Agyvihar

Nemrég eszembe jutott Heidemarie kalandja az űrbéli táskával, és ennek kapcsán felötlött bennem, hogy vajon hogyan fújnak orrot űrséta közben?

Az űrállomás ebből a szempontból nyilván kevésbé problémás hely, ott csak az egyéb dolgok elvégzéséhez kell speciális szerkezet, és ezekhez a dolgokhoz van beépített pelenka az űrruhában is. (Ezt a technikát mellesleg egyes űrhajósok alkalomadtán a Földön is alkalmazzák).

Az orral kapcsolatos műveletek viszont a zárt sisakban problémásak lehetnek. Keresgéltem egy darabig, és úgy tűnik, hogy a vakarás megoldható a sisak belső szerkezetein való dörzsöléssel, illetve a tüsszentéssel kapcsolatban arra törekednek, hogy ha már mindenképpen kell, akkor legalább ne az üveget tüsszentsék össze, hanem bármi mást a sisakon belül, mert tisztításra nincs mód (bár egy kis belső ablaktörlőt el tudnék képzelni :). Az orrfújás azonban egyelőre megoldatlan probléma, ami nem apró kellemetlenség lehet, ha éppen el van dugulva az űrhajós orra. Egy erőteljes fújással talán meg lehetne szabadulni a kellemetlen váladéktól, de ez viszont egyéb kellemetlenségeket okozhatna a sisak belsejében. :P

Amikor űrutazásról hallunk, akkor általában romantikus leírásokat kapunk, és a fentiekhez hasonló kényelmetlenségekről jóval kevesebbet hallani. Nyilván nem véletlenül, mert a gyakorlatban ezek azért erősen csökkenthetik az űrbeli munka romantikus jellegét. B)

Régen volt már orvoslástörténeti bejegyzés, ezért ide teszek egy témába vágó érdekességet, amit nemrég olvastam.

1822-ben történt, hogy Alexis St. Martin-t véletlenül meglőtték egy muskétával, és a lövés ökölnyi lyukat vágott az oldalán a gyomráig. Egy helyi orvos kezelésbe vette, de a sebesülés olyan súlyos volt, hogy nem reménykedtek túlságosan a felépülésében. 17 napig minden étel, amit megevett, eltávozott a gyomrából az oldalán levő lyukon, ezután viszont a gyomra újra elkezdett működni, és a nyílás külső széle összenőtt a gyomor falával, vagyis a lyuk állandósult az oldalán.

Az orvos meglátta a nagyszerű lehetőséget az esetben az emésztés tanulmányozására, és felfogadta szolgálatába a gyógyult beteget, hogy kísérletezhessen rajta. A kísérletek úgy zajlottak, hogy egy madzagra kötve ételt lógatott a lyukon keresztül az alany gyomrába, majd egy idő után kihúzta, hogy megtudja, mennyit emésztett rajta a gyomor. A kísérletek tíz éven át folytak, könyv is született belőlük. A wikipédia feljebb linkelt oldalán látható is egy kép a könyvből, ami a lyukat ábrázolja, és a kapcsolódó anyagok között az egész könyv is megtalálható, ha valaki éppen erre vágyik.

Az esetről olvasva azon gondolkoztam, hogy vajon egy orvos részéről mennyire etikus és biztonságos, ha kívülről madzagot lógat egy egészséges ember gyomrába. Még ha feltesszük is, hogy a madzag tiszta volt, valószínűleg nem használ a testnek, ha kívülről belelógatnak dolgokat, és azután kicibálják őket onnan. Ráadásul a kísérletek néha fájdalmasak is voltak, az alany látása időknként elhomályult, szédült, meg ilyenek. Orvosunk azonban nem zavartatta magát emiatt, és tagadhatatlan, hogy a tudomány is haladt előre ezzel egy kicsit, és a jelek szerint még a páciensnek sem lett különösebb baja tőle. 86 éves korában halt meg ugyanis, de akkor is banális okból, mert elcsúszott a jeges lépcsőkön, vagyis a lyuktól még valószínűleg eléldegélhetett volna egy darabig.

Itt elgondolkoztam, hogy mit írhatnék még a végére, de az orvosról és a biztonságról teljesen nem ide illő módon Laurence Olivier klasszikus jelenete jutott eszembe, amelyben Dustin Hoffmann-t faggatja arról, hogy biztonságos-e, úgyhogy ide is teszem azoknak, akik nem látták a filmet:

A jelenet bővebb, angol változata az események folytatásával itt található, de aki fél a fogorvostól, az ne nézze meg. B)

A 13-as számtól való babonás félelem közismert, de csak most tudtam meg, hogy milyen szép neve van hivatalosan: triszkaidekafóbiának hívják. Közismert az is, hogy emiatt sok helyen nem számozzák a 13. emeletet a házakban, de azt már túlzásnak éreztem, hogy a BMW müncheni székházában ezért kihagyták az egész emeletet:

Az ázsiaiak, akik a 4-es számtól félnek, még erre is rátesznek egy lapáttal, mert a liftekben a babona miatt nincs gombja se a 4. se a 14., és persze a 13. emeletnek sem.

Az egész eszetlenségnek tűnik, de beugrott róla az a vita, ami a matematikával kapcsolatban zajlik arról, hogy a matematikai objektumokat felfedezzük-e vagy feltaláljuk. Amennyiben az első megközelítés lenne az igaz, és kiderülne, hogy a számok valóban az emberi elmétől függetlenül léteznek a világban, akkor talán még az is elképzelhető, hogy az egyes számoknak, mint a világban önállóan létező entitásoknak, valóban van hatása a világ többi részére.

Ha ez netán igaznak bizonyul, akkor néhány száz év múlva a mi mai tudatlanságunkon hüledezhetnek majd az akkoriak, hogy nem hittünk azoknak az embereknek, akik jó okkal figyelmeztettek minket az egyes számok káros hatásaira. :P Ez persze elég vad spekuláció, úgyhogy inkább továbbra sem hiszek a 13-as szám negatív kisugárzásában. Kellemetlen is lenne, ha hinnék benne, mert jelenleg a 13-as szám alatt lakom. B)

Egyik nap a plusz jelről olvasgattam, és megtudtam, hogy az izraeli iskolák nem használják ezt a jelet a matematikaoktatásban, mert a vallásos zsidók attól félnek, hogy a plusz jel használata ártalmas keresztény propaganda lenne (hiszen úgy néz ki, mint a kereszt), ezért az összeadást inkább egy másik jellel jelölik. Arrafelé vannak furcsa dolgok a vallással kapcsolatban, de a matematikát összekeverni a hittérítéssel elég szemellenzős hozzáállásnak tűnik. A Wikipédia nem tud arról, hogy a törökök vagy az arabok nem használnák a plusz jelet, pedig nekik is bőven lenne okuk a kereszttel szembeni ellenérzésre.

Természetesen ez a fajta szemellenzősség más vallásoknál is előfordul. Az előző bekezdésben linkelt egyik korábbi bejegyzés megemlíti például a Brian életét, amit keresztény közösségek nyomására istenkáromlás miatt tiltottak be több helyen, többnyire úgy, hogy nem is látták előtte a filmet, csak hallottak róla. Pedig aki látta, az tudja, hogy a film nem Jézust gúnyolja (a Hegyi Beszéd jelenetében az igazi Jézus is megjelenik, akit a Bibliának megfelelően ábrázolnak a készítők), hanem a vallási fanatizmust és az álszentséget. A filmet megnézés nélkül betiltók nagyszerűen demonstrálják éppen azt a fajta viselkedést, amit a film kifiguráz.

