Agyvihar

Nemrég láttam egy előadást, ahol az előadó az organikus gazdálkodásról beszélt, de közben néhány meglepő megjegyzést is elejtett a növények és az emberek kapcsolatáról.

Richard Dawkins (Az önző gén) óta tudjuk, hogy az emberi életet nyugodtan tekinthetjük úgy is, hogy az egyetlen célja az, hogy géneket örökítsen át. Következésképpen lényegében csak túlélőgépek vagyunk a gének egymással vívott háborújában, és életünk minden vonatkozása ennek van alárendelve. Vagyis a nagyszerű alkotások, tettek, találmányok, amikben az ember győzelmét látjuk, valójában semmi mások, mint a gének ravasz manővereinek melléktermékei, amelyekkel egyszerűen a saját túlélésüket akarják biztosítani. Dawkins szerint a gének bábjai vagyunk.

A könyv zárszavában az író megemlítette a mém fogalmát is, ami aztán önálló tudományággá nőtte ki magát (memetika). A mém egy gondolat, ötlet vagy bármi, amit az ember kitalál, és ami a génekhez hasonlóan arra törekszik, hogy minél több példányban átörökítse magát (a vallás például egy igen sikeres mém). Az emberi életet tehát úgy is lehet szemlélni, hogy a szerepünk csupán annyi, hogy hordozói legyünk a mémeknek, amik egymással vívják harcukat.

Visszakanyarodva a gazdálkodáshoz az előadó megemlítette, hogy egyik alkalommal, amikor krumplit kapált a kertjében, meglátott egy méhet, és elgondolkozott, hogy mi a hasonlóság a méh és az ember között. A méh azt hiszi, hogy a saját célját követi, miközben valójában a virágport viszi a lábán virágról virágra. És az ember? Vegyük például a fűnyírást. Azt lehetne mondani, hogy ennek a tevékenységnek az a célja, hogy szebb legyen a kert. De mi van ha megfordítjuk a nézőpontot? A fű gondozásával azt érjük el, hogy a fű versenyelőnybe kerül a többi növénnyel szemben. A gazolással, ápolással a fű céljait szolgáljuk, őt segítjük a harcban.

És a krumplikapálás? Azzal, hogy megvédjük a kártevőktől, a krumpli céljait szolgáljuk, vagyis a krumpli felhasznál minket a többi növény ellen a saját céljai érdekében. Akár globálissá is tehetjük az elgondolást, ha behozzuk a kukoricát a képbe. Mi történik a Földön mostanság a kukoricával? Sok helyen azt ültetnek más növények helyett, hogy bioetanolt készíthessenek belőle. A naiv emberiség azt hiszi, hogy ez azért történik, hogy ő olcsón furikázhasson, miközben ez valójában a kukorica mesteri húzása a bolygó dominálására, és szimpla sakkfiguraként használ fel minket a játszmában. Még Obama és McCain is, akik közül az egyik (közben kiderült: Obama) a Föld leghatalmasabb embere lesz, csupán a kukorica alattvalói, és az amerikai biodízel programmal is őt szolgálják.

Ugye milyen más, ha ugyanarra a dologra más szemszögből nézünk rá? Emberként azt hisszük, hogy körülöttünk forog a világ, ahogy a darázs is azt hiszi, miközben lehet, hogy olyan célokat szolgálunk, amikről halvány fogalmunk sincs. (Ajánlott olvasmány: Kurt Vonnegut – A Titán szirénjei).

Ha ezután valamikor kimész a kertbe, és elkezdesz ott dolgozni, akkor majd gondolkozz el azon, hogy kit is szolgálsz valójában ezzel a tevékenységgel. :)
 

Azt írja a net, hogy Amerikában feltaláltak egy olyan eszközt, amivel két ember ugyanazt a TV-t nézve egy időben más műsort láthat.

A készülék ebben az üzemmódban kombinálja a két műsor képét, a nézők pedig speciális szemüveget viselve nézhetik azt a műsort, amit szeretnének. Legalább egyiküknek fülhallgatót is kell használnia persze, hogy a megfelelő hangot hallja a műsorhoz.

Elsőre bizarr ötletnek hangzott. Mintha technikai eszközökkel rásegítenénk az elidegenedésre, ami már amúgy is tapasztalható (lelki világválság?), amikor a családtagok külön szobákba vonulnak (ha megtehetik), hogy azt nézhessék, amit ők akarnak. Egy ilyen találmány erre még rátesz egy lapáttal azáltal, hogy már akkor se fognak beszélgetni, ha egy szobában vannak, mert mindenki elvan a saját kis műsorával.

