történő fokozása.

Természetesen, ahogy a szolipszizmust sem, úgy a szubjektív valóság elméletét sem lehet megcáfolni, mivel a gyakorlatban semmivel sem működik rosszabbul a mindennapi élet magyarázataként, mint az objektív valóság általánosan elterjedt elmélete.

Így ha valaki esetleg éppen életfilozófiát keres magának, akkor akár tehet ezzel is egy próbát. :)

 

Már sok éve kering a neten az vicces ábra az ember evolúciójáról, ami elég sanyarú képest fest a civilizáció testünkre gyakorolt hatásáról. Egyrészt ha az utolsó fázist nézzük a képen, akkor nem árt a számítógép környékét helyesen belőni (bár az ideális pozícióval kapcsolatban megoszlanak a vélemények). Másrészt viszont az sem mellékes, hogy a géptől távol hogyan tartjuk és mozgatjuk a testünket.

A civilizációs hatások miatt többnyire a mindennapi járás-kelést sem végezzük helyesen, mert elfelejtjük azt, amit gyerekkorunkban jól csináltunk, és ezért külön módszereket kell kitalálni arra, hogy az embert újra megtanítsák a harmonikus mozgásra, testtartásra. Egyszer hasonló témáról tartott előadást a Google-nél egy hölgy, aki afrikai törzsekről, illetve régi görög szobrokról hozott képeket, amelyeken látható volt, hogy a civilizáció által kevésbé megnyomorított emberek hogyan járnak-kelnek a mindennapokban. Bennszülötteknél megfigyelhető például, hogy egyenesen tartják a nyakukat, míg mi manapság valamiért azt hisszük, hogy a nyakunknál mindenképpen valamiféle jelentősebb görbületnek kell lenni.

Nem vagyok szakember, ezért a videó megnézése után próbaképpen nézegettem az utcán az embereket, és valóban, sok embernél látszik, hogy álló helyzetben nem egyenes a nyakuk, hanem például, előre tartják a fejüket, mint ahogy a lány a kép baloldalán:


 

Tükörben mindenki ellenőrizheti, hogy a saját nyaka görbe-e vagy ferde-e álldogálás közben. Az enyém meglepő módon egyenes volt. :P

Valószínűleg sok mindent lehetne korrigálni rajtunk, de ilyen jó tanácsokat hallva mindig gondban vagyok, hogy kinek higgyek. A videóelőadásban a hölgy is külön jelezte, hogy a testtartást tekintve az általánostól eltérő nézeteket vall. Például szerinte egy sokkal kevésbé görbült S-alak az ideális a gerincnek, mint amit általában annak tartanak.


 

Vagy ott van például a légzés. Ő a mellkasi légzést ajánlotta, illetve speciális esetekben a hasit, míg mások a hasi légzést tartják az általában üdvözítőnek, ahol csak a has mozog légzés közben, ahogyan az alábbi videón az indiai úriember demonstrálja:



Ilyen esetekben bukik ki feltűnően, hogy az egész racionális világunk valójában különöző hiteken alapul, hiszen ha az embernek a szakterületén kívül eső döntést kell hoznia, akkor nemigen marad más lehetőség, mint hogy elhiggyük valakinek, hogy jó lesz nekünk az, amit mond, mivel nem tudjuk ellenőrizni a hallottakat. Hacsak bele nem ássuk magunkat az adott területbe, de ezt minden esetben nem lehet megtenni, mert arra kevés lenne egy emberélet, úgyhogy ilyenkor még az amúgy szkeptikus emberek is kénytelenek a megérzésükre hagyatkozni („ez az ember szimpatikusabb, biztos neki van igaza”, a fogkrémreklámokban pasztákat ajánlgató fehér köpenyes ember „szakembernek néz ki”, stb.).

