Az alábbi kísérletben az anyuka kommunikál a gyerekével, rámosolyog, beszél hozzá, majd a kísérletvezető kérésére egy idő után nem reagál a gyerek jelzéseire, csak nézi őt mozdulatlan arccal. Kíváncsiak voltak, hogy a gyerek milyen hamar bukik ki emiatt. Elég hamar...
Ezek a pszichológusok nagyon könyörtelenek tudnak lenni néha. :P
Szokták mondani, hogy amikor az embert valamilyen nagy sokk éri, például autóbalesetet szenved, akkor úgy érzi, mintha az esemény pillanatában lelassulna az idő, és olyan apró részleteket is meg tud figyelni, amiket egyébként képtelen lenne. Nemrég egy dokumentumfilmben láttam ezzel kapcsolatban egy kísérletet, amelyben tízemeletnyi magasságról ejtették le a kísérlet alanyát. A csuklójára tettek egy szerkezetet, aminek a kijelzőjén egy szám pörgött, de olyan sebességgel, hogy nem lehetett elolvasni. A feladata az volt, hogy zuhanás közben nézze a kijelzőt, és próbálja leolvasni a számot. Ha sikerül, akkor az ember számára a szubjektív idő valóban lelassul ilyenkor, és tényleg sikerült neki. Ez önmagában is érdekes volt, de az is lenyűgözött, hogy van olyan ember, aki képes ilyen magasságból hanyatt zuhanva nem pánikolni, hanem nyugisan leolvassa a számokat a csuklójáról. Én biztos kapálóztam volna inkább. :D
Ez a kísérlet eszembe juttatott egy másikat, amiről régebben olvastam, és amivel a halál utáni élet létezését akarják bizonyítani. A kutatók abból indultak ki, hogy a halálközeli élményt átélt emberek sokszor mesélnek olyanokat, hogy a műtőben kiemelkedtek a testükből, és a mennyezet felől látták, hogyan próbálták őket újraéleszteni az orvosok. A kísérlet tervezői több kórházban polcokat szereltettek fel olyan magasra, ahova az ember a padlóról nem tud fellátni, viszont a plafon felől jól láthatóak. A polcokra képeket tettek, és az újraélesztés után kifaggatják majd róluk a betegeket. Ha lesznek olyanok, akik meg tudják mondani, hogy milyen kép volt a polcon, akkor érdemes lesz elgondolkozni kicsit ezen a lélek dolgon. :)
Erről a kísérletről még 2008-ban olvastam, és akkor 3 évesre tervezték, úgyhogy jövőre talán már meg fogjuk tudni, hogy elhagyja-e a lelkünk ilyenkor a testünket vagy nem. Azóta nem hallottam erről a dologról. Ha valaki esetleg tud valamilyen részeredményt, akkor írja meg kommentben.
Ezzel a bizonyítási módszerrel kapcsolatban az az ellenvetés jutott eszembe, hogy ha feltesszük, hogy valaki tényleg meg fogja tudni mondani, mi van a képeken, még az sem lesz egyértelmű bizonyíték a halál utáni életre. Hiszen elvben ez lehet egy teljesen más paraképesség eredménye is, ami a stressz hatására aktivizálódott az alanyban, és fellátott vele a polcra, de mivel nincs tudatában a képességének, utólag azt hiszi, hogy kiszállt a testéből, és úgy látta. Viszont ez is érdekes lenne, ha egy paraképességet lehetne bizonyítani ezzel, úgyhogy egy próbát mindenképpen megér.
De ne szaladjunk előre, várjuk meg, hogy mi lesz egyáltalán a kísérlet eredménye Én szkeptikus vagyok, és inkább arra szavazok, hogy nem fognak látni semmilyen képet a plafonon lebegve a kísérleti alanyok. B)
Vásárolni voltam nemrég, és a bevásárlás végeztével már éppen pakoltam el a cuccokat, amikor a szomszédos üres kosárban megláttam egy otthagyott bevásárlólistát. Ez még önmagában nem szokatlan dolog, de olyan szabályos betűkkel voltak felírva rá a tételek, hogy első pillantásra messziről úgy tűnt, mintha nyomtatva lenne. Közelebbről megnézve láttam, hogy kézzel írták egy félbetépett borítékra, és a kalligráfiája annyira megtetszett, hogy el is hoztam megmutatni.
Jópofák ezek az egymáshoz tapadó, függőlegesen összelapított betűk az N-ek felrántott száraival (pl. a panais szóban). Érdekes, hogy van olyan ember, aki még a bevásárlólistán is odafigyel a külalakra. Az iskolában mindig csodálkoztam azon, hogy a lányok milyen gyöngybetűkkel tudtak írni, a fiúk írása ahhoz képest macskakaparás volt. Valószínűleg a listaíró is nőnemű lehet, egy férfi biztosan nem gömbölyítené ilyen tetszetősen a betűket egy rövid életű papírfecnin.
Bónusz érdekességként a francia nyelvhez (vagy szótárhoz) konyítók azt is kihámozhatják belőle, hogy milyen termékeket fogyasztanak szívesen a nálunk lakozó francia ajkú külföldiek. B)
A minap belefutottam az In vino veritas (borban az igazság) mondásba, és a múltkori esethez hasonlóan itt is kiderült, hogy más jelentése van, mint eddig gondoltam. Eddig ugyanis azt hittem, hogy ennek a mondásnak csak valamilyen költői értelme van, az élet értelme a borivás vagy ilyesmi, erre a wikipédián azt olvasom, hogy valószínűleg túlbonyolítottam a dolgot, a mondás ugyanis szó szerint értendő: aki bort iszik, az igazat mond. Tacitus említ egy frappáns példát ezzel kapcsolatban, miszerint a germán népeknél az volt a szokás, hogy tanácskozás közben mindig bort ittak, mert úgy tartották, hogy a részeg ember nem tud hatékonyan hazudni, és ez jól jött a megbeszéléseknél. Lehet, hogy nálunk is be kellene vezetni a parlamentben a kötelező borivást? :P
A vonatkozó Wikipédia oldalról az is kiderült, hogy a mondásnak van egy hosszabb változata is, "In vino veritas, in aqua sanitas" (borban az igazság, vízben az egészség), de a jelek szerint a borlobbi sikeresen meg tudta akadályozni ezen változat elterjedését, mert ebben a formában nem nagyon szoktam hallani.