Aztán eszembe jutott, hogy van azért pozitív oldala is a dolognak. Arra manapság már szinte lehetetlen rávenni az embereket, hogy olyasmit nézzenek, amit nem akarnak, ha több TV is van a lakásban. Ezzel az eszközzel viszont fizikailag együtt lehetnek a családtagok úgy is, hogy közben más műsoron szórakoznak. Apa nézi a focit, anya nézi a Barátok köztet, és közben ugyan nem hallják, és nem látják egymást, de legalább a kanapén ülve foghatják egymás kezét.

És manapság már ez is valami, nem? :)
 

Néha az ember a művészet igazán meglepő formáival találkozik. Ki gondolná például, hogy van olyan ember, aki gépet csinál arra, hogy ábrázolja, hogyan borít fel egy macska egy karosszéket?

Arthur Ganson saját bevallása szerint úgy dolgozik, hogy a lelki szemei előtt megjelenik egy kép, amire elkészít egy gépet, ami pontosan megvalósítja a jelenetet, amit kitalált. Itt van a szobor, ami a karosszéket felborító macskát, és a levegőben pörgő széket ábrázolja:
 

Vagy itt van például a kis sárga szék felrobbanását, a darabok szétrepülését, és újbóli összeállását ábrázoló szobor

Vagy a labdát néző kisfiú:

Nekem legjobban talán a gépet húzó szerencsecsont (ez a magyar neve a wishbone-nak?) tetszik, ahogy a kis csont lépeget, és "húzza" maga után a böhöm masinát. Mintha a biológiai lény lenne a gép rabszolgája, és nem fordítva:

Aki még nézegetne ilyeneket, az Arthur Ganson nevére keresve talál még videókat a Youtube-on. Ezeket a nézve az ember kis időre el tud feledkezni a világválság eseményeiről. :)

Főleg gazdasági megrázkódtatások idején szokott felbukkanni ez a képsorozat, amibe most a világválság kapcsán is belefutottam. Jó példa arra, amikor valahol annyi pénz van, hogy semmi sem lehet akadály.

Dubai-ról van szó természetesen, ahol az olaj hatására gyilkos ütemben építkeznek. Elnézve az alábbi képeket jó lenne, ha nálunk is feltörne az olaj egy-két helyen, és akkor nem tartana évtizedekig egy autópálya megépítése.

Itt vannak a képek, de érdemes nagyban is megnézni őket, mert úgy jobban kijön a hatás.

Dubai 1990-ben egy poros sivatag valami szánalmas úttal és néhány elszórt házzal itt-ott:

Dubai 2003-ban egy épületerdő, amíg a szem ellát. Az első kép házai itt is megfigyelhetők:

Dubai tavaly egy csillogó, fényárban úszó metropolisz. Az eredeti házak itt is látszanak

A világ egyik legjobb egyetemén, az MTI-n találták fel a sikítópárnát nőknek. Íme a korszakalkotó találmány:

Arra szolgál, hogy ha nyilvános helyen rád jön a sikíthatnék, akkor nyugodtan engedhess az ingerenciádnak mások zavarása vagy megbotránkoztatása nélkül. A sikítással kiadod magadból a feszültséget, a párna pedig minden hangot elnyel. Sőt, utólag vissza is tudod játszani vele a sikítást, ha nyugodt helyen vagy, és érdekel, hogyan sikítottál korábban.

Hát nem nagyszerű találmány, hölgyeim? :D

Itt még egy filmecskét is meg lehet nézni, ahol a zseniális eszköz működés közben látható.
 

 Az utcán járva láttam a Comedy Central reklámját a lila szájú, foghíjas, visszataszító rajzfilmfigurával, és a látvány eszembe juttatta a „csodaszép” rajzfilmeket a Cartoon Network-on és a Nickelodeon-on.

A Nickelodeon-ban nem biztos, de a Cartoon Network bizonyosan sugárzott olyan rajzfilmeket, amiket látva kételkedni kezdtem a készítők épelméjűségében. Konkrét címek nem jutnak eszembe, csak az ocsmányabbnál ocsmányabbak a figurák, amiknek nemegyszer szó szerint taknyuk-nyáluk összefolyt. Beszéd közben köpködtek, nyáladzottak, böfögtek, és amikor meg voltak fázva, akkor nagy zöld cseppek (jó esetben csak cseppek) himbálóztak az orruk végén.

Ez valami modern rajzfilmes trend lehet, hogy rajzoljunk minél visszataszítóbb karaktereket, leszámolva a Disney-féle mesevilággal. Világválság a kultúrában. Sok modern rajzfilmben torz, csúnya emberek vannak, vagy különböző szörnyfajzatok, amiket amúgy csak lidérces álmaiban szokott látni az ember.