Amúgy a vallási fanatikusok (nem a hívők általában, velük nincs baj, csak a fanatikusokkal) ezekkel a tiltakozásokkal akaratlanul is szép bizonyságát adják a hitük gyengeségének. Hiszen az a hit, amit egy összeadásjel leírása vagy egy film megnézése megingathat, eleve nem lehet túlságosan sziklaszilárd ugyebár. :P

Az egyik este felnéztem a Holdra, és arra gondoltam, nem kevés intellektuális merészség lehetett annak idején az ókori görög filozófusokban, hogy nekiálltak kozmológiai elméleteket gyártani úgy, hogy esélyük sem volt, hogy valaha megtudják, igazuk van-e. Persze nem is találták el elsőre a helyes modellt, a csillagokról például azt gondolták, hogy lyukak egy henger alakú fekete paláston, ami körülveszi a Földet, és a fényük a palást mögött égő tűz fénye, ami átszűrődik a lyukakon. Végül is, ha belegondolunk, egész logikus az elképzelés, ha az ember csak abból tud kiindulni, amit a Földről szabad szemmel láthat. Azt viszont jól tudták, hogy a Föld gömbölyű és a saját tengelye körül forog, és Arisztarkhosz még arra is rájött, hogy a Föld a Nap körül kering, de erről aztán az emberek évszázadokra elfelejtkeztek, és inkább továbbra is a Földet helyezték a középpontba, amíg nem jött Kopernikusz, hogy újra feltalálja a heliocentrikus világképet.

Természetesen jó oka volt annak, hogy a Földet szerették volna a középpontban tudni, mindenki magától értetődőnek gondolta ugyanis, hogy a Föld (és vele együtt mi is) a világmindenség középpontja, és igencsak nagy lelki megrázkódtatás volt az akkori emberek számára amikor kiderült, hogy nem főszereplők, csak statiszták vagyunk a nagy színjátékban. Ezért is nem szerették Giordano Bruno-t, aki ráadásul kitalálta azt is, hogy a csillagok ugyanolyan napok, mint a miénk, és azok körül is a Földhöz hasonló bolygók keringenek, ahol talán szintén élnek emberek. Bruno, mint tudjuk, rajta is vesztett a máshol lakó lények emlegetésén, akikről viszont eszembe jutott az a nemrég olvasott cikk, amelyben Hawking meglehetősen xenofób módon viszonyult szegény idegenekhez, és ennek kapcsán felötlött bennem a kérdés, hogy vajon miért nincsenek még itt ezek az idegenek, ha léteznek? Elvégre az Univerzum elég nagy, hogy máshol is legyen élet, csak az általunk megfigyelhető részében vagy 170 milliárd galaxis van, amelyek egyenként milliónyi vagy akár trilliónyi csillagot is tartalmazhatnak. Persze vannak, akik azt mondják, hogy az idegenek már jártak itt, de az a történet számomra elég nehezen hihető, hogy idejönnek űrhajón egy másik csillagrendszerből vagy pláne egy másik galaxisból, és aztán az úticélhoz érve totálkárosra törik a hajót az új-mexikói sivatagban.

Az idegenek hiányával kapcsolatban voltak ötleteim (pl. hogy semmi nem indokolja, hogy ne éppen mi legyünk az elsők, akik technikai civilizációt alakítottak ki az Univerzumban), de a Wikipédiára ellátogatva kiderült, hogy ráérő emberek már alaposan végiggondolták ezt a kérdést, és akkurátusan összeszedték a lehetséges okokat is, úgyhogy akit részletesen érdekel a téma, az ott olvasgathat, itt csak szemezgetek belőle.

Ésszerű feltételezés lehet, hogy ha az idegen lényeket nem is, de a szondáikat már észlelnünk kellett volna, amiket hozzánk hasonlóan bizonyosan ők is szétküldtek az Univerzumba. Ilyeneket eddig nem találtunk, de lehet, hogy fel sem ismernénk őket. Elég ha Clarke harmadik törvényére gondolunk, miszerint bármilyen technológia, ami hozzánk képest meghalad egy bizonyos fejlettségi szintet, megkülönböztethetelen lenne számunkra a varázslattól.

Egy másik lehetőség, ami nem jó hír nekünk, hogy az intelligencia esetleg önmegsemmisítő természetű valami, vagyis létrejött már máshol is az élet, de szépen el is pusztította önmagát. A mi jelenlegi fejlődésünk irányvonala sem zárja ki ezt a lehetőséget, ahogy azt sem, amitől Hawking fél, hogy az erősebb pusztítja el a gyengébbet, vagyis ha a civilizációk nem önmagukat pusztítják el, akkor valószínű, hogy a fejlettebbek írtják a fejletlenebbeket, ha azok elérnek egy olyan szintet, hogy már veszélyessé válhatnának.

De a legvalószínűbb feltételezés az, hogy ha létezik is valahol intelligens élet, az Univerzum olyan észbontóan nagy, hogy praktikusan nem lehetséges a kapcsolatfelvétel, mert túl nagyok a távolságok. A múltkor olvastam például a Sloan Nagy Falról, ami az Univerzum legnagyobb ismert struktúrája, egy 1,37 milliárd fényév hosszúságú galaxishalmaz. Egy ilyen szénakazalban kicsi az esélye, hogy két tű találkozzon egymással. Létezik is erre egy Flash-játék, amiben egy csuszkát húzogatva meg lehet nézni, hogyan viszonyulnak a dolgok méretei egymáshoz a világban, és bizony elég aprócsák vagyunk. :)

Erről eszembe jut Carl Sagan, aki a Voyager-1-gyel 6 milliárd kilométer távolságról készíttetett egy felvételt a Földről, és ezzel a képpel szépen illusztrálta, hogy az a sok minden, amit a civilizációnkkal kapcsolatban fontosnak érzünk, minden, ami valaha létezett, mindössze egy kis, halványkék pontban összpontosul az Univerzum rengetegében:

Ha az idegenek léteznek, és van humorérzékük, akkor kétségtelenül jól mulatnak a beképzeltségünkön. :P

Létezik a testünkben egy ideg, ami az agyból a gégéhez fut, és a hangadást, a nyelést, a lélegzést vezérli. Az embernél ez az ideg elmegy egészen a mellkasig, ott visszafordul, és így jut el a gégéhez. Ez a kitérő felesleges tervezési hibának tűnik, amit gondosabb tervezéssel nyilván el lehetett volna kerülni.

A minap láttam egy videót, ahol boncolással követték végig az ideg útját, de a szokásoktól eltérően most nem embert boncoltak, hanem zsiráfot. A zsiráfnál ugyanis ugyanez az ideig lemegy egészen az agytól a nyak aljáig, ott visszafordul, és így jut el a gégéhez. Íme a videó azoknak, akiket nem dúl fel lelkileg a zsiráfnyiszálás:

Az agy és a gége távolsága a zsiráfban kb. 5 centi, úgyhogy szembetűnő tervezési hibának látszik a nyak hosszát kétszer bejárni az ideggel. Dawkins a videóban fel is hívja a figyelmet, hogy erre nehéz lenne azt mondani, hogy intelligens tervezéssel készült, viszont az evolúcióval nagyszerűen magyarázható, hiszen a zsiráf vízben úszó őseinél még rövid volt az ideg, majd a nyak fokozatos hosszabbodásával idomult a változó felépítéshez, vagyis a jelenlegi állapot az egymásra épülő fejlődési szakaszok maradványa.