Itt már lényegében ismeretelméleti kérdéseknél járunk, hogy a világ megismerhető-e egyáltalán, hogyan szerzünk tudást róla, illetve honnan tudjuk, hogy tudjuk, amit tudunk. Az egész emberiséget illetően nem tudom a választ, de hogy az egyén számára világ megismerhetetlen, az kétségtelennek tűnik. Hacsak nem a szolipszizmusban hiszünk, mert az ugye mindent leegyszerűsít. :)

Egyszóval amikor ilyen egészségügyi tanácsokat hallok, akkor mindig felmerül bennem, hogy jó lenne egészségesebben élni (bár kérdés, hogy érdemes-e), de a végén mindig az a Woody Allen film jut az eszembe, amelyben a jövőbeliek döbbenten csodálkoznak rá a primitív huszadik századi emberekre, akik disznózsír, steak és krémeslepény helyett magvakat, zöldségeket és hasonlókat ettek, mert valami homályos okból azt hitték, hogy az előbbiek egészségesebbek. Pedig ahogy a jövőben már minden civilizált ember számára egyértelműen kiderült, a dolog természetesen éppen fordítva van. :P

 

A minap volt a waterloo-i csata évfordulója (június 18), és ennek kapcsán találkoztam újra azzal a meglepő híreszteléssel, ami Gebhard Leberecht von Blücher-hez, a napóleoni háborúkban jeleskedő porosz tábornokhoz kapcsolódik. Von Blücher a korabeli híradások szerint nem volt egészen épelméjű, ugyanis azt hitte magáról, hogy egy francia gránátos teherbe ejtette, és ennek következtében egy elefántbébivel várandós.


 

Elmebaja viszont nem akadályozta meg abban, hogy a waterloo-i csatában végleg elüsse a korzikait a hatalomtól, ami, lássuk be, egy elefánttal terhes férfiútól elég szép teljesítmény.

Nem rémlik, hogy annak idején történelemórán említették volna ezt az érdekes körülményt, pedig ilyen kis színesekkel összekapcsolva biztosan több megmaradt volna a diákok fejében a csatával kapcsolatban. Elvégre a különböző memorizációs technikák (1, 2, 3) is hasonló elven működnek.

Vagy például a trafalgar-i csata oktatásakor a történelem iránt kevésbé, de az italozásra annál inkább fogékonyabb diákság figyelmét bizonyára könnyebben meg lehetett volna ragadni, ha az oktató mellesleg elmeséli Nelson admirális teste alkoholos italokban történő hazaszállításának történetét is. :)

 

Nemrég láttam egy előadást a Bioszféra 2 projektről, ami 1991-ben zajlott, és amelynek keretében két és fél futballpályányi területen létrehoztak egy a Föld bioszférájától izolált térséget. A kísérlet célja az életet alkotó rendszerek interakciójának vizsgálata volt, beleértve az ember-környezet interakciót is. Nyolc ember költözött be az üvegházba az első kísérlet idején, és két évig éltek az elzárt területen. Ez alatt az idő alatt saját maguk termelték meg az ételüket a buborékon belül (meglehetősen éhesek is voltak az első évben), és a külső bioszférával lényegében nem is volt kapcsolatuk, még a levegő szintjén sem, ugyanis a terület légmentesen volt szigetelve.



A kísérlet biológiai része is érdekes, de engem jobban megfogtak az emberi aspektusok. Ki az az őrült, aki két évre önként bezárja magát egy kalitkába, hogy ott keserves munkával termelje meg az ennivalóját? És mi van, ha nem jön ki a többiekkel, akiktől nem is szabadulhat, mert kénytelen együtt lenni velük? Ez a helyzet egyébként be is következett, mert a fele időnél a csapat különböző nézeteltérések miatt két táborra szakadt, melyeknek tagjai onnantól kezdve alig álltak szóba egymással.

A dolog másik fele a családtagok, akiket ott kellett hagyni, és csak telefonon, illetve egy üvegfallal elválasztva lehetett tartani velük a kapcsolatot. Más érintkezés nem volt megengedve, hiszen az befolyásolta volna a benti bioszférát. Ez sem családos embernek lehet kitalálva, hiszen nehéz elképzelni egy olyan kedélyes családi jelenetet, ahol az alany bejelenti, hogy elmegy egy üvegházba 24 hónapra földet művelni, amire a házastárs megértően válaszolja, hogy „Menj csak nyugodtan, drágám, két év múlva úgyis találkozunk.”

A benti bioszférával kapcsolatban egyébként az előadó elmesélte, hogy milyen bájos jelenet zajlott le, amikor letelt a két év, és újra találkozott a családjával. Amikor a többiekkel együtt kilépett az elzártságból, a családtagok odarohantak, hogy megölelgessék őket, a bentiek viszont viszolyogva hőköltek vissza tőlük.