Mi még gyerekkorunkban normálisan megrajzolt rajzfilmeket láttunk. Frakkot, Futrinka utcát és hasonlókat. Azon gondolkoztam, hogy milyen hatással van a gyerekre, ha fogékony korszakában nem normális figurákat, hanem azonosíthatatlan génhalmazokat lát a képernyőn? Nem hat ez negatívan a szépérzékre? Talán feleslegesen aggódom emiatt, és a gyerekek simán kiheverik a látottakat. :) Majd kiderül, ha meglátjuk, hogy a felnövekvő generáció milyen világot fog építeni.

Az is lehet, hogy a mondanivaló több nyomot hagy a gyerekben, mint maga a megvalósítás, hiszen hagyományos rajzfilmen is lehet torz történetet elmesélni, ahogy erre már itt is volt példa. Tekintsétek meg, és borzongjatok. :)
 

Ez két verssor valahogy napok óta megragadt a fejemben. Talán ez az igazi művészet, ami így tud hatni az emberre:

"Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál"

A kép morbid, de Márai a rímválasztásával mégis mókássá tudja tenni számomra. Látom is magam előtt a kis sakált, ahogy a sírdombon ügyetlenül kapál, ás a lábacskáival. Szinte kedvem lenne megsimogatni. :D

Az egész vers (Halotti beszéd) zseniális egyébként, ezért ide is teszem szóban és szövegesen. Ma kultúrmisszós napom van:
  

Márai Sándor: Halotti beszéd 


Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A " pillangó ", a " gyöngy ", a " szív "- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
" A halál gyötrelmei körülvettek engemet "
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: " Az nem lehet, hogy oly szent akarat ..."
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
" Az nem lehet, hogy annyi szív ..." Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: " Testvért testvér elad ..."
Egy hang aléltan közbeszól: " Ne szóljon ajakad ..."
S egy másik nyög: " Nehogy ki távol sír e nemzeten ..."
Még egy hörög: " Megutálni is kénytelen legyen."
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: " Rosszabb voltam mint e z e k ? ..." Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk 


Possilipo,1951. nyár

 

Rosszul hiszed. :)


A laza emberek Indiában vannak, és a legnagyobb forgalomban is képesek hátradőlve nyugodtan smsezni. Figyeljétek a motorost, amikor mellé ér az autó. Szeretnék ilyen ellazult lenni, főleg most, világválság idején, mint ez a fickó :)
 

A könnytár blogon éppen Nelson admirálisról olvastam, és ennek kapcsán eszembe jutott, hogy halála után a testének kalandos sorsa volt, amíg elnyerte végső nyugvóhelyét.

Volt már itt szó olyan esetekről, amikor emberek a haláluk után még aktívan tevékenykedtek egy ideig, amíg a földbe nem kerültek. Nelson ebből a szempontból elég passzívan viselkedett a halála után, de egy bejegyzést az ő sztorija is megérdemel.

A trafalgari csatában az angolok nagy győzelmet arattak az egyesített francia-spanyol flotta felett. Üröm volt azonban az örömben, hogy egy ellenséges mesterlövész meglőtte Nelsont, aki az ütközet végére meg is halt. A csata hősének természetesen ünnepélyes temetés járt, nem temethették csak úgy a tengerbe, ezért fogtak egy hordó brandyt, és szőrtelenítve, ruhátlanul eltették benne az admirálist, mint a befőttet.

Útban hazafelé a hordót többször is újratöltötték, rossznyelvek szerint azért, mert a tengerészek nem akarták elpazarolni a jófajta brandyt, és titokban rájártak az admirális hordójára. Őrséget is állítottak a hordó mellé, amire bizonyára csak a tiszteletadás miatt volt szükség. A folyadékcserék során a keveréken is módosítottak, egyharmad borpárlattal hígítva a brandyt. Talán fogytán volt az eredeti alapanyag.

Angliában kivették a hordóból a hadvezért, és ólomkoporsóba tették, amit újfent brandyvel töltöttek meg, valamint befűszerezték kámforral és mirhával is a változatosság kedvéért. Az ólomkoporsót egy faládába zárták (talán okultak az előzményekből), és az admirális brandyben úszva végül megérkezett Londonba, ahol nagy pompával temették el.

Nem tudom, hogy Nelson nagyivó volt-e életében, de valószínűleg soha nem lehetett úgy berúgva, mint halála után. :)
 

 Tavasszal segítettem lomtalanítani egy ismerősnek. Sok kidobnivalója volt, köztük egy állóóra is. 


Kihurcoltuk a dolgokat a ház elé, és az apróságokkal együtt kivittük az órát is. Nem nagy órára kell gondolni, csak egy kis asztali állóórára. Nem volt nagy érték, ezért is került a lomok közé. Ott állt a halom tetején, és ketyegett. Már indultam vissza a házba kezet mosni, amikor csörömpölést hallottam. Hátranézve láttam, hogy az ismerős egy kalapáccsal betörte az óra számlapját. Megkérdeztem, hogy miért csinálta ezt. A válasza: azért, hogy más ne járjon jól vele. 