Lusta voltam jobban utánanézni, de egy felületes keresés alapján erre az egyik ellenérv az volt, hogy nem ismerjük Isten prioritásait, és lehet, hogy volt más dolga is, mint a zsiráf nyakát optimalizálni. Ez elég gyenge érv, hiszen egy végtelen hatalmú lény nyilván nem a prioritások nyomása alatt dolgozik, és amit csinál, az nyugodtan lehetne egyből tökéletes. Mások szerint mi igazából nem tudjuk megítélni, hogy ez optimális felépítés-e. Lehet, hogy jó oka volt annak, hogy Isten így alkotta meg ezt az ideget, és így működik a lehető legjobban. Ez sem tűnik túl erős érvnek, amíg valaki meg nem tudja magyarázni, hogy miért jobb, ha az impulzus hosszabb úton jut el a vezérelt szervig, ami egyrészt tovább tart, másrészt nagyobb az esélye annak is, hogy egy nyaki sérülésnél a hosszú ideg megsérül.

Feleslegesnek látszik erőltetni az intelligens tervezés nehezen védhető elméletét, hiszen a hívőknek ott van az egyházak többsége által is elfogadott álláspont, miszerint az evolúciót Isten hozta létre, vagyis közvetve ő teremtett mindent. A fiatal Föld elmélet hívei erre azonban azt mondják, hogy ha elfogadjuk, hogy a Biblia nem szó szerinti igazságokat közöl, hanem csak allegóriákat, akkor Istent lefokozzuk a rések Istenévé, azaz csak azokon a területeken jut neki tér, amelyekre még nem adott választ a modern tudomány. Ebben kétségtelenül igazuk van, de ahogy a tudomány fejlődése mutatja, ez ellen amúgy is hiába próbált az egyház védekezni a történelem során, úgyhogy ilyen értelmetlen csatákat kár vívni.

Másrészt viszont győzelmi zászlókat sem kell lobogtatni, mert a fejlődési folyamat során érezhetően el is veszett valami, és a tudomány úgy győzedelmeskedett, hogy a vallást ugyan háttérbe szorította, de a régi válaszok helyett az élet végső kérdéseire nem tudott kielégítő új válaszokat adni. Ahogy Koestler írta az Alvajárók végén:

Laboratóriumi műszereink mutatói csak másféle táncoló árnyak egy másik barlang falán.

Egy blog kommentjeiben nemrég tanúja voltam, ahogy egymásnak estek a résztvevők, és arra gondoltam, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az emberek közötti kommunikáció, ha lenne valamilyen egyszerű alapelv, amit gyerekkorban megtanítanának mindenkinek, és azt követnénk a mindennapi érintkezésben. Az Aranyszabály egy lehetséges jelölt erre a célra, de azzal vannak problémák, ahogy az agresszívebb "szemet szemért" elvvel is, ezért praktikusabb lenne például Hanlon borotvájának egyik variációját használni:

Sose tulajdonítsd a rosszindulatnak azt, ami butasággal is megmagyarázható. Ne tulajdonítsd butaságnak azt, ami a tudatlanság miatt is lehet. És ne feltételezd, hogy az ellenfeled tudatlan – amíg nem győződtél meg róla, hogy nem te vagy az.

Ezt az elvet alkalmazva sok felesleges vitát és félreértést el lehetne kerülni az életben. Csupán az a hátránya, hogy ha az ember mindig így áll hozzá a többiekhez, akkor ritkábban lehet egy jót anyázni. :P

Az egyik nap éppen Abu Abdullah Muhammad Ibn Abdullah Al Lawati Al Tanji Ibn Battuta-ról olvastam, aki érdekes figura volt, mert az életéből közel 30 évet töltött el utazással a világ különböző tájain. Bejárta Afrika északi és nyugati részét, az Arab-félszigetet, Kelet-Európát, a Bizánci birodalmat, Közép-Ázsiát, Indiát, Pakisztánt, Kínát, a Fülöp-szigeteket és még számtalan további helyet Ázsiában. Ez még mai szemmel is szép teljesítmény, de az akkori utazási viszonyokat figyelembe véve különösen az, ugyanis 1304 és 1368 között utazgatott a világban.

Az utazásairól utólag írásos feljegyzést is készített, amelyben az egyik helyen meglepő kellemetlenségről számol be. A Mali birodalomban nyolc hónapot töltött el a szultán vendégeként, és ezalatt hívő muszlimként meglehetősen meg volt botránkozva azon, hogy a női rabszolgák, a szolgák, de még a szultán lányai is anyaszült meztelenül mászkáltak a palotában. Az efféle szabadosságok manapság nem annyira meglepőek, de egy középkori útleírásban szokatlan ilyet olvasni, mert általában hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy régen erkölcsösebbek, szemérmesebbek voltak az emberek, de ahogy a példa is mutatja, ez nem egészen így volt. :P

Persze lehet mondani, hogy ez nem Európában történt, és az elmúlt századokban itt nem volt helye az ilyenfajta erkölcstelenségnek. Ennek kapcsán eszembe jutott egy régebben olvasott cikk, ami egy kevésbé közismert, a 17. századi Angliában és Hollandiában meghonosodott divatról szólt. Abban az időben elterjedtek ugyanis az elöl mélyen kivágott ruhák, és a kivágás olyan mértékű volt, hogy a viselőjének a melleit is fedetlenül hagyta. És ez nem csupán az alacsonyabb rendű asszonyok hóbortja volt, éppen ellenkezőleg, az elit honosította meg francia mintából kiindulva. Kezdetben, mielőtt a polgárság körében is elterjedt, ez a viselet a felsőbb osztályok kiváltsága volt. Maga a királynő is ilyen ruhát viselt az udvarban.

Az új módi mögött meghúzódó gondolat a cikk szerint egyrészt az volt, hogy a szabadon hagyott, hibátlan mell akkoriban fontos eszköz volt a nők számára, hogy kimutassák az erényességüket(!), másrészt a férjek is büszkék voltak arra, hogy a feleségük ilyen módon tárja a világ elé női szépségét. Ami tehát régen erkölcsösnek számított, az a mából visszatekintve akár botrányosnak is tekinthető, ezért tévedés azt hinni, hogy a mi korunk sokkal erkölcstelenebb lenne az elmúlt századoknál. Az erkölcs nem romlik, csak átalakul. B)

Amúgy érdekes módon a fent vázolt viseletet a kosztümös filmekben nem domborítják ki kellőképpen, pedig a történelmi hitelesség és a nézők pontos tájékoztatása szempontjából igazán nem mellékes, hogy akkoriban milyen ruhát hordtak az előkelők. :P

Ma biciklizés közben megálltam egy padnál, és ott üldögélve láttam egy lányt, aki futás után odasétált a park egyik fájához, átölelte, nekitámasztotta a homlokát, és percekig állt így átkarolva a fát. Eddig még nem tapasztaltam ilyen jelenséget, ezért az emberi lélek nagy ismerőjéhez, a Google-hoz fordultam, hogy megtudjam, milyen motivációk állhatnak a faölelés hátterében.

Gyorsan kiderült, hogy ez is amolyan new age-es dolog, faterápiának hívják, és egyfajta feltöltődésre, relaxációra szolgál. A cikk alapján ártalmatlan tevékenységnek tűnik, és akár tényleg lehet relaxáló hatása, bár azt a részt már túlzásnak éreztem, amikor a cikkíró azt fejtegette, hogy a különböző fafajták eltérő hatással bírnak, és más fát kell választani szerelmi bánat esetén, mást depresszióhoz, és így tovább.

Persze a Nők Lapja Café profiljába ez a cikk tökéletesen illik, és nyilván nem is én vagyok a célközönség, mert nekem egyből olyan földhözragadt dolgok jutottak az eszembe, mint például, hogy a fa törzséről rám másznának a hangyák, ha ott ácsorognék. :P Az mindenesetre tetszett, hogy a lány nem zavartatta magát, és teljes nyugalommal álldogált ott az én és a többi hozzám hasonló értetlen ember pillantásától nem zavartatva magát.