Odabent ugyanis csak tisztálkodószereket használtak, semmi mást, hogy ne befolyásolják a belső környezetet, és ezek után a kintieket a testápolószereikkel és dezodoraikkal olyan büdösnek érezték, hogy azt mi idekint az illatokban elmerülve el sem tudjuk képzelni. :)

 

A BBC oldalán olvasgattam éppen egy cikket arról, hogy a felmérések szerint a britek több mint fele nem tudja, hogy hol van a testében a szíve, amikor belebotlottam egy másik cikkbe, ami az alvás és a problémamegoldás összefüggését boncolgatta. A lényege az, hogy a szunyókálás általában hozzásegít a problémák megoldásához, az új problémákkal való megküzdéshez pedig leginkább az alvás REM fázisa a megfelelő.

A REM eléréséhez átlagosan 90 perc szükséges, vagyis elvben elég mélyen kell aludni a megoldások megtalálásához. Erről viszont eszembe jutott, amit Edisonról olvastam régebben, akit egyszer egy problémán gondolkozva elnyomott az álom, de egyből fel is ébresztette őt a felesége, aki éppen akkor lépett be a szobába. A felriadó Edison meglepve tapasztalta, hogy a pillanatnyi alvás alatt az agya már meg is oldotta a problémát, ezért elgondolkozott azon, hogyan tudná ezt a módszert a mindennapi gyakorlatban is alkalmazni. Praktikus ember lévén hamar megtalálta a megoldást: amikor leheveredett szundítani, egy maréknyi csapágygolyót szorított a markába, és a kezét lelógatta az ágyról, a földre pedig egy fémtálcát helyezett. Ezek után elkezdett töprengeni a problémán, és amikor egy idő után elszundított, akkor a kezei elernyedtek, a csapágyak kiszóródtak a markából a fémtálcára, ő pedig azonnal felriadt a zajra.

Az Edison-féle problémamegoldó módszer biztosan nem a REM-en alapul, mert ahhoz ennyi alvás kevés lenne, de ezek szerint, ha van igazság a történetben, akkor az álom-ébrenlét határa is valamilyen különleges állapot lehet az agyban, ha akkor könnyebben rá lehet bukkanni a megoldásokra. Edison technikáját a gyakorlatban elég könnyű kipróbálni, hiszen csörömpölő fémtárgyak a legtöbb háztartásban akadnak, úgyhogy ha vannak itt kísérletező kedvű olvasók megoldatlan problémákkal, akkor lehet vele tenni egy próbát.

De ha valaki még csörömpölő tárgyakat is lusta keresni, akkor sincs minden veszve, mert ahogy korábban már itt volt róla szó, akár úgy is neki lehet állni kreatív megoldások keresésének, hogy az ember egyszerűen leül, és nem csinál semmit. :)

 

Sétálok a minap a Youtube-on, és egyszer csak azt látom, hogy egy tépett hajú punk rocker bőrszíjakkal az ujjai között éppen a 2. magyar rapszódiát zongorázza:



Szokatlan volt a dolog, ezért utánanéztem, hogy kicsoda ez a lázadó külsejű klasszikus zene rajongó. Maksim Mrvica-nak hívják, és amint egy interjúból kiderült, 9 éves kora óta tanul zongorázni. Kamasz volt, amikor kitört a jugoszláviai háború, és a bombázások miatt három éven át a házuk alatt levő óvóhelyen aludtak a betonpadlón. Ennek ellenére folytatta zenei tanulmányait mindaddig, amíg szét nem bombázták az utakat, és már az iskolába sem tudott bejárni. Attól fogva egyedül gyakorolt, a zenébe menekülve a háború elől, a háború után pedig elment egy zenei versenyre, amit azonnal megnyert, és onnan már sínen voltak a dolgok.

Ilyen háttérrel el lehet nézni neki, hogy Lisztet nem öltönyben játssza. Amúgy pedig elég jól érti a mesterségét, hallgassuk meg például tőle A dongót:



A végére pedig álljon itt egy könnyedebb, igazán pörgős, nem klasszikus darab, amihez jobban illik az öltözéke:



P.S. A címhez lazán kapcsolódva: Itt van az az Oscar-díjas Tom és Jerry epizód, amiben szintén a 2. magyar rapszódiát játsszák.

 

Egyik nap csengettek az ajtómon, gyanútlanul kinyitottam, és két ismeretlennel találtam szembe magam, akik meg akartak téríteni. Nem akartam, hogy feleslegesen pazarolják az idejüket, ezért gyorsan a tudomásukra hoztam, hogy nem itt találják az elkóborolt bárányt, akit vissza kell terelni a nyájba. A látogatásuk alatt viszont eszembe jutott A szektavezérek hétparancsolata, amit A rábeszélőgépben olvastam. Ez a könyv ajánlott olvasmány mindazoknak, akiket érdekel, hogy milyen egyszerű technikákkal vesznek rá minket szinte bármire a marketingesek és társaik.