Nem szóltam semmit, elvégre nem az én holmimról volt szó, de belül azért viszolygást éreztem. Ha nem volt szüksége rá, akkor miért fájt neki, hogy más esetleg örült volna a működő órának? Honnan ez az rosszindulat mások iránt? 


Ez az élmény azóta is többször eszembe jut, és még mindig nem tudom mire vélni. Magyar betegség lenne? Vagy csak egy ember eltorzult viselkedésének voltam tanúja?

 

Egyes polgártársaink unalmukban meglepőbbnél meglepőbb tárgyakat helyeznek magukba. 


A Flickr-en barangolva találtam rá egy olyan felhasználóra, aki röntgenfelvételeket tesz fel különös esetekről. Ezek között több olyan van, amelyeken az látszik, hogy unatkozó emberek hogyan szórakoztatják magukat esténként, ha éppen nincsen semmi jó a TV-ben, vagy elegük van a világválság híreiből. Utána pedig mennek az ügyeletre, hogy szedjék ki belőlük, ami "véletlenül" bent maradt. 


Vajon mit gondolhatott magában az a jóember, aki egy üvegrudat tolt fel magának análisan, majd elvesztette a végét, és már nem tudta visszahúzni? 

De ez a pohár sem semmi, amit talppal felfelé használt nem rendeltetésszerűen egy polgártársunk, és amikor már a karima is bent volt, akkor juthatott eszébe, hogy innentől nehéz lesz visszacsinálni a dolgot:

A baj céleszközzel is megesik, ha az ember túlzásba viszi a használatát. Ez a kép még rejtvénynek sem utolsó, hogy a tárgy felső vége a test melyik részében lehet. Persze ezt ki lehet azért találni, de azt már kevésbé, hogy milyen gondolatok foroghattak a kedves felhasználó fejében, amikor csak tolta, tolta, tolta befelé… :)

Aki egyből photoshopot kiáltana annak szólok, hogy bár természetesen lehet photoshop is, de a fenti linken több más orvosi vonatkozású röntgenkép is van, nem csak ilyenek, ezért nem arról van szó, hogy valaki tréfából ilyen típusú képeket gyárt.

Másrészt nem kétséges, hogy élnek köztünk olyan emberek, akik tényleg feldugdosnak tárgyakat maguknak. Akinek van orvosi ügyeleten dolgozó ismerőse, az sok hasonló sztorit hallhatott már.

Az egyik legérdekesebb pszichológiai jelenségnek azt tartom, amikor az ember megért valamit. Megértésen nem csak azt értem, amikor átlátunk egy problémát, hanem azt is, amikor más fényben tudunk látni valamit, mint korábban.


Akit kevésbé foglalkozat az önreflexió, az ezt az egészet magától értetődőnek gondolhatja, de engem minden alkalommal lenyűgöz, amikor megtapasztalom. Utólag visszanézve az ember nem érti, hogy mit nem értett korábban, hogyan nem érthette azt, ami most már teljesen világos. Vagy ha azt az aspektust nézzük, hogy más fényben látunk régebbi dolgokat, akkor az a zavarba ejtő, hogy miért nem tudtuk korábban erről az oldalról látni ezt a dolgot. Mintha egy tárgyat nézve felkapcsolnának egy lámpát, ami olyan részleteket hozna elő, amelyeket korábban nem vettünk, nem vehettünk észre, mert nem voltak megvilágítva.


Kicsit keresgéltem a neten, de nem találtam olyan írást, ami a megértés mechanizmusával foglalkozott volna. Pedig nagyon hasznos lenne megfoghatóvá tenni a működését. Én úgy vagyok vele, mint amikor azt a pillanatot akarom megfigyelni, amikor elalszom. A megértés előtti és utáni állapot között különbséget tudok tenni, de nem tudom megfigyelni magát a megértés pillanatát. Ha tudatosítani lehetne a folyamatot, akkor talán fel is lehetne gyorsítani, és nem kellene folyton nehézkesen cuppogva átevickélni az értetlenség mocsarán.


Ennek hiányában csak tapogatózni lehet, és próbálkozni, de sohasem tudom megunni az élményt, amikor ráeszmélek, hogy valami megint a helyére került. Visszanézve mosolygok a régi énemen, aki nem látta át, amit én már igen, és tudom, hogy előbb-utóbb egy új Én fog mosolyogni a jelenlegin, aki nem ért meg valami egyszerű dolgot, ami pedig ott van az orra előtt.
 

Általában ezért nem szabad belenézni, de most kivételt teszünk.

Jómunkásemberek fáintos képeket csináltak a napról, amelyeket itt meg lehet tekinteni. Nem mindennapi nap-portrék. Őrült festők sem tudnának különbeket mázolni.