Amúgy kicsit olyan volt, ahogy ott állt arccal a fa felé fordulva, mintha éppen büntetésben lenne. :D

Valahol éppen a címbeli jól ismert kérdést boncolgatták megint, hogy sok nő miért vonzódik jobban a csapodár, szoknyavadász férfiakhoz, mint a hűségesekhez, és ez eszembe juttatta az evolúciókutatás szexi fiú hipotézisét, melynek alapján a kérdés esetleg tudományosan is megválaszolható. A hipotézis ugyanis úgy szól, hogy az anyák olyan fiút törekednek legyártani, aki aztán a lehető legtöbb nősténnyel párosodik majd, mert genetikai szempontból ez a legcélravezetőbb módja, hogy az anya biztosítsa saját genetikai anyagának továbbörökítését. A nők számára vonzó fiú előállításához természetesen célszerű olyan hímet keresni, aki szintén ilyen tulajdonságokkal rendelkezik. Az olyan férfi viszont, aki vonzó a nők számára, és sok nővel létesít kapcsolatot, jó eséllyel nem a monogám típusba tartozik, a nők ennek ellenére mégis vonzódnak hozzá, bár tudható, hogy egy monogám kapcsolatban a génjei miatt nem tud majd sokáig hűséges maradni. Ez tehát egy lehetséges genetikai magyarázat arra, hogy sok nő miért tart ki inkább a csapodár férfi mellett akkor is, ha tudja, hogy az úgyis megcsalja előbb-utóbb.

A fenti Wikipédiás bejegyzés mellékesen megemlíti azt is, hogy egyes kutatások szerint a nők a legtermékenyebb időszakukban a fentiek miatt a macsókhoz vonzódnak, az idő többi részében viszont inkább a gondoskodó típusú férfiakat részesítik előnyben. Ebből a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a hűtlenség a nőknél teljesen természetes jelenség, és evolúciósan előnyös is, hiszen így egyrészt megszerezhetik a továbbörökítéshez szükséges legjobb géneket az alfahímektől, másrészt viszont be tudnak biztosítani a gyerekek számára egy gondoskodó apát, aki nem fog más nőket hajkurászni, viszont odafigyel az utódokra.

Ezen a ponton felötlött bennem, hogy amennyiben elfogadjuk a hipotézist igaznak, akkor furcsa, hogy miért találták ki annak idején a monogám kapcsolatokat, ha ezek ellentmondanak mind a férfi, mind a nő genetikai késztetéseinek. Ellátogatva a Wikpédia monogámia szócikkére kiderült, hogy antropológiai kutatások szerint a társadalmak 80-85%-a megengedi a többszereplős házasságot, vagyis a mi társadalmunk a kisebbséghez tartozik a monogámiához való ragaszkodásával.

Ha a genetikai megközelítést vesszük alapul, akkor lehet, hogy az ideális forma a csoportházasság vagy a láncházasság (line marriage, nem tudom, van-e rá magyar kifejezés) lenne. Ez utóbbi egy elméleti házasságtípus (különböző könyvekben járták körül), a csoportházasság egy formája, ami úgy működik, hogy folyamatosan új tagok (férfiak és nők is) házasodnak a csoportba, így a házasság soha nem ér véget, örökké tart. Nem tudom, hogy ilyen lesz-e valaha (és hogy szívesen részt vennék-e benne :), de erről még eszembe jut, hogy ezeknek a csoportos házasságoknak az alapja egy a kilencvenes években kreált fogalom, a polyamory, amire tudomásom szerint szintén nincs magyar kifejezés. A vonatkozó lap.hu oldal is ezen a néven fut, úgyhogy aki még nem hallott róla, és érdekli, hogy mit találtak megint ki nyugaton, az ott olvasgathat a témáról.

Ennyit mára a genetikáról. B)

A minap éppen Woody Allen-t néztem, és ez eszembe juttatta, hogy nemrég olvastam tőle egy interjút, amelyben hozta a szokásos neurotikus formáját, kifejtve, hogy szerinte az élet egy értelmetlen és brutális élmény, és ennek kapcsán említette meg az alábbiakat is:

Egyszer találkoztam Billy Graham-mel, aki azt mondta, hogy ha a végén ki is derül, hogy Isten nem létezik, és az Univerzum üres, akkor is sokkal jobb élete volt, mint nekem. Megértem. Ha el tudod hitetni magaddal, hogy van odafent valamilyen Télapó, aki majd kihúz a csávából a végén, akkor az segíthet. Még ha ki is derül, hogy tévedsz, akkor is jobb életed lesz.

Az, hogy ki miben hisz, személyes ügy, ez a része mellékes a dolognak, viszont gondolati játékként érdekes a fenti bekezdés, mivel Billy Graham megközelítése a Pascal-féle fogadás egy variációja, amivel kapcsolatban már több kritikát is megfogalmaztak.

A fogadás úgy szól, hogy ha hiszel Istenben, és létezik, akkor a halálod után tiéd az örök üdvösség. Ha hiszel benne, de nem létezik, akkor nem vesztesz sokat, és még azt is lehet mondani, hogy legalább volt egy pszichés támaszod egész életedben. Ha viszont létezik, és nem hiszel benne, akkor elkárhozol, ami szívás. Ha pedig nem létezik, és nem hiszel benne, az semlegesnek tekinthető, legfeljebb a templomba járást vagy az imádkozást spóroltad meg vele. Összességében tehát Pascal szerint érdemes hinni Istenben, hiszen ha arra fogadsz, hogy nem létezik, de kiderül, hogy mégis, azzal vesztheted a legtöbbet. Fordított esetben viszont a legtöbbet nyerheted.

Kézenfekvő ellenvetés ezzel a megközelítéssel szemben, hogy Isten, ha létezik, nem biztos, hogy jó néven veszi, ha valaki így kalkulálja ki, hogy érdemes-e hinni benne, és nem kizárt, hogy megbünteti majd a képmutató hozzáállást. A fenti idézet szerint látszólag Billy sem teljesen biztos a dolgában, és ő is inkább amolyan biztonsági játékos, aki próbálja előre bebiztosítani magát minden eshetőségre, de lehet, hogy éppen ezzel vágja maga alatt a a fát.

Az új ateizmus négy lovasának egyike, Dawkins is kitért az egyik könyvében erre a kérdésre, és felvetette azt a lehetőséget, hogy egyáltalán nem biztos, hogy Isten automatikusan a pokolba irányítja a nem hívőket. Meglehet, hogy Isten többre értékeli azt, ha valaki ugyan kételkedik, de legalább intellektuális erőfeszítést tesz az igazság keresésére, és nem becsüli sokra a vakhitet, a szellemi tunyaságot, amikor valaki csak gondolkodás nélkül elfogadja azt, amit mondanak neki.

De ha a fenti kifogásoktól el is tekintünk, akkor is marad egy alapvető ellenvetés. Az emberiség már sokféle istennel előállt a története során, és a hívők hajlamosak alaptézisként abból kiindulni, hogy éppen az az Isten az igazi, akit az ő kultúrkörük annak tart. Ez nyilván nem lehet igaz, amennyiben csak egy lehet az igazi közülük, így ha egy másik isten bizonyul végül a valódinak, akkor ő bizonyára kellő büntetést szab majd ki a haláluk után a hamis bálványt imádóknak. A fogadáshoz ezt a lehetőséget is hozzávéve, már korántsem olyan egyértelmű a képlet.