Itt egy példa, ami most hirtelen beugrik a könyvből: az egyik újság címlapján óriási szalagcím jelenik meg kérdés formájában: X egy kiskorúval csalta meg a feleségét? X természetesen azonnal nyilatkozatot ad ki, hogy boldog házasságban él, és mindig is az érettebb nőket kedvelte, de hiába. A kérdésként megfogalmazott vád megragad a fejekben, és a közönség egy része ettől kezdve X-et örökre pedofil házasságtörőnek fogja tartani.

De visszatérve a szektákra a fent említett hétparancsolat 5. pontja így hangzik:

„5. Küldd híveidet hittéríteni. A kívülállók térítésével új tagokat szervezhetünk be. De talán ennél is fontosabb, hogy mások rábeszélése során a tagok meggyőződése (ön-rábeszélése) tovább erősödik, hiszen a szektához tartozásuk előnyeit újra meg újra el kell mondaniuk. A hittérítés során a tagok támadásokat és sértéseket hallhatnak a szektával kapcsolatban. Védelmezvén a saját álláspontjukat, megtanulják, hogyan cáfolják meg a legkülönbözőbb ellenérveket, vagyis beoltják magukat az ellenvélemény-képződés ellen.”

Vagyis ha az ajtódon kopogtat egy hittérítő, politikai aktivista vagy hasonló, és vitába szállsz vele, vagy gorombán elküldöd, akkor ezzel nem azt éred el, hogy megrendül a hite a szektában, hanem éppen hogy erősíted az odatartozását. Ennek megfelelően én kedves szavakkal kötöttem útilaput a talpukra, hogy ne taszítsam őket még jobban a szektájuk karjaiba.

Érdemes egyébként megnézni a politikai pártok híveinek táborát, hogy mennyire szektaszerűen működnek, és persze járnak is hittéríteni a hívek (betelefonálnak műsorokba, stb.). Ha esetleg ti is egy ilyen politikai szektához tartoztok, akkor ajánlom a fenti hétparancsolat pontjait tanulmányozásra. :)

 

Nemrég keresgéltem a neten egy oldalon, amikor az oldalt kiszolgáló adatbázis váratlanul összeomlott, és sehogy sem akart magához térni. Ahogy az ilyenkor másokkal is történni szokott, gondolataim már a mennyei szférák felé tévedtek (Hogy az a …), amikor átvillant rajtam, hogy az Akasha-val ilyesmi biztosan nem történt volna meg.

Az Akasha a misztikusok szerint egy óriási szemantikus adatbázis, amelyben minden esemény el van tárolva kategorizálva, ami a világon történik. Ha például 5 éves koromban letörtem egy fűszálat, miközben pisilni mentem a fészer mögé, akkor az adatbázis ezt is gondosan feljegyezte. Itt persze adódik a kérdés, hogy ez tényleg olyan információ-e, amit elengedhetetlenül szükséges rögzíteni, de a mai számítógépes rendszerek ismeretében ezt akár vehetjük úgy is, mint egyfajta biztonsági mentést, amiből vissza lehet állítani az Univerzumot, ha egy szoftverhiba miatt esetleg összeomlik.

Az adatbázis léte egy dolog, de hogyan lehet hozzáférni? Nos, misztikus barátaink azt állítják, hogy amikor valaki meditál, vagy transzba esik, akkor éppen kapcsolódik az adatbázishoz, és le tud hívni belőle információkat. Vagyis a habzó szájú sámánok nem csak úgy ok nélkül fetrengenek extázisban a földön, hanem éppen adatbázis-elérést végeznek. Nem túl felhasználóbarát a felület, mondaná már informatikus énem, de egyes vélekedések szerint ez nem hiba, hanem szándékosan így van tervezve a rendszer, hogy csak olyanok férhessenek hozzá, akik érdemesnek bizonyultak rá. Ha valaki az elejétől követte az Internet fejlődését, hogy az a kezdeti néhány elitklub idővel mivé fajult, az mélyen át tudja érezni ennek a tervezési döntésnek a bölcsességét.