Időnként nézek a neten Google videóelőadásokat, ahova a legkülönbözőbb szerzőket hívják meg a legváltozatosabb témákban a politikától az utazási beszámolókon át a történelmi kalandozásokig.

Legutóbb egy pszichológiai előadást néztem, ahol az emberek időhöz való viszonyáról volt szó. (Mellesleg még a világválság hatásain is viccelődtek benne, pedig éppen kikapcsolódásképpen akartam nézni, hogy végre valami másról halljak, mint egyébként.) Az előadás közben bemutattak egy kísérletet, ami 4 éves gyerekeken vizsgálta, hogyan viszonyulnak az időhöz: a jelenre koncentráló hedonisták-e, vagy képesek a jövőbeli nagyobb haszonért elhalasztani a pillanatnyi örömöt.


A gyerekek elé letettek egy süteményt, és a kísérletvezető azt mondta nekik, hogy 5 percre el kell mennie valamiért, de ha megvárják a süteményevéssel, amíg visszajön, akkor kapnak egy másik süteményt is jutalmul. Vagyis egy helyett kettőt ehetnek meg, ha várnak.


Szegény gyerekeknek ez nem kis kísértés volt, az alábbi videóban látszik is, hogy mekkora. Félrenéznek, próbálják elterelni a figyelmüket erre a kis időre, amíg visszajön a felnőtt, és végre megehetik az édességet. Először azokat mutatják, akiknek sikerült kibírniuk, utána pedig azokat, akiknek nem:
 

Vicces elnézni a gyerekeket, de a kísérlet a felnőttekről is sokat elmond. A különbség csak az, hogy számukra már nem sütemény a tét, hanem a szex, pénz, stb., és az egész előadás arról szólt, hogy érdemes tudatosítani az időhöz való viszonyunkat, mert ezáltal magunkról is sokat megtudhatunk, hogy miért működünk úgy, ahogy. 


A teljes előadást itt nincs lehetőség összefoglalni, de a lényege az volt, hogy 6 kategóriát különböztettek meg az időhöz való viszony szempontjából: 


- pozitívan múltra koncentráló (szívesen idézi fel emlékeit, nagy örömöket, vidámságot, családi összejöveteleket, stb.)
- negatívan múltra koncentráló (a múltbeli negatív élményeken rágódik, újra és újra befutja a régi negatív gondolati köröket)
- jelenre koncentráló hedonista (a pillanatnak él, a gyors örömöket keresi, impulzív)
- jelenre koncentráló fatalista (úgy érzi, nem ura a sorsának, nem foglalkoztatja sem a múlt, sem a jelen, mert úgysem tud változtatni a dolgokon)
- jövőre koncentráló (távoli célokat fogalmaz meg, és követ, stb.)
- transzcendens jövőre koncentráló (a halál utáni életre készül, az itteni létezést csak az arra való felkészülésnek tartja)


El lehet gondolkozni, hogy ki hova sorolja magát. Előnye/hátránya mindegyiknek van. A szerzők szerint azok a legboldogabbak, akiknek a pozitív múlt, a hedonista jelen, és a jövőre irányultság hármasa együttesen dominálja a gondolataikat. 


Angolosok az előadók által készített online teszttel felmérhetik magukat.

 

Látott már Ön csirke embriót mikroszkóp alatt?

Ha nem, akkor éppen itt az ideje. Hát nem éppen olyan a külseje és a pillantása, mint egy legszebb álmából felkeltett ingerült földönkívülié, aki a háborgatás miatt érzett jogos felháborodásában elhatározta, hogy elfoglalja a Földet?
 

De van itt olyan kép is, aminek láttán a gyanútlan olvasó azt hihetné, hogy a drogos festők retrospektív kiállításának weboldalán jár, pedig csak egy falevél van felnagyítva rajta:

A mikroszkopikus világ képeiből minden évben kiválasztják a legjobbakat. Itt láthatók az előző évek győztesei.

Nemrég volt a híradóban, hogy egy süket képviselő megsértődött, mert levakozták, és ez elgondolkoztatott.

A tudósításban mutatták, hogy egy jeltolmácsnak is folyton vele kell lennie az ülésteremben, egyébként nem tudja követni az ülést, illetve nem tudja kifejteni az álláspontját. Ez jó példája a túlzásba vitt egyenlősdinek (tényleg muszáj egy plusz embert csak azért fizetni, hogy ő képviselő lehessen?), de ez most mellékszál, mert az egész egy másik cikket jutatott eszembe, ami azt taglalja, hogy a jövőben igen sanyarú sors várhat a genetikai kutatásokra.