Filozófiai szempontból nézve tehát egyáltalán nem könnyű eldönteni, hogy mi a helyes a stratégia. Talán Billy is meg fog lepődni, ha majd eljön az idő, és bekopog a túlvilág kapuján, mert Szent Péter helyett esetleg éppen Cthulhu fog neki ajtót nyitni a túloldalon. :P

A neten barangolva véletlenül belebotlottam egy Youtube csatornába, ami jól kiegészíti a korábbi vécés bejegyzést, ugyanis a csatorna gazdája annyira rajong a vécékért, hogy jelen állás szerint már 180 videót töltött fel különböző WC-típusokról, ahogyan éppen lehúzza őket. Ha valamelyik kedves olvasó esetleg hozzá hasonló érdeklődéssel rendelkezik, akkor itt elmerülhet a témában. :P

Az egyik nap éppen arról olvastam, hogy megint tüntetett a Kendermag Egyesület a könnyű drogok legalizálásáért, amikor eszembe jutott, amit Jon Kabat-Zinn (akinek az egyik magyarul megjelent könyvét a múltkor belinkeltem) írt erről a témáról. Ez egy másik könyvében volt, ami magyarul nem jelent meg tudomásom szerint, a címe Full Catastrophe Living (Megélni a teljes katasztrófát). A teljes katasztrófa kifejezés Zorbától származik, akkor említette, amikor önmagáról beszélt:

Férfi vagyok, tehát megnősültem. Feleség, gyerekek, ház, minden. A teljes katasztrófa.

A cím tehát nem úgy értendő, hogy olyanokról szól, akiknek az élete totális katasztrófa, hanem hogy az élet maga a katasztrófa, amit mindenkinek meg kell élnie a jó és a rossz dolgokkal együtt mindenestül. A könyvben egy helyen kitér azokra a módszerekre is, amelyekkel az emberek a mindennapokban kezelik a stresszt:

Amikor stressz ér minket, általában szeretünk gyors megoldásokhoz folyamodni. A különböző szerek használata népszerű módja testi-lelki állapotunk megváltoztatásának, ha nem akarunk átélni bizonyos érzéseket vagy ha "érdekesebbé" akarjuk tenni az életünket egy kis időre. A pótszerek használatának kultúránkban tapasztalható mértéke drámai bizonyítéka az egyének nyomorúságának és a belső béke iránti vágyakozásuknak. Sokan gondolják például úgy, hogy nem tudnák végigcsinálni a napjukat a reggeli kávé nélkül. A kávézás egy lehetőség arra, hogy megálljanak egy pillanatra, és kapcsolódjanak másokhoz vagy önmagukhoz. Mások a cigarettát használják erre a célra, azzal is át lehet vészelni a stresszest pillanatokat, ahogy meggyújtod, veszel egy mély lélegzetet, átéled a pillanatnyi békét és nyugalmat, majd folytatod tovább a dolgaidat a következő stresszes pillanatig. Az alkohol is hasonlóan működik. Ha iszol néhány pohárral, máris elviselhetőbbnek tűnik az élet. Egyesek az ételt vagy a drogokat használják ugyanerre.

Ezekre a problémákra a szerző a saját sok évtizedes tapasztalata alapján (a fent linkelt korábbi bejegyzés előadójához hasonlóan) egy rendkívül egyszerű megoldást javasol: a tudatosság fejlesztését. Ha az ember szán időt arra, hogy a koncentráltságát fejlessze, akkor azt fogja tapasztalni, hogy amikor előáll egy számára stresszes helyzet, akkor nem húzza be automatikusan az örvény, mint korábban, hanem rá tud nézni a szituációra, hogy mi és miért történik, és már ez a ránézés önmagában segít, hogy ne a szokott módon történjenek a dolgok.

A saját koncentráltságodról te is könnyen meggyőződhetsz, ha felidézed, hogy van-e olyan élményed, hogy mondjuk elmész fogat mosni, és három perc után úgy jössz ki a fürdőszobából, hogy a fogkefe megfogásától kezdve semmire sem emlékszel az egész folyamatból, mert közben valahol máshol járt az agyad. A fogmosás helyére természetesen behelyettesíthetsz bármilyen más tevékenységet is a mosogatástól az autóvezetésig. Akit ilyen helyzetekben többnyire automata pilóta vezérel, az a stresszes helyzetekben is kevésbé tudja megőrizni az önkontrollt.

A fenti Kendermagos példa kapcsán eszembe jutott, hogy milyen egyszerű lenne megkerülni az ehhez hasonló kérdéseket azzal, ha már gyerekkorban rászoktatnák az embereket a koncentráltságra. Akár az iskolában is lehetne oktatni. Akkor nem is lennének ilyen tüntetések egyáltalán, vagy csak pár ember lézengene rajtuk, mert a többség tisztában lenne önmagával, és eszébe sem jutna drogokat szedni, mert azok nélkül is el tudna lazulni. És persze ugyanez igaz lenne az alkoholra, a gyógyszerfüggőségre, stb., vagyis az egész stresszkezelés/tudatmódosító szerek kérdéskör ha nem is szűnne meg, de sokkal kisebb probléma lenne, mint manapság.

Reálisan nézve nem túl valószínű, hogy ez valaha is megvalósul, mert egyrészt az emberek általában inkább a legkisebb ellenállást választják, vagyis egyszerűbb bedobni egy felest, mint huzamosabban dolgozni magunkon, hogy rájöjjünk a saját működésünk nyitjára. Másrészt sok pénz van az alkoholban, nyugtatókban, cigarettában, ezért az ezekben az iparágakban érdekelt befolyásos emberek nyilván nem örülnének túlságosan, ha a népesség nagyobb része meglenne a termékeik nélkül. A jelenlegi helyzettel mindenki "elégedett". A fogyasztók gyors megoldásokat kapnak, a gyártók pedig besöprik a pénzt.

Ha valaki esetleg mégsem lenne elégedett ezzel, és magára ismer a fenti idézetben, akkor a fentiek szerint választhat más utat is. Ezt a bejegyzést azért írtam meg, hogy terjesszem az igét. Magamat nem tudom leszoktatni, mert nem élek tudatmódosító szerekkel, úgyhogy gondoltam megosztom az olvasottakat, hátha valaki éppen ennek a bejegyzésnek a hatására indul majd el a tudatosság felé vezető úton, és teszi le idővel az alkoholt vagy a cigarettát. B)

Egyik nap Rófusz Ferenccel (a légy Oscar-díjas rajzolójával) beszélgetett Alinda a TV-ben, és az egyik ponton a vendég határidőnaplóját is megmutatták. Akit érdekel, hogyan néz ki belülről, az itt a 35. perchez kattintva megnézheti. Nem kifejezetten praktikus, de éppen olyan, mint amilyennek egy rajzoló határidőnaplóját elképzeli az ember. :)

Éppen arról olvasgattam, hogy a WC tetejét le kell csukni, különben a bacik rárepülnek a fogkefére, ha ugyanabban a helyiségben vannak, amikor eszembe jutott, hogy nemrég az amerikaiak arról témáztak egy fórumban, hogy mit tartanak különösnek Európában, amikor ideutaznak. A szokásos dolgok mellett arra is fény derült, hogy idelátogatva megdöbbenve szembesülnek az itt sok helyen megtalálható német típusú WC-vel, ahol először egy polcra kerül a végtermék a kagylóban, ahonnan csak a végső fázisban sodorja le a vízzuhatag, ahelyett, hogy annak rendje-módja szerint egyből a középen kialakított lyukba pottyanna.

Hirtelen én sem tudtam, milyen szempontok motiválhatták a nálunk is eléggé elterjedt német típusú kagyló tervezőit, ezért érdeklődő ember lévén bevetettem a Google-t a probléma megoldására. A tervezési különbség magyarázatának keresése közben kiderült, hogy ahol a téma előkerül, ott az amerikaiak a kommentekben hüledezve számolnak be első találkozásukról a botrányos szerkezettel. Egyesek például először fordítva akartak ráülni a WC-re, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogyan megszokták. Mások horrortörténeteket mesélnek a gyenge vízfolyamról, ami nem tudott megbirkózni a súlyos teherrel, és ezért taszigáláshoz kellett folyamodniuk.