Na de mi igaz ebből az egészből? Természetesen empirikus módszerekkel ellenőrizhetetlen az Akasha létezése, hacsak valaki át nem képezi magát sámánná, de akkor már ugye beüt a kognitív disszonancia csapdája, hiszen ha az ember beleinvesztál egy csomó időt és energiát a folyamatba, és kiderül, hogy az egész csak humbug, akkor úgy fog tenni, mintha nem lenne az, ellenkező esetben ugyanis be kellene vallania, hogy hülye volt, és ezt a legtöbb ember nem szereti megtenni. Jó példa erre, amikor egyszer egy lelkipásztor megjósolta, hogy vége lesz a világnak, és ráadásul pontos dátumot is adott hozzá. A hívek felkészültek, eladták mindenüket, házukat, autójukat, majd várták a jóslat beteljesedését. Amikor elérkezett a nagy nap, és nem történt semmi, akkor kicsit zavarba jöttek, és néhányan ott is hagyták a hamis prófétát, de a többség kitartott mellette azon az alapon, hogy helyesen jártak el, hiszen a világvége nyilván azért nem következett be, mert ők az odaadásukkal bizonyságot tettek a hitükről.

Józanul szemlélve az ilyen misztikus dolgokat, mint az Akasha, az ember általában besorolja a többi ezoterikus maszlag közé, amit fellegjáró polgártársaink találtak ki, hogy jobban érezzék magukat a mindennapokban. Ehhez képest meglepődtem, amikor láttam, hogy László Ervin is írt könyvet a témában.

László Ervin neve a Budapest klub kapcsán lehet ismerős az újságolvasó embereknek. Ő elsősorban a fenntartható fejlődés kapcsán szokott megnyilatkozni, ajánlom például elolvasásra a Harmadik évezred című könyvét, ami azt taglalja, hogyan fogunk változatos módokon elpusztulni, ha ugyanazt az eszetlen életmódot folytatjuk, amit eddig. A neten barangolva futottam bele abba a könyvébe, amely meglepő módon egy újszerű, összefoglaló tudományos elméletbe az Akasha-mezőt is beleszövi. Et tu, Ervin?

Racionális énemnek ez az egész globális adatbázis komolytalanul hangzik, de informatikus szemmel érdekes. Olyan, mintha valaki már rég feltalálta volna az Internetet és a Wikipédiát, csak nem tudta, hogy így fogják majd hívni őket. :) Mindenesetre jobb, hogy nincs ilyen adatbázis, mert nem lenne jó érzés tudni, hogy mindazt a sok zavarba ejtő dolgot, amit életemben eddig tettem, esetleg valahol feljegyezték az örökkévalóságnak, és megfelelő hozzáféréssel bárki olvashatja. :P

 

Olvasom a Daily Mail-ben, hogy felnőtt kísérleti alanyokat összehasonlítottak majmokkal egy vizsgálatban, amelynek során a mentális készségeket és a rövidtávú memóriát tesztelték. Az eredmények szerint a majmok simán lenyomták az embereket a tesztekben.


 

Az állatok irtását többnyire azzal igazoljuk erkölcsileg, hogy értelmileg elmaradnak tőlünk. De mi a helyzet akkor, ha a fentiek szerint egyes szellemi gyakorlatokban felül tudják múlni az átlagembert? Ideje lesz új ürügyet keresni. :P

Kapcsolódó bejegyzés: Hány embert ér egy majom?

 

A minap a Youtube-on barangolva szembesültem azzal, hogy létezik egy „flatulist” nevű foglalkozás, amire nem tudom, hogy van-e magyar szó, de ha nincs, akkor talán szellentőművésznek lehetne fordítani. A Britain’s Got Talent című tehetségkutató műsor egyik adásában lehetett megtekinteni a botrányos produkciót (a 45. másodperctől), amelyben a művész a Kék Duna keringő kíséretével mutatta be képességeit. A mutatvány nem jött be sem a zsűrinek, sem a közönségnek, így a Mr. Metán nevű előadó nem léphet majd fel a királynő előtt.

Wikipédia anyánk természetesen ismeri ezt a mesterséget, és az ott írottak szerint már középkori források is említik ezt a foglalkozást. Írországban például a 12 században a zenészek közé sorolták a művelőit. A szakma egyik ikonja a Le Pétomane művésznéven fellépő francia Joseph Pujol volt, aki század elején tevékenykedett. Ő képes volt utánozni az ágyúdörgést és a mennydörgést is, illetve el tudta játszani az O Sole Mio-t és a Marseillaise-t egy megfelelő helyre csatlakoztatott okarinán, ami nem lebecsülendő teljesítmény, hiszen ezeket sok ember a szájával sem tudja eljátszani.