Ez hasonlít az "errare humanum est" esetéhez, amit ugye csak tévedni emberi dologként emlegetünk, pedig ennek is van egy teljesebb változata: Errare humanum est sed in errore perseverare stultum. (Tévedni emberi dolog, de a tévedés mellett kitartani ostobaság.) Érdekes, hogy ennek a mondásnak is inkább csak a rövidített formáját ismerjük, amivel minden hülyeséget igazolni lehet, de a második feléről, ami a lényegesebb része, mélyen hallgat a köztudat. B)
Gondoltátok volna, hogy 10 tonna cement kell egy nagyobb hangyaboly kiöntéséhez? 3 napig öntötték, amíg végre megtelt, és kiáshatták a megszilárdult bolyformát, hogy megnézzék, hogyan néz ki. A kiásott 50 négyzetméteres boly elég látványos építmény, de a hangyák bizonyára kevésbé értékelték a cementes játékot. :P
Amikor a minap Srikumar Rao nevével találkoztam a TED blogon, rémlett, hogy egyszer már láttam őt valahol. Mint kiderült, egy Google-előadásban találkoztam vele, ahol a menedzserkurzusának egyik részéről, a személyes siker elérésének újszerű módjairól beszélt, amiből annyi maradt meg bennem, hogy egy gyakran vihogó indiai professzor egész jó dolgokat mondott. A mostani előadását is a személyes boldogságra fókuszálta, és a mondandójának az volt a veleje, hogy manapság a legtöbben úgy állnak hozzá az élethez, hogy "ha ez meg ez megtörténik, akkor boldog leszek". Ha menedzser leszek, akkor boldog leszek. Ha találok magamnak valakit, akkor boldog leszek. Ha veszek egy házat magamnak, akkor boldog leszek. A probléma ezzel a hozzáállással az, mondja Rao, hogy a boldogságot feltételekhez köti, és aki így éli az életét, annak ha esetleg teljesül is a vágya (például megkapja a menedzseri állást), akkor ez csupán annyit jelent majd, hogy egy újabb feltételt talál ki magának (ha én leszek a vezérigazgató, akkor leszek igazán boldog), és így tovább.
Ez a felvetés azért ragadta meg a figyelmemet, mert ismerős húrokat pendített meg, hiszen a meditáció művelői lényegében ugyanezt mondják: tanuld meg a jelen pillanatot megélni, ne arra koncentrálj, ami még meg sem valósult. Rao ezt a maga módján úgy fogalmazza meg, hogy a nyugati ember helytelenül mindig az eredményre fókuszál, nem az oda vezető folyamatra. Vagy úgy is lehet mondani, hogy valójában nem a cél a fontos, hanem az, ahogyan végigmegyünk az úton. Ahogy a meditátorok a jelen pillanatra fókuszálást ajánlják, ugyanúgy az indiai professzor is az éppen végzett tevékenységre koncentrálást tartja a boldogság kulcsának. Meditációról vagy hasonlóról szó sem esett az előadásában, a következtetése mégis lényegében ugyanaz volt. Ha két eltérő megközelítés ugyanazt az eredményt hozza ki, akkor már érdemes elgondolkodni rajta, nem? B)
Nem néztem meg újra az odafent elsőként linkelt, menedzsereknek szóló előadását, de úgy rémlik, hogy abban egy praktikus módszert is felvázolt a helytelen gondolkozásmód megváltoztatására. Úgyhogy ha valakinek a meditációs megközelítés nem fekszik, mert nincs elég kitartása gyakorolni a koncentrációt, akkor lehet azzal is tenni egy próbát.
Hacsak nem vagy már most is annyira sikeres és boldog, hogy azt már nem is érdemes fokozni. :P
Éppen a fiú vagy lány paradoxonról olvastam a minap, és ennek kapcsán újra belefutottam a Monty Hall-problémába, ami eléggé közismert (legalábbis én mindenről ezt szoktam hinni), de újszülöttek mindig vannak, és a magyar wikipédiás oldala is jól ki van dolgozva, úgyhogy ideteszem az érdeklődőknek. A probléma a következő:
Képzeld el, hogy egy vetélkedőben szerepelsz, ahol autót lehet nyerni, és három ajtó közül kell választanod. Az egyik mögött van az autó, a másik kettő mögött viszont kecskék vannak. Tegyük fel, hogy az 1. ajtót választod, mire a műsorvezető, aki tudja, melyik ajtó mögött mi van, kinyitja a 3. ajtót, megmutatva, hogy ott egy kecske ácsorog. Ezután hozzád fordul, és megkérdezi: „Nem akarja esetleg mégis a 2. ajtót választani?” Érdemes ezek után váltanod a 2. ajtóra vagy nem?
Ha gondolkoztál egy kicsit, és választottál ajtót, akkor a megoldást itt megnézheted. Jól döntöttél?
Nemrég olvastam egy érdekes felvetést egy pszichológustól, aki azt fejtegette, hogy a szerencse tanulható, ugyanis a szerencsés és a kevésbé szerencsés emberek közötti különbségért többnyire a hozzáállás a felelős. A szerencsés emberek titka mindössze annyi, hogy lehetőségeket teremtenek maguknak, és aztán élnek is ezekkel. A szerző kutatásai szerint az alábbi három elvet érdemes észben tartani:
A fenti tanácsok elég egyszerűek, úgyhogy aki nem érzi magát elég szerencsésnek, az tehet velük egy próbát. Csak aztán nehogy túl szerencsések legyetek. :P
Időnként olvasom a Dilbert rajzolójának blogját, akinek saját elmondása szerint úgy telik egy munkanapja, hogy délelőtt 1-2 óra alatt megrajzolja a következő háromkockás képregényt, és utána a nap további részében egyéb tevékenységekkel lazul, például blogot ír, és időnként egész magvas gondolatai is vannak.
Legutóbb arról írt, hogy gyerekkorában híres képregényrajzoló akart lenni, de nem hitte el magáról, hogy a képességei elegendőek lennének ehhez, ezért inkább a közgazdaság felé orientálódott. Később, amikor elkezdte a munkáit beküldeni ide-oda, azt mondták neki, hogy nem elég tehetséges, csak néhány ember biztatta, hogy folytassa. Egy kivételével az összes terjesztő visszadobta a rajzait, és a főszerkesztők 90%-a úgy gondolta, hogy ebből a képregényből sohasem lesz áttörés. Ehhez képest ma a Dilbert 65 ország 2000 lapjában jelenik meg 25 nyelven.