Az utóbbi időben gyakran hallani, hogy egy-egy genetikus kutató arra a következtetésre jut, hogy egy népcsoport jobb vagy rosszabb képességekkel rendelkezik a többinél. Mi van akkor, ha tényleg van valami igazság abban, amit állítanak? Nem kis szociális feszültséget okozna, ha kiderülne, hogy bizonyos állásokra mondjuk érdemesebb X népcsoportból származó jelöltet választani, mert genetikailag alkalmasabb a feladatra. Vagy mit szólnának a hétszer csavarodott szíriuszi felsőbbrendű magyar DNS-ben hívő polgártársaink, ha a tudomány arra jutna, hogy például a szlovákok jobb képességekkel bírnak mint mi? Vagy megfordítva mit szólna Ján Slota tábora, ha az derülne ki, hogy mi vagyunk a jobbak náluk?

Persze, ilyesmit kijelenteni népcsoportoknál botorság lenne, mert ebben az esetben csak átlagokról beszélhetünk, az egyes embereknél igen nagy szórása lehet az értékeknek. Éppen ezért sokkal valószínűbb, hogy egyéni genetikai szűrés során fogják megállapítani az ember képességeit. Szép jövő lesz, ha a szerint választhatsz majd pályát, vagy akár társat, hogy milyen a genetikai állományod minősége. Ezt a politika bizonyosan nem fogja hagyni, és ebből következik, hogy az ez irányú genetikai kutatásokat nem nagyon fogják ösztönözni a jövőben. De a tudomány nem áll meg. Valaki valahol a végére fog járni a dolognak, talán éppen Kínában, ahol különösebben nem akadnak fent holmi erkölcsi megfontolásokon. Hogyan fogjuk kezelni ezt a problémát, hogy nem vagyunk egyforma képességűek, ha ezt ráadásul mérni is tudjuk?

Itt kanyarodnék vissza a hallássérült képviselőhöz, mert a problémát valószínűleg hasonlóan fogjuk kezelni, mint az ő esetében. Ha valakiről megállapítják, hogy genetikailag kevésbé képes mondjuk az absztrakt gondolkodásra, vagy az analitikus problémamegoldásra, az csökkent képességűnek fog számítani, és az esélyegyenlőség jegyében kvótákat fognak kialakítani: bizonyos munkakörükben elsősorban a (genetikailag) legalkalmasabb jelölteket fogják felvenni, de bizonyos százalékban alkalmazni kell majd genetikailag hátrányos helyzetű embereket is.

Furcsa ebbe belegondolni. Lehet, hogy ha eljön majd az a korszak, amikor sokan, akik manapság egészségesnek gondolják magukat, genetikai értelemben "mozgássérültnek" fognak számítani, és állami támogatásra szorulnak majd.

Vajon én vagy a kedves olvasó melyik kategóriába kerülne ebben a világban? Lehet, hogy tényleg nem kellene nagyon szorgalmazni a további genetikai kutatásokat? Jobb ez így, ahogy most van? :) 

Nagyon helyes, de miért nincs ott a stúdióban?

Olvastam a neten a TV2 új műsoráról, ahol sztárokat cikiznek. Hálás műfaj kétségtelenül, bele is néztem egy kicsit a neten, és tetszett, hogy itt nem ajnározzák sztárjainkat, hanem végre őszinte szavakat hallunk róluk egy kereskedelmi TV-ből. Mármint azokról, akikkel éppen nem állnak szerződésben, gondolom.

A műsorral csak egy gond van: a célpontok megsértődtek, és fenyegetik a műsor készítőit.

Amerikában már évek óta a megy a Celebrity Roast a Comedy Central-on, aminek a fenti műsor csak gyenge utánzata. Az eredetiben a kiszemelt alany is beül a stúdióba. Vele együtt egy csomó barátja és ismerőse (szintén hírességek), akik humoros monológokban szétcikizik minden szempontból az áldozatot. A szexuális szokásaitól kezdve a bukásain át minden hülyeségét előhozzák, amit a célpont egy kanapán üldögélve hallgat végig, és jól szórakozik az egészen.

A Roast láng felett sütögetést jelent, mintha nyársra húznák a sztárocskát, és forgatnák a tűz felett. Sok, főleg Amerikában ismert ember járt már a műsorban, de pl. Pamela Anderson neve itthon ismerős lehet, aki szintén megfordult már a kanapén:


A mi "celebjeinket" is akkor lehet majd komolyan venni, ha ők maguk sem veszik majd túl komolyan magukat, és amerikai kollégáikhoz hasonlóan tudnak nevetni a saját hibáikon ahelyett, hogy megsértődnek. 

Ha a nők megrezegtetik, a férfiak ellágyulnak.

Egy japán designer továbbfejlesztette az elvet, és nem bízza a véletlenre a hatást. Hát nem bájos?
 

Már látom is magam előtt, hogy a patás cipő, és a többi után ezt is felkapják majd, és a nők ezentúl ezzel fognak hódítani.

Életforma válság is.
 