Hát nem nagyszerű dolog az Internet? Ha nem létezne, akkor most nem lennénk birtokában a fenti hasznos információknak. :P

 

Amikor a híradót nézem esténként, akkor időnként eszembe jut a gonosz problémája, amiről régen vitáznak már a filozófusok. A materialista magyarázat ebből a szempontból nem túl izgalmas. Az atomok és a többi részecske nem lehetnek jók vagy gonoszak. Legalábbis remélem. :) Szellemi kalandozásként érdekesebb, hogy az istenhívők milyen sztorit találtak ki erre.

Istennel kapcsolatban ugyanis meglehetősen fogós dilemma a gonosz problémája. Ha Isten mindenható és jóságos, akkor miért van annyi rossz a földön? Miért van rák, földrengés, éhség, nyomor, és a többi? Ahogy körbenézünk, mérhetetlen mennyiségű szenvedést látunk. Hogyan engedheti ezt meg egy végtelenül hatalmas és jóságos lény? Lehet, hogy itt valami logikai ellentmondás van? Hogyan fér össze a tökéletes jóság a világban létező gonosszal?

A kérdésre számtalan válaszkísérlet született, ezeket mindenki ismerheti, aki legalább minimálisan érdeklődik a filozófia iránt. Íme néhány példa:

Szabad akarat: Mivel Isten megadta nekünk a szabad akaratot, ezért magától értetődő, hogy tudunk rosszat is cselekedni. Ha csak jót cselekedhetnének, akkor dróton rángatott bábuk lennénk. A szabad akarat nagyobb jó, mint a szenvedés, amit okozunk vele.

Személyiségépítés: Ha valamiért meg kell küzdeni, akkor az eredmény sokkal értékesebb, mint ha készen kaptuk volna. Ha mindenki eleve jó lenne, akkor az tespedéshez vezetne, mert nem kellene megharcolni semmiért. A verejtékkel kiharcolt jó minőségileg más, mint az olyan, amiért a kisujjunkat sem kell mozdítanunk. A rossz elleni küzdelem építi az ember személyiségét.

A jóhoz szükséges a rossz is: Ahogy a fényhez az árnyék, úgy a jóhoz a rossz is hozzá tartozik. Honnan ismernénk fel, hogy mi a jó, ha nem lenne mihez mérni? Rossz hiányában minden csak langyos víz lenne. Másokon segíteni jó dolog, de ha nincs senki, aki szükséget szenved, akkor nem tudnánk megtapasztalni, hogy milyen érzés segíteni másokon.

Isten jobban tudja: Isten jóságos, de mi nem látjuk át a terveit. Amit mi rossznak vélünk, az bizonyára egy nagyobb terv része, és ha képesek lennénk átlátni a tervet, akkor nem kételkednénk abban, hogy a rosszra nagyon is szükség van.

Stephen Law egyik bejegyzésében olvastam egy érdekes felvetést (amire nem ő gondolt elsőként, hiszen már Yossarian is hasonló dolgokon morfondírozott), miszerint a fenti érvelés megfordítható, és egy végtelenül gonosz Isten létezését is igazolni lehet vele.

Fordítsuk tehát meg a dolgokat: Ha Isten végtelenül hatalmas és végtelenül gonosz, akkor miért van annyi jó a Földön? Hogyan engedheti meg Isten, hogy jóság és könyörületesség legyen a világon? Hogyan lehet önfeláldozás? Szeretet? Annyi jót látunk a világban, ha körbenézünk, hogy az ember óhatatlanul arra gondol, itt valami logikai ellentmondás van, ha egy tökéletesen gonosz Isten művének tekintjük.

Lássuk a lehetséges válaszokat:

Szabad akarat: Mivel Isten megadta nekünk a szabad akaratot, ezért magától értetődő, hogy tudunk jót is cselekedni. Ha csak rosszat cselekedhetnének, akkor dróton rángatott bábuk lennénk. A szabad akarat nagyobb rossz, mint a jó, amit okozunk vele, így nincs ellentmondás.