Az Amerikában élő európaiak viszont védelmükbe veszik a saját változatukat mondván, hogy az amerikai modellben a csobbanás után felcsapó vízoszlop kellemetlen meglepetéssel szolgál (melynek megelőzésére a felhasználónak előzetesen el kell dugítania WC-papírral a kagylót), a német változat viszont mentes ettől a zavaró hibától.

Visszatérve a kérdésre, hogy miért van ilyen polc vagy párkány (a Wikipédia elegáns és kifejező angol szóhasználatával: receiver shelf) errefelé a WC-ben, a magyarázat roppant egyszerűnek bizonyult: az alapos németek úgy gondolták, hogy megszemlélve az eredményt gyors áttekintést kaphatnak az egészségi állapotukról, és ezért szándékosan úgy tervezték a kagylót, hogy ne merüljön el minden azonnal a vízben az esemény után.

Egyszóval a német változat egyben beépített diagnosztikai berendezésként is szolgál. Ezentúl ilyen szemmel nézzetek a WC-re, ha polcos modellel találkoztok. :P

Egy gazdag üzletember egy kis halászfaluban nyaral. A tenger partján üldögélve látja, hogy egy helybéli halász kis csónakján reggel kievez a nyílt vízre, délben visszatér néhány hallal a hálójában, megebédel, és azután csak üldögél a parton napnyugtáig. A gazdag üzletember egyik nap megszólítja: – Mondd, miért nem evezel be messzebb, miért nem dolgozol többet? – Minek? – kérdi az halász. – Mert akkor több halat foghatnál. – És? – Ha több halat fognál, maradna eladnivalód. – És? – Ha eladnád a fölösleget, lenne pénzed. – És? – A pénzen vehetnél egy nagyobb csónakot. – S akkor mi történne? – A nagyobb csónakkal még messzebbre mehetnél, és még több lenne a zsákmány. – És utána? – A pénzen, amit a sok halért kapnál, felvehetnél egy alkalmazottat. – No de minek? – kérdezi a halász. – Ha lenne egy alkalmazottad, akkor már csak délelőtt kellene dolgoznod, és csak ülnél a parton egész délután. – Hiszen most is éppen ezt csinálom.

A történet jól ismert, és helyeslően bólogatunk a tanulságra, hogy lám-lám, a botor üzletember csak hajtja magát, pedig ha bölcsebben szemlélné az életet, akkor látná, hogy a sok hajtás felesleges, mert ugyanazt meg lehet szerezni úgy is, hogy okosabban él az ember.

A minap, amikor eszembe jutott ez a történet, arra gondoltam, hogy milyen megtévesztő is valójában a sztori, mivel a tanulságot arra alapozza, hogy a halász és az üzletember által elérhető nyugalom ugyanolyan minőségű lenne. Holott a halász nyilvánvalóan nem gondolkodik előre, hiszen ha jön egy multicég, és nagy hajókkal lehalássza a vizet, vagy ha egy ingatlanfejlesztő megveszi a partszakaszt, ahol üldögélni szokott, akkor nem tudná ugyanolyan nyugodtan és gondtalanul folytatni az életét, mint korábban.

Ezzel szemben az üzletember a pénzével akár saját maga megveheti a partot, amivel garantálhatja, hogy nem fogják elzavarni onnan, ennélfogva az általa elért nyugodt állapot sokkal biztosabb alapokon nyugszik, mint amilyet a halász a nemtörődöm hozzáállásával elérhet. A halász naiv optimizmusa, hogy minden ugyanúgy fog folyni tovább, mint korábban, egyáltalán nem megalapozott, és legfeljebb csak azért lehet boldogabb, mint az üzletember, mert nem foglalkozik a jövővel, a pillanatnak él, és eszébe sem jut, hogy bármikor a nyakába kaphatja a kijózanító hidegzuhanyt.

Vagyis reálisan nézve a történet által felvetett igazi kérdés az, hogy éljünk-e úgy, hogy nem törődünk a jövővel egyáltalán, vakon bízva abban, hogy minden változatlanul fog folyni ugyanúgy, vagy érdemesebb-e inkább stresszelni magunkat sok munkával, viszont cserébe ellenállóbbnak lenni a negatív történésekkel szemben.

Lehet, hogy csak én értelmeztem félre elsőre a sztorit, és eleve az a tanulsága, hogy jobb józan üzletembernek lenni, mint naiv halásznak? :P

Most nincs kedvem írni, ezért csak néhány érdekesség ömlesztve:

Tudtátok, hogy az eddig ismert legfiatalabb anya 5 évesen és 7 hónaposan szült? És 8 hónaposan már menstruált. Hozzá képest a legfiatalabb ismert apa kispályás a maga 13 évével.

Száz éve ezt a kövér embert cirkuszban mutogatták, annyira döbbenetesen elhízottnak számított. Manapság meg nem is értjük, hogy ezért annak idején még fizettek is az emberek, hogy láthassák. Amikor az egyik ismerősöm Amerikában járt, elképedve nevetett rajta egy kövér ember, akivel ott találkozott, hogy milyen kórosan sovány. Persze nem volt az, de az ottani mércével a jelek szerint már annak számított.

Nem rossz ez a 3D-s Guernica "szobor". Érdekes lenne más műveket is látni ilyen feldolgozásban. De persze nem így. :P

Nemrég Jared Diamond kapcsán (ajánlott olvasnivaló tőle) új-guineai törzsekről olvastam, és kattintgatás közben eljutottam az etoro törzshöz is. Halványan rémlett, hogy már hallottam egyszer az általuk űzött praktikákról, de a konkrétumok így is megleptek kissé.

Ez a törzs abban hisz, hogy mindenkinek van bizonyos mennyiségű életereje, és ez legnagyobbrészt az ondóban koncentrálódik. A törzsbeli fiatal fiúknak el kell fogyasztaniuk az idősebbek ondóját ahhoz, hogy felnőtt, kellőképpen erős és érett férfiak lehessenek. Az életerő a törzs tagjai között a szexuális kapcsolatok révén áramlik. Ebből kifolyólag a férfiak közötti orális szexet favorizálják, hiszen így tudják az idősebb férfiak a fiataloknak a legegyszerűbben "átadni az életerőt". A nők esetében, ha nem esnek teherbe az aktus során, az életerő elveszettnek minősül, ezért a hetero szex csak az év bizonyos részeiben engedélyezett (egy évben kb. 100 napon). Azt a nőt, aki kedveli a szexet, arrafelé boszorkánynak tekintik, hiszen ezzel orvul ellopja a férfiak életerejét.

A mi kultúrkörünkből nézve elég bizarr elképzelni egy ilyen közösség működését, és így választás utáni hangulatban az is eszembe jutott, hogy vajon Semjén Zsolt mit szólna ehhez, ha hallana róla? :P Bizonyára fel lenne háborodva, de ebben csak akkor lenne igaza, ha léteznek abszolút erkölcsi szabályok, amelyek mindenhol érvényesek, másként annak, aki odaszületik, nyilván a mi életformánk az erkölcstelen, hiszen errefelé az emberek többsége felelőtlenül elszórja az "életerejét".