A metrón ma néztem az arcokat, és senki sem látszott különösebben boldognak. Elnyűtt, rezignált arcokat láttam, nem csak időseken, hanem fiatalokon is. Ahogy végignéztem az embereken, találgattam, hogy mi hajthatja őket az életben? Mit jelent számukra a boldogság? Mi az a cél, amiért küzdenek?

A nagy autóért? Házért? Presztízsért? Mi teszi manapság az elégedett embert az anyagi javakon túl? Egyáltalán van azokon túl valami?

A világban zajló válság is konkrét betegségtünet. Egy harácsolásra építő világ agóniájának lehetünk tanúi. Nem a végső agóniájának, lesz innen is felépülés, de nem fog sokat váratni magára a következő roham. Egy olyan világ, ami arra épít, hogy mindenki egyre többet vásárol, egyre többet akar szerezni, és ez a stabilitásának az alapja (mert ha csökken a fogyasztás, akkor beindul a negatív spirál, a recesszió), az soha nem lehet egészen stabil, mert mindig lesznek olyanok, akik belefáradnak a folytonos szerzésbe, vagy elgondolkoznak azon, hogy mire is jó ez az egész.

Nézve a metrón utazókat arra gondoltam, hogy mi lenne, ha megfordítanák a propagandát. Ha arra nevelnének bennünket, hogy elsősorban örülj annak, ami van, és ne akarj mindenáron többet. Nem boldogabb lehetne így az átlagember? Persze, erre lehet mondani, hogy ez a felfogás a fejlődés ellen hatna. Stagnáláshoz vezetne. Hiszen minek találjunk fel új dolgokat, ha úgyis megelégszünk azzal, ami van?

Ebből viszont adódik a következő kérdés: boldogabb lett az átlagember azáltal, hogy végbement az elmúlt századokban a technikai fejlődés? Jó, hogy van Internet, mobiltelefon és atomerőmű? Az kétségtelen, hogy az orvostudomány több embert meg tud gyógyítani, az is jó, hogy folyik a csapból a víz, ha megnyitom, és nem kell a kútra menni. Sok kis apró kényelmességet megszereztünk, amiről nehezen mondanánk már le, de a boldogság megoldása mintha még mindig váratna magára.

Vajon ki a boldogabb? A ma embere, aki bekapcsolja este a tévét, és megnézi a Győzike-sót, vagy egy nomád állattartó közösség tagja, aki a nap végén kiül a jurta elé, és nézi, hogyan ég le a tűz?

Ma tűnt fel először, hogy a bankok tudatosan rájátszanak az érzékiségre a fiókokban.

Nem járok sokat bankba, de ma ügyeket kellett intéznem, és amikor már a harmadik testre simuló ruhájú leányka lejtett el előttem akkor jöttem rá, hogy ez nem lehet véletlen. Végignézve a pultokat csupa huszonéves csinos leányzót láttam. Volt egy-két férfi is, azok is huszonév körüliek voltak.

Ez történetesen a Raiffeisen bank volt. Az OTP-ben láttam idősebbeket is, amikor régebben ott jártam, de itt mindenki egyértelműen fiatal volt. Nem nehéz észrevenni a törekvést, hogy csupa fiatal, ha lehet csinos lányt vegyenek fel, akik kérés nélkül is a megfelelő, az idomokat kiemelő ruhákba öltöznek. Az lehet a mögöttes szándék, hogy a férfiügyfelek figyelmét eltereljék a részletekről, és így azok kevésbé vegyék észre a rejtett költségeket? :) Az egy-két fiú pedig valószínűleg a nőket veszi célba. (Lehet, hogy több férfi jár bankba, mint nő?)

Más magyarázatot elsőre nem találtam. A kor eloszlásra még lehetne mondani, hogy az idősebbek már (mindannyian?) előreléptek a ranglétrán, ezért ők fontosabb beosztásokban dolgoznak, de a külső megjelenés csak gondos válogatás eredménye lehet. Különösen, hogy amúgy sok elhízott fiatal nőt látni. Lehet, hogy a Raiffeisen-nél a megfelelő külső és a BMI is felvételi követelmény a pénzügyi tudáson túl?
 

Csúszik a kezed a fürdőszobában? A kocsiban? Az asztalon? A falon?

Először teljesen ártatlannak tűnt az alábbi eszköz, de a csomagoláshoz adott magyarázó képek hamar segítettek megérteni a rendeltetését. Ki gondolta volna, hogy ekkora igény van erre. :)

Ha ezt a nagy rendező sejtette volna…


A blog.hu-n böngészve bukkantam erre a blogra, ami különféle filmekből gyűjti a meztelen jeleneteket képekkel és letölthető videókkal együtt. Ez persze nem új találmány, számtalan ilyen oldal létezik a neten. Vélhetően a blog írója sem maga gyártja a videókat, csak összeszedi különböző netes fórumokról.