Személyiségépítés: Ha valamiért meg kell küzdeni, akkor az eredmény sokkal értékesebb, mint ha készen kaptuk volna. Ha mindenki eleve rossz lenne, akkor az tespedéshez vezetne, mert nem kellene megharcolni semmiért. A verejtékkel kiharcolt rossz minőségileg más, mint az olyan, amiért a kisujjunkat sem kell mozdítanunk. A jó elleni küzdelem építi az ember személyiségét.

A rosszhoz szükséges a jó is: Ahogy a fényhez az árnyék, úgy a rosszhoz a jó is hozzá tartozik. Hogyan ismernénk fel, hogy mi a rossz, amit végtelenül gonosz Istenünk adott nekünk, ha nem lenne mihez mérni? Jó hiányában minden csak langyos víz lenne. Hogyan tudnánk például hazudni, ha nem lenne valaki, aki igazat mond?

Isten jobban tudja: Isten gonosz, de mi nem látjuk át a terveit. Amit mi jónak vélünk, az bizonyára egy nagyobb terv része, és ha képesek lennénk átlátni a tervet, akkor nem kételkednénk abban, hogy a jóra nagyon is szükség van.

A megfordított érvelés elég abszurdan hangzik, de lehet, hogy csak azért, mert nem vagyunk hozzászokva, elvégre ugyanazt az érvelési technikát követi, mint az Isten jósága mellett felhozott érvek. Mindenesetre, ha választani lehet, akkor én inkább egy végtelenül jó Isten által létrehozott világban szeretnék élni, de lehet, hogy ez a preferencia is csak a társadalmi programozásunkból adódik. Milyen lenne a világunk, ha a nyugati kultúra egy végtelenül gonosz Isten eszméjére épült volna? Valószínűleg kevésbé lenne képmutató. Illetve nem is, hiszen akkor csak megfordulna a dolog: az emberek nyíltan azt hangoztatnák, hogy ők csak rosszat tesznek, miközben titokban jót is művelnének. :P

Law fent linkelt bejegyzésében részletesebben ki vannak fejtve az érvek, illetve a rákövetkező kapcsolódó bejegyzéseket is érdemes megnézni azoknak, akiket érdekel az efféle intellektuális kalandozás. Továbbá a gonosz problémájáról a Wikipédián is lehet olvasni.

Ez a bejegyzés nem szólt semmi ellen vagy mellett, csak egy gondolatébresztő játék volt. Isten, amennyiben létezik, nyilván azért adott nekünk értelmet, hogy használjuk, és többre értékeli, ha valaki nem vakhittel, hanem gondolkodással jut el hozzá. Legalábbis, ha én Isten lennék, akkor biztosan így érezném. :)

 

Az egyik nap el kellett osztanom egymással két számot, de éppen nem volt karnyújtásnyi közelben számológép, így gondoltam, elvégzem papíron az osztást. Papíron összeadni, kivonni, szorozni nem gond, de nem is tudom felidézni, hogy mikor csináltam osztást utoljára nagyobb számokkal számológép nélkül. Zavarba ejtő volt, hogy nem ment rutinból, és az elején kicsit gondolkodnom kellett, hogyan is kell ezt csinálni. Ráadásul az osztó is 3 jegyű volt. A kedves olvasó, amennyiben hozzám hasonlóan tizenegynéhány éve nem csinált ilyet, gond nélkül el tudja osztani például a 126057-et 37-tel papíron az iskolában tanult módszerrel?

Az eset eszembe juttatott egy videót, amin ázsiai diákok számolnak lelkesen abakusszal. Éveken át gyakorolják az iskolában a használatát, és a legjobb abakuszos gyerek büszkén meséli, hogy naponta két órát gyakorol, hogy minél gyorsabban tudjon számolni, és ő legyen a legjobb:



Van ennek manapság még értelme, hogy az ember ilyesmi begyakorlásával gyötri az agyát éveken át, amit a gép egy pillanat alatt elvégez? Nem lenne hasznosabb, ha inkább valami kreatív dolgot csinálnának helyette? De az is lehet, hogy csak savanyú a szőlő, mert nekem egy egyszerű osztás is gondot okozott. :P

 