Érdekes lenne tudni, hogyan alakult ki eredetileg ez a szokás (ami egyébként nem is teljesen egyedi). Ha tippelnem kellene, akkor arra gondolnék, hogy hasonlóan történhetett, mint a kutyagyilkolás esetében. Talán egy kéjenc vénember egyszer kitalálta, hogy ha megideologizálja a dolgot, akkor nem kell majd vadásznia fiatal fiúkra, hanem tálcán hozzák majd neki őket. Aztán idővel az elmélet mítosszá nemesedett, és azóta művelik rendületlenül, az ottani kéjenc vénemberek nagy megelégedésére. :P

Az előző bejegyzésben linkelt előadásból még eszembe jutott egy érdekesség. Az előadó a vége felé megemlítette, hogy ha az embereket megkérdezik a saját értelmi képességükről, akkor a tapasztalatok szerint 95% úgy válaszol, hogy szerinte az ő intelligenciája átlagon felüli. Ez ugyebár matematikailag bizonyosan nem lehetséges, így kézenfekvő a következtetés, hogy az emberek 45%-a tagadja, hogy az átlagon aluli intelligenciával bíró csoport tagja lenne, annak ellenére, hogy valójában oda tartozik. De végülis ez érthető, hiszen ki az, aki szívesen gondolna így magára?

Apropó, te hova sorolod magadat? :P

A minap ismerős neurológusunk egyik kiváló előadását néztem, amelyben a művészet és a neurológia kapcsolatát boncolgatta, és különböző példákon mutatta meg, hogy milyen neurológiai okok állnak a mögött, hogy egyes alkotásokat művészien szépnek találunk. Az előadás bevezetéseként az agyműködés hibás eseteiről is beszélt röviden, és ennek kapcsán olvastam a Wikipédián néhány agyi szindrómáról, amelyek megleptek a szokatlanságukkal.

Ilyen például a Capgras-szindróma, ami azzal a téveszmével jár, hogy a beteg azt hiszi, hogy egy családtagot, szülőt, testvért, stb. kicseréltek egy ugyanúgy kinéző imposztorra. Az arcot felismeri, de meg van győződve arról, hogy ez az ember csak tökéletes hasonmása az igazi személynek, de igazából nem ő az.

Egy hasonló betegség a Fregoli-szindróma, ami egy olasz átöltözőművészről kapta a nevét. Az esetleírások szerint a beteg ugyanis azt hiszi az ismerőseiről, hogy valójában mindegyikük ugyanaz a személy, csak álruhában van, és mindig más ember külsejét veszi magára.

A legfurcsább talán a Cotard-szindróma, aminek hatására a beteg azt képzeli, hogy már meghalt. Az egyik ilyen a beteget az anyja elvitte Dél-Afrikába, és az utazás során a páciens meg volt győződve arról, hogy a pokolba viszik (nagy volt a hőség), és az anyja szellemét csak azért adták mellé, hogy elkísérje az oda vezető úton.

Ezek a szindrómák még leírva is olyan drámaian hangzanak, hogy akár egy film alapanyagának is elmennének. Lehet, hogy például az Életeken át írói a Capgras-szindrómából vették az alapötletet?

Ezt nem tudom, de a téveszmék témájáról olvasgatva egy vicces irodalmi párhuzam is eszembe jutott: az Appleby szemében levő legyek a 22-es csapdájából. Ide is teszem a végére a vonatkozó részletet, ha valaki esetleg nem olvasta ezt az alapművet:

Yossarian egy-két napig magában kérődzött az Appleby-ról szerzett értesülésen, aztán úgy döntött, hogy jótéteményként, magának Applebynak adja tovább.

– Appleby, neked legyek vannak a szemedben – suttogta készségesen, amint az ejtőernyősátor ajtajában elmentek egymás mellett, azon a napon, amikor kimaradásra Parmába indultak.

– Mi? – felelt élesen Appleby, akit zavarba ejtett az a tény, hogy Yossarian egyáltalán szóba áll vele.

– Neked legyek vannak a szemedben – ismételte Yossarian. – Nyilván ezért nem látod őket.

Appleby gyűlölködő zavarral húzódott el Yossariantól, és némaságba süppedt mindaddig, míg be nem ült Havermeyer mellé a dzsipbe, amely a hosszú, egyenes úton az eligazításra vitte őket, ahol Danby őrnagy, az ideges hadműveleti tiszt várt rájuk, hogy az összes vezetőpilótával, bombázótiszttel és navigátorral levezesse az előzetes eligazítást. Appleby halkan beszélt, nehogy a sofőr vagy Black kapitány, aki behunyt szemmel terpeszkedett a dzsip első ülésén, kihallgassa őket.

– Havermeyer – kérdezte habozva. – Vannak nekem legyek a szememben?

Havermeyer kötekedőén kacsintott.

– Hegyek?

– Nem, legyek – hangzott a felelet. Havermeyer megint kacsintott.

– Legyek?

– Nekem a szememben.

– Megőrültél, nem vitás – mondta Havermeyer.

– Nem, nem vagyok őrült. Yossarian az őrült. Csak annyit mondj, vannak-e legyek a szememben vagy nincsenek. Gyerünk! Kibírom.

Havermeyer újabb mogyorógrillázst pöckölt a szájába, és egészen közelről belebámult Appleby szemébe.

– Nem látok benne semmit – jelentette ki. Appleby hatalmas, megkönnyebbült sóhajt hallatott. Havermeyernek mogyorógrillázsmorzsák lógtak az ajkán, állán és arcán.

– Grillázsmorzsák vannak a képeden – jegyezte meg neki Appleby.

– Még mindig jobb, ha grillázsmorzsák vannak a képemen, mint ha legyek a szememben – vágott vissza Havermeyer.

A könyvtárban nemrég elsétáltam az ajánlópolc mellett, ahova a könyvtárosok mindenféle könyvet kipakolnak, hogy felhívják rájuk nép figyelmét, és a pillantásom véletlenszerűen egy Popper-könyvre esett. Poppertől olvastam már jó könyvet, ezért a próba kedvéért belelapoztam ebbe is. Rögtön egy olyan résznél nyílt ki, ahol a szerző angyalokkal beszélget a hálószobájában, és mivel az ilyen témák irritálnak, ezért csak végigpörgettem a további lapokat. Az egyik fejezet azzal a kérdéssel indított, hogy vajon megfulladtak-e a halak az Özönvízben, és ezen kicsit fennakadtam, mert nem rémlett olyan ábrázolás, ahol Noé akváriumokat vitt volna fel a bárkára a hóna alatt, viszont úgy emlékeztem, hogy minden élőlény elpusztult, amelyik nem volt a bárkán.

Hazaérve felütöttem a Wikipédiát, ami felvilágosított, hogy halak nem voltak a bárkán. Egy gyors google keresésből az is kiderült, hogy a kreacionista szakemberekben most sem kellett csalódni, mert alaposan körüljárták a témát, és lényegében arra jutottak, hogy sok hal kinyiffant, mert összekeveredtek a sós és az édes vizek, viszont maradtak tisztán sós és édes foltok is a víztömegben, úgyhogy amelyik halnak volt annyi esze, hogy nem úszott ki a foltból, az túlélhette a nagymosást.

Furcsa, hogy korábban nem hallottam az Özönvíz és a halak problematikájáról, de ennek nyilván az az oka, hogy nem foglalkoztatnak különösebben a bibliai témák, egyébként biztosan lehetne több hasonló furcsaságot is találni a történetekben. A fulladozó halakról mindenesetre valamiért beugrott a folyadéklélegzős jelenet A mélység titkából, amelyben, ha valaki nem ismeri, egy patkányt nyomnak a víz alá, ahol nem fullad meg, ahogy várható lenne, hanem némi adaptáció után elkezdi belélegezni a speciális folyadékot, és így elvan a víz alatt is:

Ez nem is annyira meglepő, hiszen az anyaméhben mi is jól elvagyunk légzés nélkül, és ahogy olvasom, folynak kutatások a teljes folyadéklégzés különböző területeken való felhasználásaival kapcsolatban.