A bejegyzésében ezzel kapcsolatban azt a következtetést vonta le, hogy ha egy maroknyi ember, akiknek adsz a szavára, hisz benned, akkor a saját képességeiddel kapcsolatban kétféle negatív véleményre ne adj túl sokat: a többségére és a sajátodra. Az előbbi még csak-csak eszünkbe szokott jutni, de az utóbbiról hajlamosak vagyunk elfelejtkezni, pedig sokszor éppen emiatt nem vágunk bele dolgokba.
Amikor idáig értem az írásban, arra gondoltam, hogy talán nem is kellene feltennem ezt a bejegyzést, mert mások nem fogják érdekesnek találni, de aztán alkalmaztam magamra az önkritikával kapcsolatban a fentiekben megfogalmazott elvet, és inkább mégis megnyomtam a publikálógombot. :P
A héten olvastam arról, hogy amióta van net, azóta sokkal szétszórtabbak vagyunk, és a cikkben meg is szavaztatták az olvasókat arról, hogy ők is kevésbé tudnak-e fókuszálni, amióta a net beköltözött az életükbe. A legtöbb válasz igenlő volt, és belegondolva a dologba én is így vagyok ezzel. Régen tovább tudtam egyetlen dologra, például egy könyvre fókuszálni, manapság viszont már ritka, hogy fél óránál tovább olvasok egyhuzamban, mert egy idő után elkalandozik a figyelmem, és inkább megyek megnézni, mi van a neten. Ti nem vettetek észre ilyesmit magatokon?
Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy a Google által szervezett előadások közül is sok foglalkozott már a koncentráció és a tudatosság fejlesztésével. Ott volt például a francia biológus és egyben buddhista szerzetes, aki arról beszélt, hogyan vizsgálják tudományos módszerekkel a meditáció során létrejövő mentális állapotot. Az egyszer már itt is szerepelő csilingelős fickó szintén a meditációról és a tudatosság fontosságáról beszélt. (Mellesleg most olvastam, hogy neki magyarul is kijött nemrég egy könyve, úgyhogy akit érdekel a téma, az olvasgathat). De az összes hasonló előadás közül eddig a legutóbb látottat találtam a legmeggyőzőbbnek, amelyben a szintén buddhista szerzetes előadó jól összefoglalta a meditáció hatásmechanizmusát és hasznosságát a mindennapi életben.
Rövid szemantikai kitérő: meditáció alatt nem kell semmilyen misztikus vagy ezoterikus dologra gondolni, az én értelmezésemben ez egyszerűen koncentrációs gyakorlatot jelent. A legegyszerűbb esetben elég annyi, hogy az ember leül naponta, mondjuk 20 percre, és megpróbál kizárólag a légzésére koncentrálni. Ha azon kapod magad, hogy a gondolataid elkalandoznak, akkor újra visszatereled a figyelmedet a légzésedre, és idővel egyre hamarabb észreveszed majd elkalandozást, vagyis egyre koncentráltabb leszel, és ennek pozitív hatásai az élet egyéb területein is meg fognak mutatkozni. Természetesen egyéb módjai is vannak a koncentráció fejlesztésének, például a látszat ellenére a jóga sem arról szól elsősorban, hogy különböző pózokba csavargasd magadat, a cél ott is az, hogy megfigyeld a testedben ébredő érzeteket, miközben a gyakorlatokat végzed, vagyis itt is a figyelem összpontosítása a lényeges. De akár egy egyszerű séta is alkalmas lehet meditációs gyarkolásra.
Visszatérve a fent említett előadóra, az elején egyből kitért arra, hogy a koncentráció fejlesztése először mindenkinek frusztráló élmény. A legtöbb ember már az első lépéseknél feladja, mert hiába akarnak a légzésükre koncentrálni, a gondolataik folyton elkalandoznak, és az emiatt érzett frusztráció miatt aztán hamar fel is adják az egészet. Pedig ez valójában jó dolog, mert ráébreszt minket arra, hogy milyen szétszórtak vagyunk, és mennyire töredezett a figyelmünk, úgyhogy ezt ösztönzésként is fel lehet fogni, hogy van hova fejlődni. A legtöbben úgy élik le az életüket, hogy nem ismerik meg önmagukat, és ezért van az, hogy például sokan rendszeresen leisszák magukat vagy egyéb pótcselekvésekbe menekülnek, mert nincsenek tisztában a saját működésükkel, nem tudják, hogyan lehet feloldani az érzéseiket, ezért inkább elnyomják őket valamilyen pótszerrel. (Nekem erről az ugrott be, hogy néhány éve láttam egy TV-reklámot, ahol éppen egy tablettát ajánlottak, ami segít elmulasztani a falánkság után a puffadás érzését. Ahelyett, hogy azt hallanánk, válogasd meg, mit eszel, és egyél kevesebbet, a reklámok inkább azt mondják, hogy edd tele magad, majd kapj be egy tablettát, hogy elmúljanak a negatív utóhatások. Ez a példa jól illusztrálhatja az élet tudatos és kevésbé tudatos leélése közötti különbséget is.)
Ha viszont valakiben van elég kitartás, és rendszeresen fejleszti a koncentrációját, akkor tapasztalhatja, hogy kialakul benne egy bizonyos állandó fókuszáltság, aminek következtében az életben minden tevékenységet sokkal jobban át tud élni, és többet tud kihozni magából. Ebből kifolyólag az ilyenfajta önmegfigyelés nem csak arra jó, hogy ha valami bajunk van, akkor rá tudjunk jönni az okára és fel tudjuk oldani, hanem az örömteli élményeket is sokkal mélyebben át lehet élni. Ugyanis a szétszórtság az élmények befogadását is letompítja, mert a szétszórt ember kevésbé tudja megélni a pillanatot. Ehhez képest viszont az előadó saját tapasztalata szerint a rendszeres meditáció olyan szemléleti változással jár, mintha megnyúlnának a másodpercek, minden pillanatot a maga teljességében megél az ember. Ezzel az is együtt jár, hogy elkezd észrevenni olyan dolgokat, amik felett amúgy elsiklana, és a mélyebb szintű figyelem idővel olyan felismeréseket hoz (magunkkal és a világgal kapcsolatban is), amikhez egyébként nemigen lehetne eljutni.
Összességében tehát az előadásból az jött le, hogy bár a tudatosság fejlesztése munkás dolog, igényel némi kitartást, de az elérhető eredmények megérik a fáradságot. Ráadásul bárki elkezdheti gyakorolni otthon, mert lélegezni mindenki szokott. :P Az előadásnak egyébként kis magyar vonatkozása is volt, ugyanis az egyik helyen a teljesítmény kapcsán előkerült a flow közismert fogalma, és elismerésre méltó volt az erőfeszítés, ahogy szegény előadó hősiesen megküzdött Csíkszentmihályi Mihály nevének kibetűzésével. :D
A bejegyzés címe egy táplálkozási alapelv, amit nemrég hallottam egy előadásban, ahol a szerző különböző egyszerű tanácsokat fogalmazott meg a helyes táplálkozással kapcsolatban. Bár tudjuk, hogy a táplálkozás nehéz téma, és nehéz eldönteni, kinek a tanácsára hallgassunk, de összességében érdekesnek találtam az elhangzottakat, ezért ideteszek néhány szemelvényt, és ki-ki eldöntheti, hogy mit hasznosít belőle.
A címben megfogalmazott alapelv első része arról szól, hogy igazi ennivalót kell enni, de hogyan állapítsuk meg a boltban, hogy mi az? Íme néhány egyszerű szabály:
Ne egyél olyasmit, amiben ötnél több összetevő van. Ha, például, a joghurtnak vagy a kenyérnek ötnél több összetevője van, az már gyanús. Állítólag vannak olyan kenyerek, amelyekben 41 összetevő van. Mi lehet az a sok minden benne?
Csak olyan dolgot egyél meg, ami megrohad egy idő után. Az olyan ételben, ami hosszabb idő után is ugyanolyan állagú marad, bizonyosan nincs sok élő összetevő, mesterséges viszont annál több.
Ne vegyél olyasmit, amire az van írva, hogy alacsony zsírtartalmú. A zsírszint csökkentéséhez csinálni kell valamit az alapanyaggal, és az alkalmazott technikák és az eredményeik sokszor károsabbak, mint a zsír maga.
Ne vegyél cukrozott dolgokat. Ha a gyerek maga cukrozza meg púpozott kanállal az ételt, akkor is kevesebb cukor lesz benne, mint amennyit gyárilag tesznek bele.
Ne vegyél olyan reggelizőpelyhet, ami megváltoztatja a tej színét.
Megemlítette a gyorséttermi kajákat is, amikkel szerinte nincs baj, ha saját magad készíted el őket. Az utóbbi esetben a szükséges munka miatt nem leszel motiválva arra, hogy, például, mindennap sült krumplit egyél, az pedig nem okoz nagy gondot, ha csak néhanapján eszel ilyesmit.
Ezek után a mennyiségre is kitért annak kapcsán, hogy az emberek általában hajlamosak túlenni magukat. Ugyan Amerikáról beszélt, de nekünk sem árt ilyen téren egy kis önmérséklet. A japánok szerint, például, akkor kell abbahagyni az evést, ha már 80%-os telítettséget érzel. Mohamedtől is idézett, aki szerint a teli gyomor: egyharmad étel, egyharmad folyadék, egyharmad semmi. A lényeg az, hogy nem akkor kell abbahagyni az evést, amikor már tele vagy, hanem akkor, amikor már nem vagy éhes. Nem könnyű ilyenkor letenni a villát, mert enni jó, de érdemes agyilag tréningezni erre.
Ezzel kapcsolatban még egy tanács: akkor egyél, ha éhes vagy, ne akkor, ha unatkozol. Bizony-bizony, unalom ellen néha jól jön egy kis rágcsálás. :) Erre vonatkozóan citált egy bölcs nagymamáktól származó szabályt: csak akkor egyél, ha annyira éhes vagy, hogy megennél egy almát. Ha almát nem ennél, de mást igen, akkor jó esély van rá, hogy csak unalmadban akarsz falatozni.
Összességében a legegyszerűbben megvalósítható tanácsnak a fentiek közül az tűnik, hogy kevesebbet kell enni. A mesterséges dolgokat nehéz elkerülni az ételekben, de az evés mérséklése csak rajtunk múlik. Szellemi munkát végzőknek különösen hasznos az egy ültő helyben megevett mennyiség visszafogása, mert ezzel hatékonyan lehet csökkenteni azt a bizonyos ködöt, ami evés után ereszkedik az ember agyára. Aki próbált már tele hassal kreatív munkát végezni, az tudja, hogy amíg az a köd fel nem emelkedik, addig bármilyen érdemi szellemi tevékenység végzése gyakorlatilag lehetetlen. :P
Hosszabb idő után újra belefutottam a Simply Noise oldalába, és kellemes meglepetés volt, hogy a fehér zaj mellett már rózsaszínű és barna zajt is sugároznak. Az én fülemnek a szélfúváshoz hasonló barna zaj a legkellemesebb, a fehér és a rózsaszínű zaj arra emlékeztet, amikor nincs adás egy régi TV készülékben, és csak sistergés hallatszik.
Ez az egész amúgy arra jó, ha valaki nem tudná, hogy ha túl zajos a környezeted (zavaróan beszélgető kollégák a munkahelyen, horkoló házastárs, stb.), akkor választhatsz magadnak egy kellemes háttérzajt, és ahogy a füled hozzászokik, fokozatosan egyre hangosabban hallgathatod. Az agyad egy idő után megszokja a hangot, így hallgathatod olyan hangosan (persze nem megsüketítve magadat), hogy elnyomja a környezet zajait. Külön gépek is kaphatók erre a célra, de bármilyen házilagos eszköz is megteszi, ami tud mp3-at lejátszani.
Vannak ugyanis letölthető hangok is, hogy ne kelljen mindig online lenni. Az egyik ilyen a Vihar nevet viseli, és egy zivatart lehet hallgatni rajta. Sajnálatos módon nekem az eső hangja helyett valamiért mindig rőzsetűzőn ropogó keményhátú rovarok képe ugrott be a hallgatása közben. :P
Hallgassátok meg ti is, hogy ez egyértelműen esőhang-e, vagy lehet akár tűzropogás is. Most újra meghallgatva változott a kép, ugyanis eső vagy tűz helyett most forró zsírban sülő fasírtok jelentek meg a lelki szemeim előtt. Talán ennem kellene valamit. :D
Nemrég egy beszélgetésben előjött a "kivétel erősíti a szabályt" mondás, és megállapítottuk róla, hogy ez egy nagy hülyeség, mert nincs semmi értelme. Később aztán rádöbbentem, hogy még soha sem próbáltam meg utánanézni, mit is jelent ez a mondás valójában, úgyhogy elnéztem a Wikipédiára felületesen tájékozódni.
Mint kiderült, a mai köznyelvben valóban eléggé értelmetlenül használjuk ezt a fordulatot. Ha a vitapartner nem tudja, vagy nem akarja megindokolni az álláspontját, akkor egyszerűen rávágja, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Eredeti értelmében viszont azt jelentette, hogy a kivétel megerősíti a szabály létezését olyan esetekben, amelyekre a kivétel nem vonatkozik. Például, ha egy boltra ki van írva, hogy vasárnap zárva tart, akkor ez azt jelzi, hogy létezik egy olyan szabály, ami szerint a többi napon (melyekre nem vonatkozik a fenti kivétel) nyitva van.
Az angol wikipédia említ egy másik lehetőséget is, amikor elsőre úgy tűnik, hogy a szabály alkalmazható a kivételes esetre, de aztán kiderül, hogy mégsem, így a szabály érvényessége nem sérül. A példa lehet egy kritikus, aki soha nem ír kedvező kritikát, de egyszer mégis pozitívan nyilatkozik egy ismeretlen író művéről. Ám kiderül, hogy az ismeretlen író ő maga, így a szabály továbbra is érvényes marad.
Na most már ezt is tudom. Egy kínzó kérdéssel kevesebb. :P
Nemrég éppen az álmokról olvastam valahol, és kattintgatás közben eljutottam az álomnaplóhoz is, ami arra szolgál, hogy azok, akik általában nem emlékeznek az álmaikra, vissza tudjanak emlékezni rájuk. Az álomnaplós szócikk végén mintegy mellékesen megjegyezték, hogy ha az ember megszokja az álmok leírását, akkor ne csodálkozzon, ha álébredést is fog tapasztalni, vagyis felébred, elkezdi írni a naplót, de ekkor újra felébred, mert az előző naplóírás is csak álom volt. Egyes naplóírókkal elmondásuk szerint megesett, hogy ugyanazt álmot többször is leírták a naplóba, amíg végre tényleg felébredtek, és a fizikai naplóba is rögzíthették az álmukat. Elég frusztráló dolog lehet, hogy az ember örül, hogy végre leírta az álmot, erre felébred, és kezdheti elölről. :)
Persze a felkészült emberek tudják, hogyan lehet az álomban tesztelni, hogy ébren vagyunk-e már, vagy még álmodunk, de erről már tettem itt említést korábban futólag, úgyhogy most nem is ismétlem magam. Tovább olvasgatva viszont kiderült, hogy az álébredésnek (amit nem tudom így hívnak-e magyarul, ez csak az én fordításom) alapvetően két típusa van: az egyiknél az alany nem a saját ágyában ébred, a másikban viszont (ez a ritkább) a saját környezetében ébred fel, ahol minden valóságos, csak apró részletek nem stimmelnek. Ezt a második típust érdekes lehet megtapasztalni, nekem még nem volt részem ilyenben. A leírások szerint az ember ilyenkor sokszor szépen végigcsinálja a reggeli rituáléját (reggeli, fogmosás, stb.), majd hirtelen újra az ágyában találja magát, és kezdődik minden elölről. Egy francia pszichológusnak négy ilyen egymást követő álomról is volt saját élménye, de ezzel jócskán lemarad Bertrand Russell mögött, aki egy altatás után állítása szerint körülbelül száz ilyen álébredést élt meg egymás után. Számolni is munkás lehetett. :)
Erről az egészről Lem Kiberiádája jutott az eszembe. Ott az egyik történetben a királyt úgy ejtik csapdába, hogy nem tud felébredni, mert ha megpróbálja, mindig másik álomban találja magát, és így örökre fogoly marad. Egyébként a könyvben egyáltalán nem szerepelnek emberek. Emlékeim szerint csak egyszer bukkan fel benne egy ember, de őt is ketrecben mutogatják a hüledező közönségnek, ahogyan a förtelmes szörnyetegeket szokták. :D
A minap elakadtam egy problémával, és friss ötletre lett volna szükségem a továbblépéshez, de semmi nem akart az eszembe jutni. Az ilyen helyzetek feloldására már tárgyaltunk itt technikákat, de eszembe jutott egy újabb módszer, a tudatfolyam-írás, és gondoltam, kipróbálom.
A tudatfolyam-írásban nincs semmi varázslat, a lényege csak annyi, hogy írni kell folyamatosan a problémáról, megszakítások nélkül. Nem kell törődni a helyesírással, a fogalmazással, a mondatszerkezettel, csak írni kell, ami az eszedbe jut. A hangsúly a folyamatosságon van, vagyis nem szabad, például, a levegőbe bámulva mélázni azon, hogy mit is írjál. Ha nem jut az eszedbe semmi, akkor azt kell írni, hogy nem jut az eszedbe semmi, néhány másodperc múlva úgyis beugrik egy gondolat, és mehet tovább a szekér. Érdemes megszabni egy időlimitet is, például 10 vagy 20 percet, egyrészt azért, hogy ne hagyd abba túl korán, másrészt, hogy legyen valami kerete a dolognak. Ha végeztél, akkor olvasd át a szöveget, és gyűjtsd ki a hasznosnak tűnő ötleteket.
Én 15 perces limitet tűztem ki próbaképpen, kitettem magam elé az órát, és nekiláttam. Meglepő módon 15 perc után 3-4 használható ötlettel lettem gazdagabb, amit első próbálkozásként elsöprő sikernek értékeltem. Olvastam valahol, hogy gyakorlással lehet fejleszteni is ezt a készséget. Ha rendszeresen (pl. naponta) csinálod, akkor egyre kevesebb idő kell majd ahhoz, hogy kellőképpen ellazult állapotba kerülj a kreatív ötletek kitermeléséhez.
A hatásmechanizmus ugyanis itt is az ellazulásban rejlik. Az írás folyamata leköti a tudatos agyrészeket, ami megkönnyíti, hogy kihalásszunk valamit a kevésbé tudatos részekből. Az íráshoz szükséges fizikai tevékenység pedig segít a fókuszálásban, mert az ember gondolatai így kevésbé tudnak elkalandozni, mint a hagyományosabb "leülök és gondolkodom" módszernél.
Ha tetszik a módszer, akkor próbáljátok ki, és aztán írjátok meg, nektek hogy sikerült. :)
A Gang Bing-ről szóló bejegyzés egyik kommentjében valaki a kételyeit fogalmazta meg a sztorival kapcsolatban, mert szerinte senki nem tenne magával önként ilyet. Ezt cáfolandó nemrég egy orosz témával kapcsolatban futottam bele egy másik hasonló történetbe, csak ott a vallási fanatizmus volt az ok.
A 18. században az orosz hatóságok felfigyeltek egy szektára, melynek tagjai azt hirdették, hogy az Édenkertből való kiűzetés óta Ádám és Éva a testén hordozza az elfogyasztott tiltott gyümölcs jelét, méghozzá herék és mellek formájában. Következésképpen a szektatagok szerint az eredendő bűn előtti állapot visszaállításához ezeket el kell távolítani az ember testéről. Az egész őrületet egy parasztember kezdte el, aki meggyőzött másik tizenhárom parasztot is, hogy a kasztrálás a követendő út a megtisztuláshoz, és úgy látszik, nagyon értette a dolgát, mert sok követője akadt. A követők nem csak az egyszerű parasztok közül kerültek ki, voltak közöttük nemesek, katonatisztek, kereskedők, hivatalnokok, papok is. A hatóságok felléptek a mozgalom ellen, Szibériába deportálták őket valamint nyilvános megszégyenítéseket alkalmaztak, de ennek ellenére a huszadik század elején még mindig százezer fő körül volt a szekta tagjainak száma.
Meg akartam nézni, hogy mi volt magyarul a szekta neve, de nem volt belinkelve az angol wikipédia oldalára a magyar változat, viszont a németre rákattintottam, ahol szembesülnöm kellett azzal, hogy az alapos németek képileg is dokumentálták a fent említett beavatkozás eredményét, úgyhogy csak óvatosan kattintgassatok arrafelé.
A fenti történet újabb szép példa arra, hogy az emberi hülyeség határtalan, fanatizmussal párosítva különösen, és időtlen is, ahogyan azt a burjánzó modern példák is mutatják. Nehéz elképzelni, hogy az ilyen őrületek valóban Istennek tetsző dolgok lennének, kivéve persze azt az esetet, ha netán egy végtelenül gonosz istenről van szó. :P
Ma járta körbe a netet az önmagát kikapcsoló gép videója, amit ideteszek annak, aki még nem látta:
Erről a gépről nekem egyből Arthur Ganson neve ugrott be, aki azzal foglalkozik, hogy filozofikus gépszobrokat épít. A videó a Ganson-féle önmagát olajozással karbantartó gépet juttatta az eszembe, ami mintha az ellenpólusa lenne a fenti "önpusztítónak" :)
Arthur Ganson-ról már volt itt szó korábban, úgyhogy akit érdekelnek más gépezetei is, az megnézheti a vonatkozó bejegyzést, illetve a TED-es előadása is hozzáférhető a neten.
Valahol már olvastam erről a kísérletről, hogy fluoreszkáló medúzák génjeit egerekbe applikálták, de csak most láttam először videót róla. UV fénnyel megvilágítva a módosított egér olyan, mintha a koponyájában felkapcsoltak volna egy lámpát. Világít a szeme, és kisebb mértékben a füle, a lábai és a farka is:
A videó egyébként a 100 legnagyobb felfedezés sorozatból származik, ami bemutatja, hogy az egyes tudományágakban (fizika, csillagászat, orvoslás, biológia, stb.) mik voltak eddig a nagy felfedezések, úgyhogy jó átfogó képet lehet kapni belőle a dolgok állásáról. Csak 2-3 percet töltenek el egy-egy felfedezéssel, ezért az egész, ahogyan átszáguldanak az egyes tudományterületeken, kicsit olyan, mint egy gyorstalpaló polihisztor-tanfolyam. :)
Véletlenül odatévedtem az egyik korábban itt is belinkelt TED videó oldalára, és felfedeztem, hogy egyes videókhoz már magyar felirat is van, így ha valamelyik tetszik, akkor lehet ajánlani az angolul nem tudó ismerősöknek is. A fordításhoz csak annyit kell tenni, hogy a videó alatt a Subtitles dobozban kiválasztjuk a megfelelő feliratot. Mostanában a Youtube-on James Burke Kapcsolatok sorozatát nézem, ami arról szól, hogy a különböző független felfedezések a történelemben milyen véletlenek sorozatán keresztül álltak össze nagy találmányokká, és megnéztem, hogy ott is vannak-e feliratok. Vannak, de csak angolul, viszont a Google nemrég indította be az automatikus fordítószolgáltatását, úgyhogy magyar feliratot is könnyen lehet gyártani hozzá.
Ehhez csak annyit kell tenni, hogy például ezen a videón a jobb alsó sarokban a felfelé mutató háromszögre kattintunk. Ez előhozza a menüt, ahol a CC gombra kell kattintani a feliratok bekapcsolásához. Ha megjelentek a feliratok, akkor a CC mellett balra van egy kis nyíl, arra kattintva feljön egy újabb menü, ahol ki lehet választani a Translate menüpontot, majd azt, hogy angolról magyarra történjen a fordítás, és lám, máris magyarul van feliratozva a videó.
A gépi fordítás minősége persze még hagy némi kívánnivalót maga után. Jelenlegi formájában a szöveg agytornának inkább alkalmas, mint feliratnak. A feladat: ki kell hámozni, mit is akart valójában mondani a narrátor az adott helyen. :)
De akkor is jól jöhet, ha társaságot látsz vendégül otthon, és fel kell dobni valamivel az estét. Ilyenkor be lehet kapcsolni a videót a magyar fordítással, és ha a szükséges alkoholmennyiség elfogyasztása már megtörtént, akkor a gépi feliratozás bumfordi fordulatai garantáltan instant komédiaként fognak hatni. :P
Az olvasók közül bizonyára már sokan vettek részt munkahelyi megbeszéléseken, vagy mítingeken, ahogy szépen, angolosan mondani szokták. Aki volt már ilyen összejövetelen, az tudja, hogy néha kínszenvedés végigülni őket. Sokszor a végtelenségig húzódnak, csaponganak, az ember néha arra eszmél, hogy fogalma sincs, miről van éppen szó, és alig várja már, hogy vége legyen.
Nemrég a tudatosság fejlesztéséről néztem egy Google-előadást, ami önmagában is érdekes volt, ajánlom megtekintésre, de most csak egy vonatkozó részletét emelem ki. Az előadó az egyik ponton megemlítette, hogy a vállalatvezetőknek, akikkel kapcsolatba kerül, szokott adni egy csengőt azzal a használati utasítással, hogy a fél-, egyórás megbeszélések előtt az első öt percet töltsék úgy, hogy a csengőt hallgatják, és közben mindenki figyelje a gondolatait, illetve tudatosítsa magában a többiek jelenlétét. Ez után az öt perc után szerinte egészen másként folyik majd a megbeszélés, mert az emberek szellemileg is jobban ott lesznek, nem csak testben.
Odatekertem a videót ahhoz a ponthoz, ahol erről beszél, és meg is szólaltatja a csengőt:
Ha nálatok is ráférne a megbeszélésekre egy kis polírozás, és fogékony a hely az újszerű módszerekre, akkor javasolhatod a kipróbálását a főnöködnek (ha te vagy a főnök, annál jobb :). Nem tudom, hány olyan menedzser van, aki könnyen ráállna egy ilyen előzetes öt perces ráhangolódásra, és nem inkább sürgetné a beosztottakat, hogy csapjanak a lovak közé.
Ha nem félsz attól, hogy ezoterikus csodabogárnak néznek majd, akkor dobd be az ötletet a munkahelyeden, és számolj be a kommentekben a fogadtatásáról. :)
Többek között egy klasszikust olvasok mostanság, ami a Snow Crash futurisztikus pizzafutárszlengje után meglehetősen drámai váltást jelent. A szereplők elképesztő mennyiségű időt töltenek a szerelmi ügyeiken való szenvelgéssel, és különböző bonyolult vallási és filozófiai eszmefuttatásokkal. Az utóbbiakban vannak meglepő felvetések is, például az egyik helyen valaki megjegyzi, hogy ha Isten a teremtést egyből a világossággal kezdte, akkor minek csinálta később a Napot, a Holdat és csillagokat?
A világosság valóban megvolt már az első napon, és a Biblia vonatkozó részlete szerint egészen a harmadik napig kellett várni a Napra, a csillagokra és a többire. Belegondolva tényleg különös, hogy ha az elején már volt fényforrás, akkor miért volt szükség újabb világító testek installálására a harmadik napon? Miért nem volt jó az addigi fény? Nem kelti jól átgondolt tervezés benyomását, bár egy felkészült teológus valószínűleg ki tudná magyarázni, hogy miért volt erre szükség.
A felvetés mindenesetre eszembe juttatta Asimov egyik kevésbé ismert novelláját, amit ide teszek a sci-fi iránt érdeklődő olvasóknak. Itt van a magyar változata is, amiben az utolsó mondatot érthetetlen módon kérdésnek fordították. Ha magyarul olvassátok, és elértek a végéhez (nem szabad előreolvasni! :), akkor ne felejtsétek el, hogy ott kijelentés van.
Még hogy kérdés. Na hiszen. :P
Nemrég eszembe jutott Mozart idegesítően hülye nevetése az Amadeus-ból, és a videó láttán felmerült bennem a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is hordtak ilyen idióta parókákat akkoriban? A divat kézenfekvő magyarázatnak tűnt, de, mint kiderült, praktikus okai is voltak a dolognak. Akkoriban ugyanis olyanok voltak a higiéniai viszonyok, hogy mindenki tele volt tetvekkel, ezért inkább leborotválták a hajukat, és parókát hordtak, amit könnyebben lehetett cserélni és tetvetleníteni.
A magyarázatot megtudva már éppen továbbszörföltem volna, amikor a katonai parókákra siklott a tekintetem, és azt olvastam, hogy a 17. századtól kezdve a hadseregek is átvették a civil divatot. A tisztek rizsporos parókát hordtak, de a közlegényeknek erre nem tellett, ezért ők inkább a hajukat növesztették meg. A porosz hadseregben ezt az extremitásig fokozták, ugyanis hátul derékig érő copfot növesztettek maguknak, amit annál szebbnek tekintettek, minél hosszabb volt, ezért ennek érdekében a hajukat olyan szorosan hátrahúzták, hogy a fejbőrük megfeszülése miatt a katonák nem tudták becsukni a szemüket!
Nem tudom, hogy a csatatéren is így hordták-e a hajukat, de ha csak a díszszemléken, akkor is érdekes látványt nyújthatott menetelés közben a szemüket becsukni nem tudó katonák sora. :D
Erről a képről Kicsi Alex jutott eszembe a Mechanikus narancsból, amikor kipeckelik a szemét a propagandafilm befogadásához, de a populárisabb alkotások iránt érdeklődőknek Mel Gibson vallatási jelenete is beugorhat az Összeesküvés-elméletből.
A porosz katonák igazán nagy divatbolondok lehettek, ha ehhez hasonló dolgot bevállaltak a szépségért. :P
Nemrégiben egy Google előadásra bukkantam, ami arról szólt, hogy az agykutatás kísérleti eredményei alapján megfigyelik, hogyan működik az agyunk különböző helyzetekben, és a leszűrt tanulságok alapján igyekeznek olyan stratégiákat ajánlani, amelyekkel optimális szinten tarthatjuk a mentális képességeinket.
A különböző problémák megoldása kapcsán, például, előkerült az a gondolat, hogy általában túl sokat képzelünk a racionalitásról, pedig valójában a tudatalatti részek oldják meg a legtöbb nehéz feladatot. Ezért ha elakadunk egy problémával, és ötletre van szükségünk, akkor jobb, ha a háttérbe szorítjuk a tudatos énünket. Minél inkább járatjuk az agyunkat a problémán, annál kevésbé fogjuk tudni megoldani, ezért a legrosszabb, amit tehetünk, hogy görcsösen a feladatra koncentrálunk. Ehhez hasonló gondolat itt is előkerült már, amikor a kisujjunk mozdítása nélkül jutottunk újszerű gondolatokra, és nyilván a hatásmechanizmus is ugyanaz. Az előadó szerint ilyenkor arra kell fókuszálni, hogy fókuszálatlanok legyünk, ami elsőre oximoronnak tűnik, de némi gyakorlással megvalósítható. Ahogy a keleti filozófiák mondják, a majomelmét kell megszelídíteni, amely úgy ugrál gondolatról gondolatra, ahogy a majom ugrik az egyik faágról a másikra. Arra kell tréningezni az agyunkat, hogy képesek legyünk ne koncentrálni a problémára, és akkor jönnek majd a tudatalattiból az ötletek.
Az előadás egy másik pontján az érzéseink megfelelő kontrollálásáról esett szó, ami szintén kihat a szellemi teljesítményre. Ha például reggel dugóba kerülünk, és nem kezeljük megfelelően a jelentkező érzelmi reakciókat, akkor a stressz hatásai az egész napunkra rányomják a bélyegüket. Lehet próbálkozni az érzés kifejezésével, de a műszerfal csapkodása az autóban vagy pláne a kiabálás a munkahelyen nem túl szerencsés választás. Lehet elnyomni is, de az igen rossz hatással lesz a mentális képességeinkre a nap folyamán. Ehelyett érdemes inkább alkalmazni a pszichológiából (vagy az NLP-ből) ismert átkeretezés technikát, vagyis a dugónál, például, mondhatjuk magunknak, hogy milyen jó, hogy van egy kis időm, felhívok valakit, akit már úgyis akartam, csak eddig nem jutottam hozzá. Ez a megközelítés a pozitív gondolkodásra hajaz, de nekem inkább az jött le, hogy nem az a lényeg, hogy erőltetetten pozitív színben próbáljunk látni egy szituációt, hanem hogy más oldalról tudjuk látni ahhoz képest, mint ami amúgy a szokásos reakciónk lenne rá. Ha meg tudjuk tenni ezt az átkeretezést, akkor el tudjuk kerülni, hogy a negatív érzelmi hatások leszívják a mentális energiáinkat.
Ehhez persze önismeret kell, hogy az ember felismerje a belül zajló folyamatokat, és ne váltson automatikusan a bejáratott régi utakra. A majomelme fent említett megszelídítése ebben is hasznunkra lesz. :) Az előadó a Dalai lámát is megemlítette példaként, hogy ő azért mosolyog állandóan, mert folyton átkeretez. Minden szituációnak megtanulta a másik oldalát nézni, ezért nem veszíti el soha a derűjét.
Még több mindenről is volt szó, akit részletesen érdekel a téma, az nézze meg a videót. Az egésznek az volt a fő üzenete, hogy ha többet tanulmányozzuk, hogyan működik az agyunk, és ennélfogva többet megtudunk a benne zajló folyamatokról, akkor ezt lehet hasznosítani az életben is, mert nem csak ötletszerűen próbálunk jó eredményeket kihozni magunkból, hanem tudjuk, hogy mi miért történik a fejünkben, és így tudatosabban állhatunk neki a dolgok megváltoztatásának.
Aki viszont inkább a táplálkozás oldaláról fogna neki a szellemi kondíciója javításához, az megnézheti ezt a videót. Ezt nem néztem meg, csak beletekertem, és éppen egy olyan résznél pillantottam bele, ahol a hallgatóságból valaki azt kérdezi az előadótól, hogy miért éppen az ő tanácsainak kellene hinni a többi szakértővel szemben, amire az előadó tömören azt felelte: neki se higgyenek. :)
Nyúlvérengzést (*) néztem nemrégiben, onnan pedig hamarosan eljutottam a Közel-Keletre, és ennek hatására kedvem szottyant, hogy olvassak valamit a keresztes hadjáratokról. A könyvtárban ki is kerestem Runciman klasszikus művét A keresztes hadjáratok történetét, de egy olyan masszív kötet nézett le rám a polcról, hogy nyomban megcsappant a lelkesedésem.
Hamarosan azonban, mintegy rendelésre, szembejött ugyanaz film formájában, méghozzá könnyed, mondhatni Monty Python-os stílusban előadva, ugyanis az író/narrátor maga Terry Jones, a vén kujon. A dokumentumfilmből érdeklődő angolosok megtudhatják, hogy milyen hihetetlen barbárok voltak kedves keresztes őseink, akik lényegében mindenkit megöltek változatos módokon, akivel összefutottak a Közel-Keleten, függetlenül attól, hogy muszlim volt, keresztény vagy egyéb.
Szinte örültem, amikor jött Szaladin, és elkente a szájukat, pedig nekem európaiként inkább a kereszteseknek illett volna drukkolnom. :P
Az epizódok:
Episode 2: Jerusalem. Shocking evidence about the knights.
(*) angolul nem tudók számára itt vannak a bejegyzés elején linkelt videók szinkronos változatban: 1 2
Nemrég fejeztem be a Snow Crash-t Stephenson-tól (nem igazán tetszett, a Cryptonomicon jobban bejött, azt tudom ajánlani az informatikus vénájú olvasóknak), és a könyv kapcsán olvastam egy férfiriogató mítoszról, aminek az a lényege, hogy egyes nőknek fogai vannak odalent. (Nemrég egyébként film is készült a témáról).
Ez a mítosz jutott az eszembe, amikor a napokban hallottam egy hasonló elven működő nemi erőszak elleni védőeszközről. Lehet, hogy a kitalálói is olvasták a legendát? Ahogy a képen látható, az eszköz belső felületén kicsi, befelé hajló, éles karmok vannak. Amikor az erőszakos támadó észreveszi, hogy valami nem stimmel, és visszavonulna, a karmok teszik a dolgukat: belevájnak az idegen testbe, és nem is engedik el, vagyis a szerkezet rajta marad a behatolón, mint egy csapda:
A kitalálói szerint az eszköz elgondolkodtatja majd a támadót, illetve eléggé lefoglalja majd, és így az áldozatnak lesz lehetősége elmenekülni. Ha az erőszakoskodó ösztönösen le akarja majd cibálni magáról az alkalmatosságot, az nem lesz jó ötlet, mert csak sebészeti úton lehet eltávolítani, ami természetesen megkönnyíti majd a tettes azonosítását is.
A találmányt a kritikusai barbárnak nevezik, és ellenzik, hogy gyógyszertárakban áruljanak ilyesmit, amire a készítők lakonikusan csak ennyit válaszolnak: egy középkori tett középkori büntetést érdemel.