Ahogy belelapoztam a kínálatba meglepve láttam, hogy A vágy titokzatos tárgyából is vannak fent videók. Az alábbi képen például éppen Fernando Rey lesi meg Ángela Molina-t:

 


Az kevésbé meglepő, ha mondjuk az Elemi ösztönből, vagy a Kardhalból van jelenet, mert ezek a filmek a popkultúra részei. De hogy egy ma egyre kevésbé ismert (a popkultúra rajongók körében legalábbis) filmrendező művészlelkek által fogyasztott filmjéből is kihámozták a meztelen részeket, az kissé váratlanul ért. Bár jobban belegondolva, miért éppen a művészfilm rajongók között ne lennének kéjencek?


Lehet, hogy ezek a filmek csak ilyen formában fognak eljutni az utókorhoz? Esetleg lesz olyan ember, aki a meztelen jeleneteken keresztül fog egyáltalán rátalálni a filmre, és így válik a mester rajongójává. Ha így nézzük, akkor nagy kár, hogy a Burzsoázia diszkrét bájában, vagy Az öldöklő angyalban nincs meztelen jelenet. :)


Buñuel nem volt éppen szokványos figura (gondoljunk csak például Az andalúziai kutyára), ezért neki biztosan tetszene a dolog, és ha ezt előre sejtette volna, hogy így alakul a világ, akkor a filmjei kulcspontjait bizonyosan meztelen jelentek közé szervezte volna. Ezek a videók szerintem még száz év múlva is a neten fognak keringeni, és emlékeztetnek majd a filmre, míg más értékes filmekre, amelyekben nincs ilyen jelenet, már senki sem fog emlékezni.
 

A grafikai stúdiók büszkék a módszereikre.

Ha elmész erre az oldalra, és felül rákattintasz a portfólió linkre, majd a következő oldalon alul a kis képekre, akkor láthatod, hogy a grafikai stúdió hogyan demonstrálja a tudását. Ha a képen van az egér, akkor a javított változatot látod. Ha lehúzod róla, akkor az eredetit. Van itt minden mellnöveléstől kezdve arcbőrjavításon át derékszűkítésig.

Erre talán érdemes lenne törvényt is hozni, hogy az online kiadványoknak mindkét változatot publikálniuk kell. Így ha látnánk egy netes cikkben egy Scarlett Johansson fotót, akkor csak rávinnénk az egeret, és láthatnánk, hogyan néz ki igazából az istennő. Playboy képsorozatoknál sem lenne érdektelen megnézni a különbséget.
 

A nők vonzalmáról a földöntúli iránt.


Könyvesboltban járva az ezoterikus polcok tájékán a legritkább esetben látok férfiembert téblábolni. Többnyire csak nőszemélyek dongják körül az angyalterápiával, kérd és megadatikkal, boldogságkulcsával foglakozó könyvhalmokat. A nők vonzalmát az ezotéria iránt magyarázhatja az az elterjedt nézet, hogy míg a férfiak inkább racionálisak, addig a nők inkább intuitívak (irracionálisak?). Racionális aggyal nehéz az Univerzumtól fehér herceget, és úszómedencét kérni, míg intuitív aggyal ez nem okoz problémát.


A paradox a dologban az, hogy a nagy tanítók (vagy inkább Nagy Tanítók?) többnyire mind férfiak. Osho-tól egészen Müller Péterig férfidominancia van a megvilágosodás dimenzióiban. (Jó, mutatóba ott árválkodott Szepes Mária is, kb. úgy, mint a nagy fizikusok között az egy szál Marie Curie.) Miért uralják a férfiak ezt a területet? A nők csak fogyasztani tudják az ezoterikus bölcsességeket, de előállítani nem? Ebben az a furcsa, hogy ha az ő agyuk kifejezetten erre van beállítva, akkor az lenne a logikus, hogy ők legyenek a tanítók is. Mégsem így van.


Egy indexes blog ma azt állította, hogy az egész arról szól, hogy a szakállas tanítók minél több nőt tudjanak ezzel módszerrel összegereblyézni maguknak. Ha a nőkkel szolidaritást vállalva (jobb jóban lenni velük) felháborodottan elutasítjuk ezt az alpári cinizmust, akkor is marad a kérdés: miért nem női tanítók könyvei hevernek kazlakban a boltokban, egy-egy kósza férfiszerzővel itt-ott meghintve? Miért nem a nők uralják az irracionalitás birodalmát?
 

Aki eddig kételkedett ebben, az nézze meg ezt a videót.

Képes lenne egy szimpla állat így játszani? Az embernek az az érzése, mintha a delfin egy megvilágosodott intelligens lény lenne, aki tudna akár űrhajót is építeni, de rájött, hogy attól nem lesz boldogabb, ezért inkább csak úszkál a vízben, és játszik a buborékokkal. :)