Az egyik érdekes felhasználás az izolációs tartály (vagy lebegéskabin, csendfürdő, stb.) továbbfejlesztése lehet. Az ilyen tartályok ugyebár arra valók, hogy lekorlátozzák a külső ingereket, az ember csak lebeg a vízben a zárt, csendes, sötét tartályban, és közben teljesen elengedheti a külvilágot. Relaxációs vagy meditációs lazításhoz különösen alkalmasak ezek a kabinok, hiszen ilyenkor minél kevesebb külső inger éri az embert, annál jobb. (Mellesleg itthon is be lehet fizetni ilyen szerkezetekbe, ha valaki erre vágyik, és még nem próbálta.)

Az ilyen tartályok egyik továbbfejlesztési lehetőségéről egy könyvben olvastam nemrég, de nem mondom meg, melyikben, hogy ne lőjem le a történet egyik fordulatát azoknak, akik hozzám hasonlóan lazításképpen időnként olvasnak thriller-eket is. Szóval ebben a bizonyos könyvben kombinálták az izolációs tartályt a folyadéklégzéssel, ami így tovább fokozza a külső ingerek elnyomását, hiszen itt már a normál lélegzés sem játszik, mert a tartály teljesen tele van folyadékkal, és azt lélegzi be az alany. De, ahogy lenni szokott, a könyvben természetesen rossz célra használják a technikát, mert nem relaxáltatják vele a bedobozolt felhasználót, hanem a vízbefojtásos kínzás élményét idézik elő vele. Nem lennék meglepve, ha a CIA manapság már nem rongyot és kannát használna, hanem ilyen csúcstechnikás izolációs kamrákba utalná a kifaggatandókat.

Nem tudom, hogy a valóságban hol tartanak az ilyen folyadéklégzésre alapuló izolációs tartályok fejlesztésével, de érdekes élmény lenne egyszer kipróbálni. Ehhez persze be kellene vállalni a folyadék belélegzésének kellemetlenségét, mert a váltás levegőről folyadékra elég megrázó élmény lehet. Szegény Ed Harris is eléggé megszenvedett vele a filmben. :P

A minap a végtelenről néztem egy filmet (magyar olvasnivaló is van a témában), és felvetették benne azt az ismert gondolatot, hogy ha az Univerzum végtelen, akkor minden, ami fizikailag lehetséges, megtalálható benne, mert a végtelen térben a részecskék minden lehetséges formában összeállnak. Vagyis például a Földből is végtelen számú példány van, köztük olyanok is, amelyek pontosan ugyanolyanok, mint ez, ugyanazokkal az emberekkel, tárgyakkal.

A másik lehetőség az, hogy az Univerzum nem végtelen. Ebben az esetben viszont ott a kérdés, hogy mi van rajta kívül, és ha semmi, akkor hol vagyunk mi az Univerzumunkkal? Az egész a semmiben lebeg?

Nem is tudom, melyik lehetőség a zavarba ejtőbb. Ha végtelen számú másolat van belőlünk vagy ha egy dobozban élünk, ami a semmiben van? Ilyenkor jó azoknak, akik leblokkolják a gondolataikat valamilyen történettel, mert nem kell járatniuk az agyukat feleslegesen ilyen dolgokon. Persze nekik sem fenékig tejfel a élet, hiszen olykor olyan problémákkal kell szembenézniük, mint például hogy elfogadják a kihívást a hitük erejének a bizonyítására, de aztán sehogy sem sikerül átokkal megölni az ateista ellenfelet a TV élő adásában. :P

Régebben esett itt már szó arról, hogy a fizikai teljesítmény szempontjából nem mindegy, hogyan gondolunk magunkra, és ez a korábbi bejegyzés jutott az eszembe, amikor arról olvastam, hogy a kutatások szerint azok a diákok, akik úgy tudják, hogy az emberi intelligencia fejleszthető, jobb tanulmányi eredményt érnek el mint azok, akiknek azt mondják, hogy az intelligencia fix és nem növelhető.

A neuroplaszticitással (amivel például a már itt is említett neurológus "cigányember" is foglalkozik) kapcsolatos jelenlegi kutatások azt mutatják, hogy az agyat sokkal inkább újra lehet huzalozni, mint eddig hittük. A linkelt előadásban ahhoz hasonlították az agy rugalmasságát, mint amikor a síelők lesiklanak a hegyen. Ha egy helyen csak egy ember megy le, akkor a nyomait hamar befedi a hó, de ha sokan, sokszor siklanak le arra, akkor a nyomok egyre mélyebbek lesznek, és egyre tovább megmaradnak. A jelek szerint így van az agyunkkal is, és ha sokszor gondolunk magunkról szépet és jót (például hogy az intelligenciánk növelhető, amennyiben teszünk érte), akkor az előbb-utóbb tükröződni fog az agy mintázatában is. És persze vice versa, úgyhogy a pozitív gondolkodásra törekvés neurológiai szempontból sem tűnik haszontalannak.

Az egyik előadó arról az ismert aspektusról is beszélt, hogy a különböző szellemi kihívások javítják és karban tartják az agyunkat. Erre az elvre alapozva japán építészek elkezdtek olyan lakásokat építeni, amelyekben a kapcsolók véletlenszerű lámpákat gyújtanak fel, ezért minden alkalommal új kihívással szembesülünk, ha fényt akarunk gyújtani valahol. Ezen kívül egyes szobáknál a belépéshez le kell hajolni, hogy ne verd bele a fejedet a szándékosan alacsony szemöldökfába, úgyhogy az agy kénytelen eltekinteni az automatizmustól, és mindig ébernek kell lennie, hogy megvédje a gazdáját a fej beverésétől. A konnektorok magasan, néha a plafon közelében helyezkednek el, és különböző stratégiákat kell kitalálni (pl. a bútorok egymásra halmozása), ha be akarod dugni az elektromos eszközöket, és így tovább.

Ugye milyen csábítóan hangzik? Gondolom mindenki szívesen lakna egy ilyen házban. B)

Nem semmi, ahogy ezek a kolumbiai gyerekek reggelente átsiklanak a völgy felett iskolába menet. A második képen a kilenc éves nővér zsákban viszi magával az öt éves öccsét, aki még túl kicsi az önálló sikláshoz.

A cikk szerint 800 méteres a pálya és 60 km/órával siklanak rajta. Kipróbálnám. B)

Olvasom, hogy 1968 májusában egy fiatal nő munkába állt a Wall Street egyik bankjában. Néhányan hamar felfigyeltek a hölgy jelentős méretű kebleire, és futótűzként terjedt a híre, hogy mikor és merre szokott munkába menni. Az érdeklődők csoportja egyre nőtt, és szeptember 18-án már kétezer ember várta, hogy felbukkanjon a metróból.

Másnap ötezer bankár hagyta ott a munkáját, és zúdult az utcára, hogy kivegyék a részüket a látványosságból. A rendőrség lezárta az utcákat, és elkísérték a nőt, hogy át tudja magát verekedni a tömegen a munkahelyére. Brókerek, bankárok lógtak az ablakokban, és a kereskedés gyakorlatilag megállt. A tömeg autókat is megrongált, amikor felmásztak a tetejükre, hogy jobban láthassanak.

A következő nap már tízezer ember tolongott az utcán, de hiába vártak az álomnőre, mert a főnöke megkérte őt telefonon, hogy aznap inkább maradjon otthon a zűrzavar elkerülése végett. Attól fogva más útvonalat választott magának a munkába járáshoz, és így az őrület hamarosan lecsengett.

Ezek az amerikai bankárok elég kiéhezettek lehettek akkoriban. :P