Éppen Bizánc történetéről olvasgattam a minap (újra Passuth-nál), amikor meglepve értesültem arról, hogy II. Komnénosz János bizánci császár feleségének, Eiréne-nek a leánykori neve Piroska volt. A Piroska névvel inkább a farkas diétájával kapcsolatban, német filmek sztereotip magyar nőalakjaként, illetve 60-as évekbeli dalokban szoktunk találkozni, bizánci császárné neveként kevésbé, ezért volt meglepő a dolog. Nem lehetett könnyű dolga szegény Piroskánknak, amikor 1104-ben 16 éves árvaként lepasszolták menyasszonynak Bizáncba, és belecsöppent abba a ceremóniákkal, intrikákkal telezsúfolt közegnek a kellős közepébe. Mindenesetre nem hozott szégyent ránk, megállta a helyét, mert utóbb szentté is avatták, és a Hagia Szophia-ban is meg van örökítve a képe:


 

A Piroska név a fentiekhez meglehetősen lazán kapcsolódva eszembe juttatta, hogy a magyar az egyetlen nyelv, amelyben alapszínként két szó van a pirosra. Szegény külföldiek azt hiszik, hogy a piros és a vörös ugyanannak a színnek két árnyalata, miközben csak mi tudjuk, hogy ez valójában két különböző szín. :)

 

Írtam itt korábban egy kísérletről, amelynek során gyerekek elé édességet tettek, és a kísérletvezető ígért nekik még egy adagot, ha képesek az evéssel pár percet kivárni, amíg visszajön. Ahogy a linkelt bejegyzésben levő videóból kitűnik, egy gyereknek igen nagy erőfeszítésébe telik ellenállni a kísértésnek, hogy ne falja be egyből az előtte heverő csábító édességet. A The New Yorker-ben néhány napja volt egy cikk egy hasonló kísérletről, de itt továbbmentek, és megvizsgálták, hogyan teljesítettek életük további részében a gyerekek.

Kiderült, hogy azok, akik nem tudták kivárni, amíg a kísérletvezető visszajött, és behabzsolták az édességet, alacsonyabb pontszámokat értek el a tanulmányaikban, nehezebben koncentráltak, nehezebben tartottak fenn barátságokat, felnőtt korukban pedig kövérebbek voltak, nagyobb arányban voltak drogproblémáik, és hasonlók. Ez nem túlságosan meglepő, hiszen ha valaki inkább a gyors kielégülésre hajt a hosszabb távú tervezés rovására, akkor tanulás helyett inkább TV-zik, sportolás helyett falja a süteményeket, és így tovább.

A gyerekekkel végzett kísérletben csináltak egy olyan változatot is, amiben a gyereknek azt mondták, próbálja elképzelni, hogy a sütemény csak egy rajz, vagy hogy a habos sütemény egy felhő. Ezzel a mentális segédeszközzel felszerelve az olyan gyerekek, akik korábban egy percig sem voltak képesek megállni, akár 15 percig is ellen tudtak állni a kísértésnek. A cikk végkövetkeztetése az, hogy ha gyerekkorban megtanítanának arra, hogyan álljunk jobban ellen a pillanatnyi csábításoknak egy későbbi nagyobb jó érdekében (akár a fenti sütemény-felhő módszerrel), akkor az így szerzett készség az élet későbbi részében is igen jól jönne. Ha az olvasók között esetleg vannak olyanok, akik zsenge korú gyermekkel bíbelődnek otthon, akkor érdemes lehet odafigyelni erre az aspektusra, és utánanézni, hogyan lehet a gyereket arrafelé terelgetni, hogy lásson túl a pillanatnyi élvezeteken, és tervezzen hosszabb távra.

A felnőttek pedig végiggondolhatják a saját példájukon, hogy sokszor engedtek-e gyerekkorukban a pillanat csábításának a józan mérlegeléssel szemben, és esetleg most ennek isszák-e éppen a levét. :)

 

Frissítés: a bejegyzés megírása után felbukkant egy újabb videó a témában, amit hozzáfűzők ide a végére az érdeklődőknek:

Amerikában még mindig huzakodnak azon, hogy a waterboarding kínzás-e vagy nem. Újabb konzervatív újságíró vette fel a kesztyűt, hogy bizonyítsa, ez csupán humánus vallatás, és nem kell akkora hűhót csapni körülötte. Az eredménye: 6 másodperc. Utána azt mondta, hogy ha tudta volna, hogy ennyire rossz lesz, akkor nem ment volna bele a kísérletbe, és ez egyértelműen kínzás.

Engem még mindig meglep, hogy az eljárás kívülről milyen ártatlan semmiségnek látszik. De azért nem próbálnám ki. :P



Hosszabb verzió angolosoknak az újságíró reakciójával: